Lajtha László (1892–1963) egyike a XX. századi magyar zenetörténet kiemelkedő alkotóinak, de életműve Bartók, Kodály és Ligeti munkásságának árnyékába került. Életében az angol és főként a francia zenekultúra is nagyra tartotta, és idehaza is elismerték, halála után művei – számos ok miatt – mégsem maradtak színen. Életművében három zenei hagyományréteget ötvözött: a magyar népzenét, a német formatant és a francia elbeszélésmódot.
/Lajtha László 1920 körül/
Bartók és Kodály egyenrangú népzenekutatóként hivatkozott rá, sőt, néptánc-kutatása úttörő jelentőségű volt. A német zenekultúra hatását tükrözi a vonósnégyesekhez és szimfóniákhoz való vonzódása, előbbiből tízet, utóbbiból – Beethovenhez hasonlóan – kilencet írt. A francia jelleg a harmóniáiban, hangszerelésében és sorolós témakezelésében ragadható meg. A három hagyományból tudatosan alakította ki egyedi stílusát. Karrierje 1949-ben tört meg, miután Angliából hazatérve a szakmán kívül találta magát, kizárólag népzene-kutatóként foglalkoztatták. Ráadásul, nyíltan vállalta a pártállammal való szembenállását, ami tovább súlyosbította helyzetét. Minden nehézség ellenére ekkor születtek meg remekművei: az V–IX. szimfónia, a Fríg mise és a Magnificat.
Az 1952-ben írt V. szimfónia az első drámai nagyzenekari alkotása, amelyről azt mondta, hogy az „az én Erdély-szerelmem szülöttje”. Már a III. szimfóniától kezdve szimfonikus ciklusban gondolkodik, és a páratlan számúakban egy-egy jelentős kulcskérdés felé fordul. A kéttételes V. szimfónia kifejezetten sötét hangulatú, komor zene, ezt jelzi, hogy az alaphangneme a b-moll. Az első tételt (Très modéré) hosszú, másfél perces siratódallam nyitja. Tragikussága ismétlődés nélkül is kijelölné a szimfónia alapkarakterét, de a szerző éppen e témának szánja a központi szerepet mindkét tételben. A dallam a székely keservesek világát idézi, de a „Szivárvány havasán…” kezdetű népdal is felismerhető benne. A dallamot a fúvós- és ütőegyüttes – éles hangú közbeszúrásaival – többször is megakasztja. A bevezetés után a hegedűkön vigasztalóbb téma csendül fel, ám lassan abból is fájdalmas cselló-dallam nő ki. Ez vezet el a tétel csúcspontjához, ahol a rézfúvók korált játszanak. A csúcspontot követően variált tükörszimmetrát alkalmaz a szerző, és a korábbi témák fordított sorrendben ismétlődnek meg. A himnikus csúcspont és a hegedűk derűt sugárzó dallama ellenére a siratótéma egekre kiáltó hangzuhatagával ér véget a tétel.
A második tétel (Vite et agité) egy hajsza bemutatása. Itt is hallunk líraibb epizódokat, mégis az egész tételt a nyugtalanság, a rohanás jellemzi, a francia tempó előírása szerint. A tragikus felhangok jelzik, hogy a zenei én nem a szabadulásba fut, hanem a veszedelem elől. Lajtha korábban csak sejtetett „programját” azzal teszi nyilvánvalóvá, hogy itt is elhelyez egy korált, amely a „Boldogasszony Anyánk…” kezdetű népének egyik ismert részlete: „romlott [sic!, Lajtha így idézi a mai gyakorlattól eltérő szövegváltozatot] hazánkról, / Ne feledkezzél meg szegény magyarokról”. A tételről Lajtha így beszélt: „… a nagy hajszájú II. tételben reménykeltő dallamok is vannak, csak a vége, amelyben az I. tétel reménydallamát ismétlem meg, fejeződik be úgy, ahogy a kíméletlen, könyörtelen végzet csap le, s öli meg az életet.”
Erdély iránti szeretete és az országvesztés miatti fájdalma több ízben feltört a zeneszerzőből. Erről egy romániai meghívás kapcsán nyilatkozott. „Most 70. évemben vagyok, ingyen, kényeztetve hívnak Bukarestbe, s nem fogadom el a meghívást, mert nem tudnék hazamenni az én Erdélyembe, amelyik már halódik.” Keserűségének több művében is hangot adott, de az elcsatolt területeken élő magyarságért érzett fájdalma ebben a műben vált mindenki számára nyilvánvalóvá. 1952. október 20-án Ferencsik János vezényelte az ősbemutatót a Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarának élén. Az előadás kapcsán kitört botrányra Lajtha így emlékezett: „Mikor ezt előadták, támadtak meg erősen, hogy Erdélyt siratom. Érdekes, hogy akkor mindenki ezt hallotta ki belőle: Szabolcsi, Tóth Aladár, Kodály, s azzal jöttek, hogyan mertem ezt megírni. A kommunisták közül Szabó Ferenc s Kadosa nekem támadtak: miért siratom Erdélyt, mikor ott jó sora van a magyaroknak.” A darabot az 50-es években itthon nem játszhatták többet, de 1965-ben, 1971-ben és 1978-ban újra előadták. A szimfónia jelentőségével a kortársak tisztában voltak, ezt jelzi, hogy az 1956 után megjelent hangverseny-kalauzokban – Tóth Dénes (1960) és Pándi Marianne (1972) könyveiben – is szerepelt, de az erdélyi vonatkozásra csak közvetve utaltak.
A felvételen Széll György vezényli a The Cleveland Orchestert az 1959/60-as szezonban. Az előadást közvetítette a rádió, ennek digitálisan felújított változatát hallhatjuk.
/ Széll György /
(A szövegben szereplő Lajta-idézetek forrása: Erdélyi Zsuzsanna: A kockás füzet. Úttalan utakon Lajtha Lászlóval. Szerk. Solymosi Tari Emőke, Budapest, Hagyományok Háza, 2010, 58., 57., 63., 58.)
