Elmúlt már nyolc óra, így a kijárási tilalom idején nincs más lehetőség: nemhogy étterembe, de az utcára se mehetnek ki az emberek. Ha eddig nem volt alkalmuk megvenni a vacsora kellékeit, akkor már csak a futárok segíthetnek, hogy ne maradjanak éhesek.

– Érzitek, milyen fontossá vált a munkátok? – kérdezem az egyik futárt.
– Néha kapunk egy-egy kedves mondatot, de egyre ritkábban. A járvány kezdetén gyakran minket is megtapsoltak az erkélyekről. Nem volt rossz érzés, de nem is nagyon értettük, mire fel: mi csak tettük a dolgunkat, ahogy mindig, és örültünk, hogy a mi munkánkat talán nem fenyegeti a megszűnés.
– Mi változott azóta?
– Leginkább az, hogy boldog-boldogtalan futárnak állt. Így mindegyik cégnél rengetegen vagyunk, nehezebb boldogulni, és többször élnek vissza a helyzetünkkel. Tudják, hogy bármit megtehetnek velünk, és meg is tesznek, mert nem nagyon van más lehetőségünk. A partnerek és a futárcégek egyaránt a maximumot próbálják kihozni a helyzetből, aminek mi isszuk meg a levét: hosszú címek, lehetetlen szabályozások nehezítik a munkánkat, de végső soron a megrendelő jár a legrosszabbul a késve érkező, kihűlt étellel. Mi állunk előttük, de hiába is mondanánk, hogy messziről mentünk az ételért, amire ráadásul várni kellett, mielőtt kivittük két kerülettel arrébb. Persze, megesik, hogy kihűl, akármennyire igyekszünk. És máris ugrott a borravaló…
– Szóval ezt a zsebetek is bánja.
– Igen, érezhetően kevesebb lett ez a kis mellékes, ami régebben fedezte valamennyire a napi benzinköltséget, most pedig jó, ha egy szendvicsre való összejön belőle. Közben az üzemanyag ára az egekbe szökött, és a hosszú címek miatt sokkal több kell belőle. És most, hogy ennyire sokan lettünk, eleve kevesebbet keresünk, mint tavaly ilyenkor, mielőtt ez az egész elkezdődött.

A hosszú cím, kedves olvasóink, a távoli megrendelőt jelenti, a rövid cím a közelit. A cím maga a megrendelés. A futárok argója.
Megérkezünk az étteremhez a következő címért. A nagynevű cég most félhomályban, zárt ajtók mögött készül kiadni a megrendelt ételt. A hideg nem enyhült, a parkolóban szabadon táncoltatja a leveleket a fagyos szél, miközben hat-nyolc futár várja, hogy nyíljon az ajtó és átvehesse a küldeményt.

– Nincs kicsit hideg a kerékpárhoz? – kérdezem az egyiküket, aki épp a drótszamarát próbálja megvédeni a széllökésektől. A sok ruhától nehezen mozog, az arca piros, mint a kabátja.
– Jöhetne már a tavasz, az biztos! Beöltözünk, mint egy eszkimó, de ettől nehezebb hajtani a bringát, ráadásul a kezünk és az arcunk ugyanúgy lefagy a hidegben! Egy teát nagyon meginnék, de zárva van minden, mi sem tudunk vásárolni nyolc után. Van, ahol bent várakozhatunk, ami kivételesen jól jön, mert legalább kicsit átmelegszünk, ellenben kevesebb címet tudunk majd kivinni.
Vannak motorosok is, de a jeges utakat kevesebben merik vállalni, csak az igazán vakmerők viszik most motorral az ételeket. Számukra nemcsak a menetszél nagyobb, de a sebesség miatt a dráma is, ha megcsúszik a gép. Pár hete is történt ebből tragédia – érthető, ha inkább négy kerékre vált, aki teheti.
– Nektek mennyire okoz gondot a hideg? – kérdezek egy autójában ücsörgő futárt. Jár a motor, de le kell húznia az ablakot, hogy hallja, ha az ő rendelése készült el. Nem épp környezetbarát megoldás…
– Itt, a kocsiban most egészen kellemes, de pont ez a veszélye is. Megy a fűtés, fel is vagyok öltözve, de amikor kiszállok, sokkal jobban fázom. Arra nincs idő, hogy a kabátokat fel-le húzogassuk, ha rövid a cím, akkor szerencsénk van, ha hosszabb, akkor ránk melegednek a rétegek, ami egy pillanatra jólesik, de utána rosszabb. Nappal még nehezebb, hiszen a nap szinte éget az autóban, miközben kint mínuszok vannak. És egyre többször kell sétálni a címmel, mert nem lehet autóval megközelíteni a házat, vagy parkolni előtte. Ma már természetes, hogy pizzát rendel valaki, de az új házakhoz nem terveznek várakozóhelyet, a lakóparkok többségébe csak gyalog mehetünk be, néha további két-három címet sétáltatva a melegen tartó táskában. De legalább nem akkora gond, hogy zárva az edzőterem!

Kicsit beszélgetek még a várakozókkal, akik hálásak, hogy valaki őket is meghallgatja végre. Nem értem, mi a baj, de elmagyarázzák:

– Tényleg jól hangzik az összeg, amit itt néhányan megkereshetnek, de azt senki nem nézi, hogy ezért a pénzért napi 10-12 órát vagyunk terepen. Könyörögni kell néha a mosdóhasználatért is, mert a járvány miatt zárva vannak a mellékhelyiségek. Védőital nincs, hiszen nem alkalmazottak vagyunk, hanem vállalkozók: magunknak veszünk mindent, már ha egyáltalán vehetünk.
– Egész nap kint vagyunk, ha tudunk. Ha van műszak! De a legkisebb hibáért is büntetés jár, akkor is, ha nem tehetünk róla, mert mondjuk, lerobban az autó. Ha csak kicsit is késünk, vagy akár önhibánkon kívül hamarabb kell befejeznünk a műszakot, jön a szigorú retorzió: leminősítenek minket. Azután nem tudunk műszakot foglalni magunknak, csak rövid időszakokra és olyan zónákba, amiket senki nem látogat szívesen! Hiába vagy a legjobb futár: egy égve felejtett lámpa miatt lemerült akksi, vagy egy defekt elég olyan durva visszaminősítéshez, hogy a következő időszakban örülsz, ha egész héten lesz 12 órányi munkalehetőséged!
– A szerelőm nagyon szereti, hogy futárnak álltam, azóta havi szinten átlag ötvenezer bevételt jelentek neki! A fekvőrendőrök, kátyúk, a napi 150-200 kilométer megteszi a magáét az autón, mindig van vele valami! A múltkor lejárt a műszaki vizsga, a szélvédő mögött virított az ottfelejtett futártábla. A szerelők megjegyezték: akkor nekem nem lesz probléma kifizetni a szervizdíjat, hiszen most hülyére keresem magam!  Hát persze…
– Ezek szerint te eredetileg nem futár vagy? – próbálok közbeszólni a panaszok áradatába. 

Kiderül, őt is csak a járvány kergette erre a pályára. Pincér volt, de rá most épp nincs szükség. Ha visszatér, talán kissé jobban fogja értékelni a futárok munkáját. A többiek is sorra mesélik, honnan érkeztek: van köztük rendezvényes, mérnök, művész… Van, aki átmenetileg jött ide, amíg visszatérhet a pályájára, van, aki kifejezetten élvezi ezt a munkát, és azért csinálja. Van, aki lepukkant Suzukival, és akad, aki zöld rendszámos BMW-vel viszi az ételeket. Pirosak, kékek, zöldek… vagy épp egy-egy étterem saját futárjai.
Kiszolgáltatottak. Néha megtapsolják őket, azt mondják róluk, igazi hősök – néha pedig átnéznek rajtuk, mint valami alja népen, ami megalázó. Nem kéne általánosítani, hiszen emberek dolgoznak, jók-rosszak, sokfélék…
Többségük mégis mosolyogva szól bele a kaputelefonba:
– Jó estét! A futár vagyok, meghoztam a vacsorát!