1981 vagy 1982, az évben nem vagyok már teljesen biztos, talán inkább mégis 1981, de március tizenötödike volt. Hazafelé indultam Szegeden a tarjáni albérletünkbe, amikor a belváros egyik házának pinceablakában megpillantottam egy nemzeti zászlót. Ott feküdt a párkányon, csupa sár volt, ahogy megpillantottam, az első gondolatom az volt, hogy a Tiszában halásztak vele.
Világmegváltó sörözéseink egyike után, még a beszélgetés hevétől fűtve, egy pillanatig álltam ott egyedül, szemben a zászlóval, majd habozás nélkül fogtam, és indultam vele hazafelé.
Nem tudom, este volt-e vagy késő délután, arra sem emlékszem, hogy útközben hányan láttak, hányan bámultak meg, ahogy fölszálltam a buszra azzal a sáros zászlóval a kezemben, majd hányan fordultak utánam, amíg a buszról leszállva hazaértem vele a Szamos utcába, csak a fájó érzés maradt meg bennem, hogy ki és miért művelhette ezt a szegény zászlóval. Nekem a nemzeti zászló szent volt, mely alatt őseink csatába indultak, és életüket áldozták a hazáért, én feltétel nélkül tisztelegtem előtte, mint a Himnusz vagy a Szózat hangjaira, akkor is, amikor úttörő koromban bevonultak a nemzeti színű csapatzászlóval az iskolai ünnepségre. És vittem is, így megszentségtelenítve, miközben az járt a fejemben, hogy most már nem kell félni, mert a legjobb kezekbe került. Nem hiszem, hogy útközben szólt hozzám valaki, esetleg megjegyzést tett volna, de ha próbált volna, akkor rövid úton eligazítom, annyira fel voltam háborodva, hogy ilyen galád módon elbántak ezzel a szegény zászlóval.
Amint hazaértem, rögtön neki is álltam, és addig szappanoztam, addig dörzsölgettem, amíg ragyogó tisztára nem mostam. Miután megszáradt, szépen kivasaltam, visszaraktam a rúdjára, és kerestem neki egy alkalmas helyet a szobában. Eszembe sem jutott, hogy visszavigyem oda, ahol találtam, a pinceablakba, teljes képtelenség, nyilván nem is ott volt eredetileg, és hogy honnan, hogyan került oda, az már nem is érdekelt, hiszen a történtek után biztos voltam benne, hogy ez a zászló már örökre velem marad. Ott díszelgett a szobánkban, az ágyam fejrészénél a falnak támasztva, olyik-másik látogatónk tett is rá egy-egy kétértelmű megjegyzést, hiszen akkoriban nem volt divat nemzeti zászlót tartani, de én hamar leszereltem őket, mielőtt tovább fantáziálhattak volna a származását meg a rendeltetését illetően.
Nem is volt baj, egészen addig, amíg egyszer föl nem jelentettek bennünket a szomszédok. No, nem a zászló, hanem csendháborítás miatt. Történt ugyanis, hogy joghallgató barátnőim gyakorlatképpen fiatal, szinte velünk egykorú, deviáns fiúkat pártfogoltak, akik kmk-ért (a fiatalabbak kedvéért: közveszélyes munkakerülésért) és egyéb, kisebb vétségek miatt megjárták Baracskát. Ezek a fiúk elég sűrűn látogatták albérletünket, bár ami azt illeti, nélkülük is elég nagy volt nálunk a mozgás, szerettek hozzánk járni, és akik jöttek, általában hozzám, nem a másik két lakótársamhoz jöttek, úgyhogy ők ketten ebben a csendháborításban is teljesen vétlenek voltak.
Szerencsétlenségemre éppen akkor nem voltam otthon, amikor kijöttek a rendőrök. De így visszagondolva nyilván nem hatotta volna meg őket, ha elmesélem, hogyan, hol és milyen állapotban találtam azt a zászlót, milyen szándékkal hoztam haza, akkor is ugyanaz lett volna a válaszuk, mint amit jóhiszemű lakótársamnak mondtak, nevezetesen hogy a zászló a Magyar Népköztársaság tulajdona, és mint olyat, a megtalálójának állampolgári kötelessége beszolgáltatni.
Leírhatatlan csüggedés vett erőt rajtam, amikor meghallottam, hogy lakótársam nem volt képes valahogyan elhárítani a beszolgáltatásra vonatkozó utasítást. Meg se fordult a fejemben, sem akkor, sem most, hogy esetleg el is dughatta volna a rendőrök elől, az ágyneműtartóban vagy a folyosón, a beépített szekrény legmélyén, a kabátok mögött, akárhol. Csöngetnek, kinéz a kémlelőnyíláson, látja, hogy ott áll két rendőr, erre kiszól, hogy pillanat, és gyorsan eldugja a zászlómat. Bármilyen indokkal megtehette volna, nem házkutatási paranccsal jöttek, nem is a zászló miatt, úgyhogy nyugodtan mondhatta volna, hogy várjanak, rögtön magamra kapok valamit. Vagy ehhez hasonlót. De nem tette, ennyire naivak voltunk, mit volt mit tenni, a zászlót be kellett szolgáltatnom.
Mostani fejemmel biztos nem indulok el, inkább várok, hátha elfelejtik, vagy ha nem, akkor még egyszer kijönnek a rendőrök, immár kifejezetten a zászlóért. De mondom, ennyire naivak voltunk, vagy a hatóság szava írás nélkül is olyan erővel bírt, hogy talán még aznap vagy másnap, esetleg harmadnap, de újabb felszólítás nélkül elindultunk vele a tarjánvárosi őrsre.
Nem tudom, milyen hangulatban léptem ki akkor a Szamos utca 7/B számú épület kapuján, de még most is fáj a szívem azért a zászlóért. Mentünk mind a hárman, akik együtt laktunk, szolidaritásból elkísért a két lakótársam is. Mintha temetésre mennénk, még ennyi év után is elfog a keserűség, ha visszagondolok, ahogy vittük szegény zászlómat. Látom magunkat, ahogy vonulunk vele a lakótelep házai között a járdán, és fennhangon, teli torokból énekeljük a toborzónótát, Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.
Nem tudom, milyen szemmel néztek bennünket a járókelők, meg hogy mikor csendesedtünk el, sőt arra sem emlékszem, milyen körülmények között adtuk át a népköztársaság tulajdonát, azt viszont pontosan tudom, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után az ágyam mellett, sose felejtem el, de ha öregkoromban mégis elfelejteném, elég lesz majd elővennem azt a kisméretű, fekete-fehér fényképet, amely teljes valójában őrzi. Ott gitározunk előtte, körülöttünk szerteszéjjel kották.
A fiatalabbak kedvéért talán nem fölösleges mondanom, hogy akkoriban a nemzeti zászló sokkal többet jelentett, mint manapság, amikor úton-útfélen ott lengedezhet. A nemzeti zászló nekünk akkor nemcsak az ünnepet, hanem az ellenállást fejezte ki, a kokárdával együtt, és aki otthon nemzeti zászlót rejtegetett, arról tudni lehetett, hogy nem barátja a fennálló rendszernek. Ezért kétszeresen is örülhettek a rendőrök, amikor kijöttek hozzánk, hogy a csendháborítás mellékkörülményeit alaposan felderítsék, hiszen előre nem is sejthették, hogy az akció végén mekkora fogást csinálnak a helyszínen.
Így utólag tényleg nem értem, miért nem tagadtam meg a beszolgáltatást. Ennyire erős lett volna bennem a félelem, hogy mi lesz, ha eljönnek még egyszer, és számon kérik rajtam a mulasztást? A másik meg, hogyha egyszer a népköztársaság tulajdona, akkor miért nem foglalták le és vitték magukkal azonnal, amikor nálunk jártak? Megtehették volna. Miért nem tették meg? Kíváncsiak voltak rám is, az ellenálló lázítóra?
Még mindig fáj a szívem azért a zászlóért, mert biztos vagyok benne, hogy máig a főhelyen tartanám a szobámban, a világért sem tenném ki lobogni a házunk homlokzatára, most sem, amikor pedig már tehetném. Óvnám naptól-széltől, itt dédelgetném az ágyam mellett, mint akkor régen, ott a szegedi albérletünkben.
Ahogy ennyi év után most visszagondolok a mi felvonulási jelenetünkre, nem tudom megállni, mosolygok magamban, ahogy elképzelem, amint a tarjánvárosi őrsön a fegyverükhöz kapva odaszaladnak a rendőrök az ablakhoz, és várják, hogyan alakul a helyzet. És vonul három egyetemista lány a nemzeti zászlóval, teli torokból énekelik a Kossuth-nótát, hogy mindnyájunknak el kell menni. Alakjuk hatalmasra nő, ahogy közelednek, az utca népe is kaszát-kapát eldobva csatlakozik hozzájuk, a házak kapui is kinyílnak, tódulnak ki rajtuk az emberek, és egy szempillantás alatt óriásivá duzzad a mindent elsöprő tömeg.