Egyenletesen gluggyog a víz. Néha átcsap az arcomon, ilyenkor tele lesz az orrom, s bár a szám előrelátóan összeszorítom, mégis érzem a garatomon lecsorgó édes vizet. A tökéletes kék háttér előtt beteges felhők kelletik dibdáb játékaikat. Ezerhatszázötvenhárom éve éreztem ezt. Itt laktam a Balatonnál. Akkoriban Pelsóként csillant az égre. Seuso nagyúrnak szolgáltam. Valahonnan Trákiából hurcoltak ide. Pannonia provinciába. Aquincumban nem kellettem oroszlánéteknek, úgyhogy eladtak a piacon. Mert minden élet számít. Valahogy így: omnes animae negotium est, vagy omnes vitae computantur? Zagyválták így is, úgy is. A köznép így, a tudálékosabbja úgy… Talán… Akkoriban még nem nagyon bírtam a latint… Mindenesetre ez valami fals, cinikus sententia volt, amit tele szájjal röhögve, pusztuljont mutatva harsogtak, miközben a kárpáti medve, vagy a két hétig éheztetett farkasfalka tépte a foglyok nyakinát. Ezt megúsztam, mert engem, többedmagammal, szekérre raktak, és elzörögtünk a Pelsónál magasodó hegyekig. Hisz minden élet számít. Még jó szolgálatot tehetünk egy Rómából száműzött, kegyvesztett patrícius portáján…
A távolból már hallottam a jetski hangját. Pont ekkor fordultunk, gondolatban, a Római útra, ami a roppant bazaltvakondtúrás mellett futott. Még eszembe jutott egy harminc évvel korábbi emlék is, amikor csónakot kölcsönözve beljebb eveztem a strand zsivajától, és a türkiz vízbe csobbantam. Aztán a csónak alján száradtam, mint egy odavetett hal… Szénné égtem, tejföllel kellett kenegetni a vállam egy hűs-árnyas vályogszobában… Nagyanyám lakott ott. Milyen semmi emlék. De nagyanyámról a tíz éve kiszántott és zúzdába vitt sírkövén kívül semmi sem emlékezett meg. Csak ez az egy mondat: nagyanyám lakott ott. Mennyi kis töredék az élet útján, mennyi kis töredék a lélek útján. Jelentéktelen semmiségek, amelyekkel, mint légy a képkeretet, megpöttyözzük az idő rámáját. Minden életben van egynéhány áldott óra, amikor ránk törnek a múlt és jövő idők… A múlt és eljövendő életek sejtései… Egyre kérlelhetetlenebben bömbölt a motor. Nem is gondolhatja az a vadbarom, hogy valaki kilométerre a parttól lebeg a vízen, és utazgat önéleteiben… Ott, a beteges felhők alatt eszembe jutott az is, hogy ezek a gondolatok soha senki gondolatai nem lesznek, hacsak le nem írom őket, és ha bármi is történik velem, nem valószínű, hogy bárki, bármit, bármikor megtudhatna rólam, igazi valómról, ha hullámhoz hajol. Elveszünk. Teljesen elveszünk a jövő számára. Egy fia gondolat vagy párbeszéd nem marad, ami nekünk valaha fontos volt, ami valaha minket cselekedni mozgatott… Minden élet…
Tavaly ástak ki a parti talajból, ahová beszilárdultam ezerhatszázötvenkét éve. Valami melléképületet húztak fel a jachtklubhoz. Véletlen sétáltam arra. Vagy nem is véletlen. Egy régészcsoport guggolta körül a téglalap alapú gödröt, amit kis híján a pénzérdek betemetett, de egy lelkes patrióta nem engedte ezt. Odahaza, Trákiában, a vad folyókkal is megbirkóztam, de most beleragadtam a partszéli mocsárba. Kétségbeesve öleltem volna a nádat, de magába szippantott a nagyevő Pelso. Furcsa volt magamra ismerni. Az a korokon átívelő görcsös karolás. Eszembe jutott, hogy azon a napon fokhagymás tojást ettem, és valami könnyű bort ittam, mert gazdánk még a nyaralóban is jól tartott minket, hazátlanokat. Már ő is az volt, ez ébresztett benne együttérzést. Azután elindultam halért, ahová Seuso küldött minden hét elején. A fonott fűzkosarat kordéra tettem, és odaereszkedtem a tópartra, ahol a halászok már kikötöttek. Nem gondoltam, hogy ezen a napon úszni fogok, azt sem gondoltam, hogy egy darabig ez lesz az utolsó napom. Repülőkkel meg… Hogy is gondolhattam volna akkoriban.
Hát ez a Balaton. Az én éltetőm és hullámsírom. Minden életemben elhozza a halálom, csak azt nem értem, miért mindig ide születek le, vagy miért ide sodródom adott korban, végső időmet kitölteni, lett légyen az pár perc vagy többéves távlat akár…
Szóval hiába is feledkeztem bele a beteges felhők színjátékába, tudtam, hogy a jetski távoli hangja egyenlő a végzet rám hangolt harsonáival. Már nagyon közel járt. Hallottam vezetőjének kurjongatásait. A piacon lecsónak valót vettem reggel, és hazafelé Margitkával, a vénlánnyal trécseltem időjárásról, Laci bácsi és Julcsi néni kései, szappanoperába illő szerelméről, az elszabadult árakról, de a végén még érdekesre is fordult a csevej, mert odakottyantotta a madárhangú reggelbe, hogy szívesen megnézné a Seuso-kincseket. Úgy terelte a szót, vigyem fel Pestre ez ügyben. Nekem úgyis van kocsim, majd beszáll a költségekbe, a belépőt meg megveszi nekem is. Gyenge, öreglányos közeledését azzal pöccintettem el, hogy én már láttam a kincseket, nem is egyszer… Hivatkoztam mindenféle teendőimre, mi több, három héten át más napon, s nem reggel, hanem dél körül jártam volna a piacra, ha másképp nem történnek a dolgok. A háttérben híreket mondtak, ami jobban izgatott e semmi kis trécselésnél. Hálátlan az ember a beszélgetéseivel és filozofikus, kocsmai eszmefuttatásaival is. Aztán száz évek múltán sajnálkozik, hogy nem tud felidézni semmit sem egy ilyen retrospektív délelőttön. A fekete életek számítanak – harsogta egy aktivista. Valahol szobrok dőltek. Nagyon Nyugaton és Közel-Keleten. Máshol fosztogatott tulajdont halmoztak fel a tulajdont addig ellenzők, amíg nincstelenek. Elköszöntem. Elsomfordált. Még visszavetette fél fogról, csalódott hanghordozással: megbolondult ez a világ. – Meg… meg… – nyugtáztam csak menjél már hangsúllyal. Erősen pittyegett a mobilom. Mérleg jegyű haverom posztolgatott idegesen: minden élet számít, zárta volna az okfejtést, amire tízen cuppantak rá átkozódva. Úgyhogy nem zárta le. Próbált okosan érvelni a véleményterroristák ellenében. Nem vártam meg, míg kapitulál. Tudtam, van annyi esze, nem akarja, hogy övé legyen az utolsó szó… Mert az lehetetlen vérmesekkel szemben. Letettem a paprikát és a paradicsomot, ráköszöntem a szomszéd medve méretű kutyájára, és elindultam a strandra… Lebegni… Lobogni a Föld-máglyán…
A halászok gardát, keszeget kínálgattak, de észrevettem a fickándozó reszli halak alatt egy méltóságteljesen hallgató harcsát. Tudtam, hogy gazdám kedvenc fogása a borókabogyóval sült kapros harcsa. Lecsaptam. Nem akarták eladni. Álságosan. De mindig annyi pénzt bízott rám Seuso, hogy a Pelsóban kerengő halak felét megvehettem volna. Végül átsegítették a szürkészöld óriást a kosaramba. Farkával minduntalan leütötte a tetejét, így oda kellett kötöznöm azt. Magam vacsorájára vettem két keszeget és egy gardát, bár számíthattam gazdám jószívűségére, ezáltal némi harcsafalatokra is. Az öreg, fogatlan, rangidős halász hátba veregetett, s csak ennyit mondott:
– Ha legközelebb ilyen tömérdek pénzt vesztegetsz egy harcsára, ne csodálkozz, ha elbocsátanak. Inkább osztogasd szét, s menj világnak – röhögött a többiekkel egyetemben…
– Ne féltsen engem – szóltam vissza. – Ha harcsáról van szó, gazdám legnagyobb ezüsttálját is ideguríthatnám.
A kordét leállítottam a nádas oltalmában. A halakat lelocsoltam egy korsó vízzel. A harcsa még szorult helyzetében is a kis halakat akarta bekebelezni. Nem sok sikerrel. Mint aki jól végezte dolgát, ruhástul gázoltam be a vízbe. Úgyis megszárad ebben a hőségben, mire a nyári házhoz érek. Első lépésemmel combközépig süllyedtem. Hogy miért akartam aznap úszni, mikor tíz évig egyszer sem jutott eszembe? Még a jövőben sem fogok rájönni. Végül szabadultam a mocsaras vendégvárástól, és kilöktem magam a hínárokon és tavirózsákon túli szabad víztükörre. Hanyatt feküdtem, és átadtam magam a beteges felhőjátéknak. Furcsa madarak közeledtek zúgva, bömbölve. Az augurok hajukat tépnék. Csíkot húztak. Olyan hangzavar kélt, mint egy csatamezőn, ahol több tízezer ember püföli egymást talpig vasban. Csíkot húztak, tüzet lövelltek, és csillogtak ezüstösen. Az egyikből tűzcsóva tört elő, aztán koromfekete füst, mintha valami démon lenne. És zuhanni kezdett a tó arcképet adó, csiszolt felszínére. A másik dühödten támadta, marcangolta. Két zakatoló csíkot lőtt felé… Megijedtem… Megindultam a partnak…
Nem tudom, miért csak akkor jutott eszembe Szent Mihály dombja, amikor nekem száguldott a jetski. Valószínűleg a nagy ütés felszínre dobta a sok agylápba szilárdult üzenetet, emléket, titkos jelet, jól lenyomtatott kozmikus sugallatot. A halálra válás egymásodpercében szent ragyogásban fuldokoltam a középkori téli Balatonban, a Györök melletti jégrianásban veszett hat halász egyikeként. Mint kiderült, az én lelkem csillogott-foszforeszkált hetekig a kápolna keresztjén, s nem a nádi lidérc. Kiderült? Nagyképű kijelentés. Máris vittem magammal mindent. Az új megsemmisülésbe. Vértócsa a lúdbőrző vízen. Odább a jetski keltette hullám egy cafatos lábszárat terelget. Kézfej hintázik az elnyugvó vízen. Amott fejhangon sipákol egy balatoni macsó. E fenséges maradványok jelezték, a felborult jetskivel nyomatékosítva, itt nemrég még élet, még gondolatfolyam hasított a tó síkján, és ezer éveken át. Hamar ellebegtem a beteges felhők formálta ladikon… A ladik alá Seuso-tálakat fabrikált a képzelet. Margitra fuldoklás tört. Kezeletlen asztma. Örökös vágyelfojtás. Zihálva tette fel a sparheltre a töltött paprikát… Paprikát vett ő is. Nagyon szép áru érkezett aznap. Amíg a sárga húsú zöldségeket nejlonoztuk, elkezdtünk beszélgetni. Mindegy…
Minden élet számít, tört elő belőlem, miközben kifelé úsztam. Magabiztos tempókkal közeledtem a liktor vesszőnyalábjaira hajazó nádcsomók felé. A parttól úgy tíz méterre már képtelenség volt úszni, hasamig ért a híg iszap. Olyan volt, mintha jégtáblán csúsznál a sötét, létfeleket kettéosztó rianás felé. Gondoltam, a nádak mellett könnyebb partot érni, az elhalt növények fonadékán kilábalhatok. Megnyaláboltam én, a trák rabszolga, a túlélés vesszőnyalábját. A szerencsés trák, aki nem lett állateledel! De a nyaláb törött, és a felegyenesedéssel összekötött első, bizonytalan lépés nem találta a növényfonadék-szőnyeget. Nyakig merültem a sárba. Minden élet számít. Dübörögtek az eszmedobok. Csak a halántéki ér veszett ritmusa, ahogy pumpálta a vért a problémamegoldó központ (ezt egy későbbi énem tudja csak), az agy felé. De a probléma megoldhatatlan volt. Odakinn a harcsa csak beszippantott egy gardát. Ennek örömére nagyot tekert a farkán, és a fűzfa kosár leborult a kordéról. Még láttam. Még káromkodtam is. Sőt! Eszembe jutott a túlélésért folytatott mozdulatrohamok közepette, hogy 1867-ben átgyaloglom majd a kiszáradt Balatont, és kis híján kitöröm a bokám a porzó iszapból kikívánkozó üzeneten, egy ahhoz az időhöz képest háromszázharminchárom éve elsüllyedt bárka fenékdeszkájában. Míg bokám masszírozom a repedezettre száradt tófenéken gubbasztva, ahol kecskekörmök szúrják az ülepem, a délkeleti szél teleszór szürke homokkal. Mindez szigorúan a jövő időben. Ha kozmikus emlékeim nem csalnak, egy hét múlva fogok meghalni ehhez képest is. Ugyanis agyonsújt az öregisten egy ménkűvel. Többre nem emlékszem, mi történhet még. De mégis. Azon tűnődöm majd, a szemközti part viharán mélázva, a szürke ronggyá ázott és facsarodott Badacsonyt csodálva, milyen nagyszerű ajándék a sors-tól, hogy újra és újra a Balaton mellett élhetek, halhatok. Ezen tűnődöm, mint már annyiszor. Patetikus gondolatfutam, mely a miérteket nem firtatja… De akkor ez már nem látszik a füstölgő emberkokszon, amit hajnali, somogyi vadászok agarai nyugtáznak…
Az orosz gép a Badacsony mögül kanyarodott ki, ahonnan a seregélyfelhő indul szőlőportyára. Egy reggeli rutinrepülésen voltam. A Balaton hetvenhét kilométere után általában kicsaptam a Duna–Tisza közére, az orosz hadmozgásokat figyelni. De most… Ahogy meglátott, megsorozott. Kopogtak a golyók a szárnyamon. Beteges felhők csavarodtak körém. Bukófordulót vettem, hogy utána kilőjek a végtelen ég felé, ahol otthonosabban mozogtam. Azon kevés pilóta közé tartoztam, akiket zavartak a viszonyítási pontok, tereptárgyak. De nem tudtam lerázni, hiába is illegettem szárnyaim, hiába tekertem magam dugóhúzóba fölfelé menet, s tettem egy hirtelen balkanyart. Telibe lőtte a hajtóművem. A seregélyek most ereszkedtek le egy gyümölcsösre. De nem tudtam, mi érik ilyenkor a Badacsony édenében. Rövid ütközet volt. Zuhanni kezdtem az élő földabroszra. S tudtam, hiába a víz, most a betonnál is keményebb lesz vele a találkozás. Néztem a végtelenbe hajló tavat. Észrevettem egy eszeveszetten part felé krollozó alakot. Ugrottam volna, de beragadt a tolótető. Nem bízta a véletlenre. Zuhantamban is megsorozott. Szív. Tüdő. Máj. Istenkék az ég. Szilánkok a nyakamban. Reggel fejeztem be a levelem, amelyben azzal biztatom Sárikát, hogy most már kevés van a háborúból, Isten sem akarhatja, hogy odavesszek. Feladtam a tábori postán, és magabízó léptekkel indultam a hangár felé. Fütyörésztem is. Elszívtam egy cigit. Felmásztam a szárny-
ra. Még integettem a pilótatársaknak. Aztán magam maradtam a sorsommal. Furcsán kirázott a hideg. (Holnap már viszik a hivatalos értesítést – cikkant át agyamon a szemhunyás törtrésze alatt.) Sosem éreztem ezt. A gép oldalára, ahogy igyekeztem bemászni a fülkébe, látom, ezt festette fel a nap: minden élet számít. Mintha latinul lenne. Már a felszállást is majdnem elvétettem…
Most itt tartok… Valahol… Ég, föld, tűz és víz között… Látszólagos végtelenek határán…
Föld-máglyán ellobogva…
/Illusztráció: Zsemberi-Szígyártó Miklós/
