Az esti újságok rikkancsai már kiabálták, hogy a patkányok beözönlését sikerült megfékezni. Rieux azonban betegét az ágyból félig kifordulva találta, egyik keze a hasán, a másik a nyaka körül; piszkos rózsaszínű epét hányt nagy öklendezések közepette egy szemetesvödörbe. Hosszú erőlködések után lélekszakadva hanyatlott vissza. Hőmérséklete harminckilenc-öt volt, a nyak nyirokcsomói és a végtagok megduzzadtak, lágyékán két feketéllő folt terpeszkedett. Most már belső fájdalomról panaszkodott.

– Valami éget – mondogatta –, éget az a nyavalyás.

Kásásan beszélt, mert feketés lepedék volt a száján.

Kis cipőgomb szemei, melyeket az orvosra függesztett, könnyel teltek meg a fejfájástól. Felesége aggódva nézett az orvosra, ki szótlanul állt.

– Doktor úr – szólt az asszony –, mi lehet ez?

– Ez lehet akármi. Most még semmit sem lehet biztosan tudni. Ma estig diéta és hashajtó. Igyék sokat.

Valóban, a házmestert szörnyű szomjúság kínozta.

Mihelyt Rieux hazatért, telefonált Richard-nak, kollégájának, aki a város egyik legtekintélyesebb orvosa volt.

– Nem – felelte Richard –, semmi rendellenességet sem észleltem.

– Lázt sem helyi gyulladásokkal?

– De igen! Hogyne! Két esetben, igen erősen gyulladt nyirokcsomókkal.

– Abnormis módon?

– Hát – felelte Richard –, a normális, tudja…

Normális vagy rendellenes, tény, hogy estére a házmester félrebeszélt, és negyvenfokos lázban a patkányokról panaszkodott. Rieux a tályog letokolásával próbálkozott. Amint a terpentin megégette, a házmester felordított: – Ó! A disznók!

A nyirokcsomók még duzzadtabbak voltak, és tapintásra kemények, mint a fal. A házmester felesége kétségbe volt esve.

– Maradjon fenn – mondta neki az orvos –, és hívjon, ha kell.

Másnap, április 30-án, már langyos szellő fújdogált a nedves, kék ég alatt. Virágillatot hozott a legtávolabbi külvárosokból. A reggeli zajok az utcákon élénkebbnek és vidámabbnak tetszettek, mint általában. A mi egész külvárosunk megszabadult attól a lappangó szorongástól, melyben az elmúlt hét folyamán élt, s ez a nap a megújhodás napja volt. Még Rieux is, akit feleségének egyik levele megnyugtatott, könnyed léptekkel ment le a házmesterhez. És valóban, reggelre a láz leesett harmincnyolc fokra. A legyengült beteg mosolygott ágyában.

– Ugye, doktor úr, jobban van? – kérdezte az asszony.

– Várjunk még.

Délre azonban a láz hirtelen felszökött negyven fokra, a beteg szüntelenül félrebeszélt, a hányási rohamok újra elkezdődtek. A nyaki nyirokcsomók fájtak az érintésre, s mintha a házmester igyekezett volna fejét minél távolabb tartani testétől. Felesége az ágy lábánál ült, két keze a takarón, gyengéden tartotta a beteg lábfejét. Nézte az orvost.

– Figyeljen ide – mondta Rieux –, el kell különítenem, és különleges kezeléssel próbálkozni. Telefonálok a kórháznak, és átvisszük mentőautóval.

Két óra múltán az orvos meg az asszony már a mentőkocsiban hajolt a beteg fölé. A beteg szivacsos daganatoktól tarkálló szájából szófoszlányok jöttek elő: – A patkányok! – mondogatta. Arca zöldes volt, ajka viaszos, szeme héja ólomszínű, rövideket és szaggatottan lélegzett, a nyirokcsomók kivetkőztették emberi formájából, belesüppedt a mentőágy közepébe, mintha össze akarta volna csukni maga fölött, vagy mintha a föld mélyéből hívta volna valami ellenállhatatlanul, és a házmestert megfojtotta valami láthatatlan súly. Az asszony sírt.

– Nincs már remény, doktor úr?

– Meghalt – felelte Rieux.

 

 

A házmester halála – mondhatnánk – pontot tett annak a korszaknak a végére, mely csupa elkedvetlenítő jelből állt, s egy új korszakot nyitott, mely viszonylag nehezebb volt, mert az első napok meglepetése lassan-lassan pánikba fordult. Polgártársaink soha azelőtt nem gondoltak arra, s ez most már tudatosodott bennük, hogy a mi kis városunkat valaki egyenesen arra szemelje ki, hogy ott patkányok hulljanak el napvilágnál, és házmesterek pusztuljanak el fura betegségekben. Ebből a szempontból tekintve azonban tévedésben voltak, fogalmaik tisztázásra szorultak. Ha ezzel vége szakadt volna mindennek, a megszokott életmód kétségkívül felülkerekedett volna. De polgártársaink közül másoknak is, akik nem minden esetben voltak házmesterek, de még szegények sem, követniök kellett azt az utat, melyre elsőként Michel úr lépett. Ezzel a pillanattal kezdődött a félelem és vele együtt a töprengés is.

Az elbeszélő azonban, mielőtt az újabb események részleteibe hatolna, hasznosnak véli, ha az imént ismertetett időszakról közli egy másik tanú véleményét is. Jean Tarrou, kivel találkoztunk már elbeszélésünk kezdetén, néhány héttel előbb telepedett meg Oranban, attól fogva egy nagy szállodában lakott a központban. Minden jel arra mutatott, hogy elég jómódúan él jövedelméből. A város lassan-lassan megszokta őt, igaz, de azért nem tudta senki sem megmondani, hogy honnan jött, és hogy miért is van itt. Minden nyilvános helyen látható volt. Már kora tavasztól gyakran megfordult a strandokon, sokat úszott – nyilván örömét lelte benne. Kedélyes volt, mindig mosolygott, látszott, hogy a normális élvezetek minden fajtáját szereti, anélkül, hogy rabszolgájuk lenne. Egyetlen feltűnő szokása az volt, hogy szorgosan látogatta a spanyol táncosokat és muzsikusokat, akik elég nagy számban éltek városunkban.

Mindenesetre az ő feljegyzései is afféle krónikáját adják ennek a súlyos időszaknak. Csakhogy ezúttal igen sajátságos krónikáról van szó, mely a szándékos jelentéktelenség elvének engedelmeskedik. Az első pillanatra azt hihetnők, valósággal erőlködött, hogy teljesen jelentéktelennek lássa a dolgokat és az embereket. Az általános zűrzavarban igyekezett fölcsapni egy olyan tárgy történészének, melynek nincs története. Kétségkívül sajnálatos ez az elfogultság, mely mögött könyörtelen szív gyanítható. Nem kevésbé bizonyos azonban, hogy ennek az időszaknak krónikása számára ezek a följegyzések rengeteg másodrendű részletet szolgáltathatnak, melyeknek ugyancsak megvan a maguk jelentősége, különc jellegük pedig már maga is visszatart attól, hogy sebtében ítéljük meg ezt az érdekes embert.

Jean Tarrou első feljegyzései Oranba érkezésekor keletkeztek. Kezdettől fogva elárulják, mily különös megelégedettséget érzett, hogy egy ilyen gyökeresen csúnya városban tartózkodhatik. Részletes leírás található bennük a két bronzoroszlánról, melyek az elöljáróság épületét díszítik, jóindulatú elmélkedések a hiányzó fákról, a bájtalan házakról és a város képtelen elrendezéséről. Tarrou belevegyítette még a villamoson és az utcán hallott párbeszédeket is, de minden magyarázat nélkül, kivéve egy későbbi beszélgetést, mely egy bizonyos Camps-ra vonatkozott. Tarrou tanúja volt két villamoskalauz társalgásának:

– Ugye, ismerted Camps-t? – kérdezte az egyik.

– Camps? Az a magas termetű, fekete bajuszos?

– Az, az. Váltókezelő volt.

– Hogyne, tudom.

– Nohát, meghalt.

– Ne mondd! És mikor?

– A patkányeset után.

– Nahát! És mi baja volt?

– Tudom is én. Láz. Meg aztán elég gyenge is volt. Tályog volt mind a két hóna alatt. Leteperte.

– Pedig nem nézett ki rosszabbul, mint bárki.

– De gyönge volt a mellkasa, aztán zenész volt az egyletben. Folyton csak fújni azt a trombitát, rontja ám a tüdőt.

– Hát persze! – fejezte be a másik. – Aki beteg, ne trombitáljon.

 

 

Fordította: Győry János, Szávai Nándor