Két kiáltás között reszket a röpke emberi lét
egy-egy sikoly a kezdet és a vég
Első kiáltásom-sírásom
anyám gyengéd gügyögése csitította
Amikor méhéből véresen kiszakadtam
s rémülten szétnéztem a világban
nem a Véletlen és Szükségszerűség
végzet-játéka vetett ki a fényre
hanem gyengéd atyai Kéz
formált a fejlődés során
s fektetett anyám ölébe
Ki lesz velem a végső kiáltásnál?
Isten öröktől tenyerére rajzolt engem
nem hagyhat magamra
mikor a végső esten
kiszakadok az idő méhéből!
Az új születésnél
mikor a végső sóhajban
végleg kimondom önmagam
két gyengéd arc hajol reám:
Istenem s anyám.
Te Deum
,,Áldjátok az Urat,
mert jó dalolni Istenünknek
mert örvendetes dicséretét ünnepelni.’’
146. zsoltár
Most hallgassanak a pusztulás prófétái
mert önfeledten dicsérni akarlak Téged
mert elvakít kitörő Dicsőséged
magasztallak mert énekelni jó
mert az öröm örökkévaló!
Mint bozótban vagy asztagon
harsogó tűz végigfut rajtam az öröm
előre látom jobbodon jövőm
már előre Neved magasztalom
