Mióta növelsz magzatot
gyümölcseid húsába,
föld füvére esni, sírni,
gabalyodni pólya-gyolcsába,
felnőni három nap alatt,
sírástól sós kenyéren hét napig
növeszteni hajat, hogy
annál fogva húzza ki magát a
bajokból, mit néha
maga keltett, s hullatva
mégannyi időkig,
hatalmas világfa?
Hogy e forgásba szédült
Föld-csillag közepén
nyújtóznak ágaid, rejti az
ős-emlékezet, kertet említ az írás –
jövök, hogy átöleljelek,
felséges árnyékodban ellegyek,
gyökereid közt alvó
kígyóddal, kivel tejforrásodon
osztozunk, odvad
fullánkos mézén –
hogy átöleljelek világos
kígyóddal szót értvén,
ki épp hol-merre jár!
Vénülvén, mindennek háttal,
nehéz szívvel látja magzatod
tükréből a felcsapó tüzeket,
füstjét, békülékeny holdad ezüstjét,
napod merülni vérben,
romokban – ám mit tükörből
látunk, sok áltatás van abban:
hogy kép volna. Pedig…!
Ki hol-merre jár, valót lát,
eleget, gyökereidhez tér,
őt háborgatom.
Ezen a vén Föld-csillagon
mintha csak mi volnánk,
máskor úgy hallgatom. Nézve felnyílt
gyümölcseidet, elvetemült
titkosaikra gondolok, s ráz a
hideg, kit mire érlelnek –
de ő, bármiről selypeg,
villantja fonáka színét is:
sokaságát a
ragyogóknak. Könnyű álmot
sugall tekeredve körém.
Világ közepén őszi avar-takarónk
se zörren, álmodunk
felleng a fű, szárad, újranő,
cipőmbe madárka fészkel.
Rájön, hogy elvétette,
röppen távoli füvekre.
Felrémlenek régvoltjaink
telei az érnél, tombolnak a szelek,
szívós kis lovaikkal, hóba
vackolt ebeikkel várják a
fényt, hogy újraéled,
várnak!, a többi élet:
karddal a rájuk rontó hadak
maradáshoz vagy változásra.
Mióta hullnak, nyílnak fel nagy
gyümölcseid, világfa?
Vén hegyek szent helyein
az ábrák lénye is ennek
jár utána, ideink eleje titok,
nekem, ki árnyékodba tér,
magáról tudja, ki,
tudja, ki nem!,
de idejét is tudni képtelen.
Házra-házaink, ablakában
fenn csak a hold,
lenn nyugtalan beton,
látja háttal is tükrében, hogy
múlni készül világod,
magával ránt kóbor macskát,
varjat, verebet –
Jöttem, hogy átöleljelek!,
lábaim ide hoznak,
árnyékodban, hogy legyek,
aki vagyok, bárki!,
tükröm hályogosul,
többé nem áltat – vén kígyód
őszintébb nála, dolgaink
legmélyén kutat,
nem borong gyalázatunkon,
fogan, gyümölcsben fogan a jövő.
Tejforrásra hajol, mézed a
nyelvén, fejét vállamra téve
selypegi szavait, hogy az
idő jót, rosszat kiforog, míg egy
napon levedli volt magát,
hagyja sodródni könnyűen,
mint ő levedlett bőrét.
(Láttam ilyet mezítláb érve át a
Tölgyfáson!, feldobbant
kislányszívem, hogy de szép igy,
üresen vándorolva a szélben!
A kígyóbőr-magányt.
Valami egyszerű hitet
hagyott megélnem, mit csak itt.
Hallva zöld zúgásodat,
rágni a férget, sólymodat leszállni,
ágaidról a madárka-hadat,
felnyílt gyümölcseid, a sírást.)
„Éljen természete szerint,
nem vár mást”
Így a selypegő beszéd.
Nyelvén mint a keserű méz.
