Időnként, asztmás tüdőből az ének,
fölszikráznak a fojtott köhögések
tompán és halkan, mintha csecsemők
bokszolnák csak az öblös levegőt,
mintha zokniban angyal-lábnyom
sétálgatna a dobhártyánkon –
vagy tán kihűlő földünkben a holtak
hűltek meg így, s most krákognak, dohognak?
Mélyről jövőn hatalmasul e lárma;
talán ragály-kór pusztít,
talán egy kor ragálya!
Köhögünk kétségbeesetten,
összepréselt ajakkal, némán,
köhögünk vigyázzba meredten,
köhögünk fegyelmezetten,
ó, csak az ember szeme fehérje
ne villogna, ha ki látja-hallja,
bántás ne érje!
Köhögünk és a rázkódástól
már azt sem látni, hogy
hatalmas dómok omolnak bennünk
s katedrálisok,
hogy pusztulóban is az ember
utolszor eladja magát,
és vásárra sem bőrét viszi,
hanem csak Júdás-mosolyát.
Köhögünk, és a távol nyirkos
folyosóin már öblöget
a mély, és nyálkás csillagokként
köhögi föl a gyöngyöket,
visszhangzó rázkódással, lassún,
kunkorodik föl élő, holt:
vércsík buggyan a mosoly sarkán –
talán a Nílus, tán az Olt –.
