Sokáig hittem, hogy a kisfiúk szeretik a díszszemlét. Amikor ők is egyszerre léphetnek, mint a katonák. Döng a flaszter, és ha nem nagy a szigorúság, néhány legényke átbújik a kordonon. Odaszalad, és igyekszik úgy trappolni, mint az egyenruhások. A fiúk arca kipirul, az anyák büszkén nézik őket. Süt a nap, és a nép boldog, hogy láthatja védelmezőit.

1940 nyarán Párizsban az ellenkezője történt. Az olyan fiút, aki átbújt a kordonon, és igyekezett úgy lépni, mint a katonák, anyjuk nyakon vágta, s rákiáltott, hogy vissza, majd kézen fogta, és szégyenkezve vonszolta hazáig. Azok ugyanis, akik a flaszteren parádéztak, németek voltak. A haza megszállói.

Egy német század pár hónappal később jelent meg a városban. Vonulásuk más volt, mint azoké, akik már rég bekvártélyozták magukat Párizsban.

Parancsnokuk egy író, Ernst Jünger volt, és lépéseik ritmusát nem a fegyelem, hanem egyfajta dac diktálta. Századosuk lóháton ült, jobbjában kivont kard, mögötte díszlépésben a csapat. Nem néztek se jobbra, se balra, csak és kizárólag a parancsnokukra.

Az övék nem olyan, mint a többieké Párizsban. Jüngert átjárta a mellét dagasztó gondolat, hogy embereinek büszke trappja egyfajta revans, hiszen ő az első háborúból vesztesként tért haza. Pedig győzelemre készült, úgy, mintha lovagi tornák sora várta volna „Megmámorosodtunk tőle. Virágesőben indultunk a frontra, a rózsák és a vér részegítő hangulatában. Férfias tettnek tűnt” – írta 1920-ban kiadott könyve, az Acélzivatarban nyitó oldalán.

Az a könyv hozhatta rá a bajt? Azért hívták be negyvenévesen? Vagy Goebbels nyúlt utána? A propagandaminiszter ismerte, s nagy figyelemmel olvasta írásait. Kellett volna neki egy olyan ember, mint Jünger. Hívta a pártba, képviselőséggel kínálta meg a Reichstagban – az író mindkétszer kitért. Nem tudta, hogy a Goebbels-félék csakis az engedelmes tehetségeket kedvelik?

De lehet-e a tehetség engedelmes? Miért ne? – felelne kérdéssel a kérdésre a vasgárdista Eliade. Vagy a filmes Riefenstahl. Ezra Pound. Karajan. Gorkij. Erdélyi József. Különleges tehetség volt mind. Hogyhogy mégis csatlakoztak a hadhoz? Erre a kérdésre nincs jó válasz, mert külön világ mindegyik.

És Ernst Jünger? Ő nem csatlakozott? Nem, mert máshonnan indult. Úri fiú volt, nem kellett igyekeznie. Első könyveit apja, a gazdag patikus adta ki, és az ilyesmi nyugalmat ad. 45 tavaszán, amikor végre elcsitult a harci zaj, a megszállók űrlapot dobtak a postaládákba. Tudni akarták, a lakosság mivel foglalkozott a háború éveiben.

Az író üresen küldte vissza a lapot, de tudni az afférnak olyan változatáról is, miszerint Jünger ráfirkantott pár szót, nagyjából azt, hogy az angolok megszállók, vagyis nincs joguk ilyesmivel zaklatni őt.

Nincs-e? A gyarmatokon edződött tisztviselő nagyot csapott az asztalra, és Jünger pár napon belül megkapta az értesítést: öt évig nem publikálhat. Az író megrántotta vállát, s mert eszébe jutottak párizsi barátai 1941-ből, átköltözött a francia zónába.

Hogy is volt? Lapozzunk csak vissza…

Amikor megérkezett százada élén Párizsba, egy luxushotelben, a Raphaelben lakott, és a szomszédos Majestic-ben vacsorázott. Oda várta a francia elit: Cocteau, Léautaud, Céline, Braque, Morand, Julien Green, a kiadó Gallimard. Gide-del kivételezett. Őt a lakásán kereste fel, amikor az író Párizsban töltött néhány napot, Picassót pedig a műtermében látogatta meg.

Az együttlétükön könnyített, hogy Jünger kitűnően beszélte a nyelvüket, s ha a helyzet úgy kívánta, a legjobb francia borokat hozatta föl a szálloda pincéjéből. Kellett a bor, mert megesett, hogy némelyiknek vita közben kiszáradt a torka, és ilyenkor jó, ha van mivel megolajozni a hangszálakat.

Leginkább két költő olajozott. Léautaud az egyik, róla tudni lehetett, hogy ágyát és ételét macskákkal osztja meg, míg Morand, a másik, évekig volt Coco Chanel szeretője, de Párizs eleste után a mademoiselle egy gáláns német diplomatába lett szerelmes.

Hans Günther von Dincklage anyja révén félig angol, remekül táncol, ért a zenéhez, káprázatosan golfozik – kívánhat többet egy asszony túl az ötvenen? Na, mert viszonyuk kezdetén Coco annyi volt, és amikor a háború végén rákérdeztek, miért épp egy német attasé lett a szeretője, éles hangon riposztozott: „Nem kellett volna beengedni őket.”

Sokan háborogtak e mondat miatt. Jünger nem. Miért tette volna? Neki is volt szeretője: Sophie Ravoux-nak hívták, művelt gyermekorvos volt, félig zsidó, félig német. Az író munkája könnyű – francia cégeket tart szemmel, leveleket cenzúráz –, volt elég ideje tartalmas és intim órákra. Annyira, hogy csaknem ráment a házassága.

Zavaros időkben a szerelmek is zavarosak. De romantikusak is egyben, utóbb tele lett a filmvászon különös románcokkal. Mint amilyen a Casablanca Ingrid Bergmannal.

Robert Capa őt öleli Párizs felszabadulásának idején. Meglát az utcán egy kettétört fürdőkádat, beleülteti, és úgy fényképezi, a fotó bejárja a világot. De leggyakrabban olyankor csattogtatja Leicáját, amikor tömegtől kísérve feltűnik az utcán egy kopaszra nyírt lány. A vád, amiért bünteti a nép: német katonával hált. Karján ott a bizonyíték: egy semmiről nem tehető kisded. Arca köpésektől fényes, akárcsak az anyjáé.

A francia kollaboránsokat máig sokan emlegetik. Számukat firtatják: sokan voltak-e, vagy mégse annyian? Festők neve is szóba kerül, akik képeket adtak el német tiszteknek. Nem volt bátorságuk ahhoz, amit pár évvel korábban egy madárcsontú kínai festő, Qi Baishi a japán megszállás alatt tett. Kapujára táblát akasztott, és ezt írta rá: „A festő beteg, senkit se fogad.”

Eszerint néhány francia festő kiváló egészségnek örvendett a megszállás évei alatt.

Jüngert más foglalkoztatta. Nehéz helyzetben volt. Párizs egyik ismert szállodája, a George V. félreeső termé-ben rendszeresen találkozott magas rangú német tisztekkel. Ott ismerte meg Hans Speidelt, a vezérkar fontos emberét.

A tábornok tudta, Jüngert a főhadiszálláson megbízhatatlannak tartják, és amint adódik, kiküldik a keleti frontra, ahol minden megtörténhet. A hősi halál is, ami után jön a díszes temetés, a márványtábla, belevésve a hős neve, és végül az ámen.

Speidel 44-ig meg tudta védeni, de a vezérkar áthelyezte, és így az író alatt is megmozdult a föld. A Kaukázusba vezényelték, de gyorsan visszarendelték, és egy füst alatt le is szerelték. Nem minden ok nélkül. A Gestapo lehallgatta a szálló „élesre állított” termét, és kiderült, az író olyanokkal tartott kapcsolatot, akik tudtak a Hitler elleni merényletről.

Amúgy Jüngernek jó emlékei voltak Párizsról. Ahogy már szóltam róla, luxusszállóban lakott, és a szomszédos Majesticben vacsorázott. A szálló séfje valamiért rokonszenvezett a századossal, és főztjével szinte elkápráztatta az írót – kevés Wehrmacht-tisztet kényeztettek oly módszeresen, mint Jüngert.

A harctéren és a fogolytáborokban másféle ízek járták. Tanú rá egy fiatal német író, aki még csak készülődött, de megfigyelt és elraktározott emlékezetébe mindent.

A kezdő író utóbb keserűen panaszolta, hogy a frontot megjárt társak első kísérleteit Thomas Mann – pompás kaliforniai villájának teraszáról – gúnyosan romirodalomnak nevezte. Nem tiltakozhattak ellene, hisz akikről írtak, a háborúból jöttek, és romok között éltek.

A megbélyegzést a fiatal író előbb fájlalta, de belátta utóbb, jól van az úgy. Nyitva volt a szemük, láttak mindent, bár néha jobb lett volna becsukniuk. Egyik korai írását ezzel zárja: „A jó szem az író mesterségbeli szerszámai közé tartozik.”

A jó szem rendben, de lehet-e irányítani az emlékezetet? Nem lehet. Példa egy interjú, amelyben talán legszörnyűbb háborús emlékéről beszélt. Bajtársukat, egy tizedest – aki a fogolytáborban azt hajtogatta, hogy „Németország elvesztette a háborút” – hárman a tábori latrinába lökték, és addig nyomták a fejét a szennybe, míg több buborék nem jött föl a mélyből.

Negyvenöt tavasza volt, és az oroszok már Berlin elővárosában jártak.

A fiatal írót, akiről szóltam, Heinrich Böllnek hívták. Pár lépésre állt a gyilkosság helyétől, a tábori latrinától. Katolikus volt és hívő, tudta az ötödik parancsot: ne ölj!, miért nem avatkozott közbe? Érezte volna már akkor, kezdőként, hogy az íróvá válás fontos követelménye a be nem avatkozás? Amit a nagyok, mint Homérosz, Tolsztoj, Hamsun vagy Céline mindig betartottak – egy darabig. Utána megbokrosodott alattuk a ló, és következett Tolsztoj kitagadása az egyházból, Hamsun látogatása Hitlernél, Céline pamfletjei a zsidókról, és bár Böll 1972-ben Nobel-díjat kapott, tíz év múlva sarat dobáltak rá, mondván: szimpatizált a Baader-Meinhof csoporttal, befogadta Szolzsenyicint – az aljas Bild óriás betűkkel hozta az ellene szőtt rágalmait az első oldalon.

Aki kételkedik, micsoda károkat okozhat a lélekben a bulvár, nézze meg Böll utolsó regénye belső borítóját – Asszonyok rajnai tájban –, egy beteg ember biceg hóna alatt mankóval, ő az a Böll, aki két dobozzal szívott naponta, mert valamibe kapaszkodnia kellett. Pár hónapja volt még, hatvanhét évesen ment el.

Muszáj arra gondolnom, hogy Jünger ismerte a társas-játékot, dobozán a felirattal: Gazdálkodj okosan! Ő úgy gazdálkodott magával. Nem viselte meg, hogy 1944-ben ő volt a parancsnok egy szökevény kivégzésénél. Párizsi naplójában írja, hogy a közkatonát egy francia nő bújtatta. Jól megvoltak pár hétig, de aztán a férfi kezdte ütni, és az asszony jelentette: nála bujkál, ő fogadta be.


/Jünger kezében egy sziámi macskával 1947-ben. Fotó: Ursula Litzmann/

Jünger precíz katona volt. Noteszének egyik lapjára vázlatot rajzolt: hová és hány lépésre álljon a kivégzőosztag, honnan kerítsenek koporsót, de mielőtt eldördültek volna a lövések, elfordította a fejét. Altisztje rászólt, igenis, nézzen csak oda!

Vagyis Jünger próbált kívülállóként viselkedni, de mint József Attilától tudjuk: „... ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.” Kivégzőosztagot vezetni és kívülállóként viselkedni háborúban nem lehet.

De Jünger bizonyítani fogja, hogy utána igenis lehet. Őt már Németország kapitulációja előtt leszerelték, és attól fogva hol irodalommal, hol rovargyűjtéssel foglalkozott. Homokórákat is gyűjtött, remek könyvet írt róluk, és amikor Albert Hofmann üzent neki Svájcból, sikerült előállítani az LSD-t, felkereste, és tesztelte a drogot. Olyanok látogatták házában, Wilflingenben, mint Borges, Eliade, Mitterrand elnök és Kohl kancellár, és ezzel a listával kivívta írótársainak legteljesebb körű irigységét. Ehhez jött még, hogy pár hónap híján százhárom évet élt.

Hogy ennyi évnek mi a receptje, legközelebb vizsgáljuk meg, és bevonjuk vizsgálatunkba a százegy éves Leni Riefenstahlt, nyilván ő is fölfed majd valami csiklandós titkot.

/Indulókép: 1940 június 14-én a felvonuló német katonákat köszönti Von Briesen tábornok a párizsi Diadalívnél. Fotó: Kultiris/