Isten veled, Géza!

Ahogy arról az Országút is beszámolt: életének 68. évében elhunyt Szőcs Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, újságíró. Összeállításunkban a hazai politikai, kulturális, szellemi élet első nyilatkozatait szedtük csokorba. 
 

Orbán Viktor kormányfő külön Facebook-bejegyzésben búcsúzott a költőtől: 

Minden élet kő egy épületben. Minden élet hang egy tenger által mormolt dalban, sorsokból szőtt óriási szőnyeg, Isten-szőtte óriási dallam. Isten Veled, Géza!

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere szintén Facebook-oldalán búcsúzott :

Különös ember, hatalmas költő volt Szőcs Géza. A kortárs erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjától kell fájó búcsút vennünk. Nyugodjon békében!”

– fogalmazott a főpolgármester, aki Szőcs Géza Szíved megnyugszik majd című versét idézte posztjában.

Varga Mihály pénzügyminiszter Facebook-oldalán búcsúzott a költőtől.

Néhány éve közösen ünnepelhettünk a felújított Klebelsberg-kastély avatásakor. Nyugodj békében, Géza, emléked legyen áldott!

Személyes hangú bejegyzést tett közzé közösségi oldalán L. Simon László. Az Orbán-kormány volt kultúrügyi államtitkára, országgyűlési képviselő a többi között ezt írja: 

A kulturális államtitkári feladatot tőle vettem át 2012-ben: anekdotába illő átadás-átvétel volt, egyszer majd megírom, most nem illik ide. Volt, amikor haragudott rám, volt, amikor kiengesztelődött. Amikor kértem, mindig adott, mindig segített. Óriási szellem volt, és remek poéta. Mindig azt hittem, a halála is olyan lesz, mint az élete: nélkülöz minden hétköznapiságot, emelkedett lesz, különcökre jellemző. Méltatlanul elbánt vele ez az aljas vírus, amit eddig semmibe néztem, de most arcul csapott engem is, gyógyíthatatlan sebet ejtve. Isten veled, Géza!

Demeter Szilárd író, filozófus, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztos, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója az origo portálon búcsúzott barátjától:

Büszkén vállaltam, amikor rám sütötték, hogy Szőcs Géza köpenyéből bújtam ki. Mert az a köpeny nem forgott. A világ, az igen, az forgott körülötte. És benne – számomra, számunkra – Géza volt az észrevétlenül mindig előrébb mozduló fix pont. Húzta maga után a mindenséget. Somolygott a vihar magjában, olykor elővett egy szivart, derűs bölcsességgel szemlélődött.
"Elmondhatom neked, mert azt hiszem, barátok vagyunk, de ha nem lennénk, akkor is elmondanám", kezdte általában, ha nagyon fel akarta kelteni a figyelmemet.
Pedig nem voltunk barátok. A szó klasszikus értelmében biztosan nem. Túl nagy költő volt ahhoz, hogy a barátja lehessek, ha a barát az, akire rábízod a családod, amikor háborúba mész.
Géza inkább eljött a harctérre. Vagyis vissza, egész életét úgy töltötte, mint aki lövészárkok közt sétálgatva alkot, nem törődve az egyszerre rázúduló ellenséges és baráti tűzzel. Mint akin nem fog se fegyver, sem átok – és mint akin nem segít az ima.
Tiszteltem, becsültem, aggódtam érte, olykor morogtam rá, de hát ismeritek, Géza.
És azt szerettem volna, ha verset ír. Fölajánlottam, hogy építek számára egy piedesztált, kapaszkodjon fel rá, alkosson, hogy hasson, hogy gyarapodjunk.
Elsétált. Nem mondta, hogy nem, csak úgy elsétált, mint akinek halaszthatatlan dolga van, nem ér rá önnön szobrát faragni, majd beszélünk, szólt vissza.
Nem ő akart a fellegek fölé kerülni, azt várta, hogy mi nőjünk föl hozzá. Csakhogy Géza volt az a teknősbéka, akit senki Akhilleusz nem ért utol, mert mindig volt egy kis előnye.
Az a rettenetesen sok esze.
Az a rettenetesen sok gondolata.
Az a rettenetesen sok szép szava.
Föl-föllebbentette a Májá-fátylunkat, megmutatta, milyen mély a szakadék, aminek a peremén állunk.
Ha nincs híd, akkor repülni kell, bólintott ilyenkor mintegy magának, logikus.
Nem tudunk repülni, Géza.
Vidám szikrák a szemében, dehogynem, mondta, és azzal repült is.
Hajtotta az a rettenetesen nagy hite.
Idézem a feladatszabó krédóját:
„Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben,
a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben,
a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben,
Nándorfehérvár pártján Moháccsal szemben,
a velszi bárdok pártján Edvárd király ellen,
Csingacsguk és a musztángok pártján a sápadtarcúak ellen,
az aradi tizenhármak pártján Haynau ellen,
Radnóti Miklós, Szerb Antal és Karácsony Benő igazában hiszek a lélekmérgezéssel, az agymosással, a kirekesztéssel és a nemzeti önpusztítással szemben,
hiszem, hogy érdemes életünket is adni azért, hogy országunkban bárki szabadon elmondhassa véleményét, még ha e véleménnyel nem érthetek is egyet, úgy gondolom, hogy szeretnünk kell ellenségeinket is mint felebarátainkat, és felebarátainkat mint önmagunkat,
elítélek mindenfajta okkupációt, legyen az román, német vagy szovjet, és ezért a szovjet tankok pártján állok a német tankokkal szemben és a Corvin köziek pártján a szovjet tankok ellen,
osztom azt a meggyőződést, hogy a rosszat nem győzheti le a kisebbik rossz, csak a jó – de védem a rosszat a még rosszabb ellen,
hiszek minden magyar ember kultúrához való jogában, mint ahogy minden ember kultúrához való jogában is:
de a mi felelősségünk, hogy a magyarokat sikeres kultúrnemzetté segítsük felnőni, egy azonosságával tisztában levő, azt vállaló, önmagával kibékült, erős és magabízó közösséggé,
egy korszerű nemzeteszme híve vagyok egy korszerűtlen nemzeteszmével és egy korszerűtlen nemzetköziséggel szemben,
segíteni szeretném a gyengét, az elesettet, a hátrányos helyzetűt, a kicsit – de nem szeretnék kicsi lenni, és nem üzenem senkinek, hogy merjen kicsi lenni, hanem arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy egy sikeres és megbecsült nemzet tagja akarjon lenni, és azt is gondolom, hogy az ország újraépítésének a fejekben és a lelkekben kell elkezdődnie,
meggyőződésem, hogy a kultúra segíthet az elmúlt ezer év okozta külső és belső sebeket beforrasztani, és csak az segíthet ezeket beforrasztani,
a műalkotást támogatom a szuvenírrel szemben, a népit a népiessel szemben és a málnát és az almát a málnaízűvel és almaízűvel szemben,
hiszem, hogy a magyarok megtalálják helyüket a most kialakuló világban, s hogy nem fogunk példázatbeli szabad tyúkká válni, amely nem bírta a szabad versenyt a szabad rókával szemben,
az élő élet pártján állok, a DDT-vel, a KGB-vel, az ÁVH-val és a mustárgázzal szemben,
hiszek abban, hogy a magyar nemzet történelmi küldetést teljesít, és hogy ez a küldetés mélyen összefügg a lelket és a nemzetet nemesítő csodálatos képességünkkel, a kultúrával,
azt szeretném, hogy tudásközpont épüljön fel e keresztút-hazában, Kelet és Nyugat, Dél és Észak e sokat látott találkozási pontján,
hiszek abban, hogy nemzetünk a legműveltebb nemzetek egyikévé lesz Európában, ha Isten is megsegít, és miért ne tenné, hiszen egyetérthetünk azzal a vélekedéssel, hogy amíg a nemzet távolodott az Istentől, akkor is közeledett hozzá, csak a hosszabbik utat választotta,
ezeket gondolom, rózsaszállal a fogaim között."

Így repült, rózsaszállal a fogai között.
Nyugodj békében, Géza.

Bojár Iván András művészettörténész is személyes történetet idézett fel az elhunyt költővel kapcsolatban közösségi honlapján:

Ha nem kerül kórházba, nem kerül lélegeztetőgépre, ezekben a hetekben egy nagyszabású kortárs szoborkoncepció ügyében kellett volna találkoznunk ismét. Egy szobrász barátom szakmai előmenetelét, érdemesült munkásságát lehetett volna méltó helyére emelni. Mivel ez a barátom nagyjából pont mindent másképp gondol és szeret politikailag, mint én, ugyanakkor bor, nők és művészet dolgában mégiscsak teljesen egybevág az ízlésünk, gondoltam, őt a maga politikai közösségében lenne érdemes lehetőséghez juttatni. Más amúgy sincs. Nekem viszont maradt még oda egy utolsó ismeretségem. A harminc éve még közös kötél utolsó cérnaszálacskája. Ami most végleg elszakadt.

Szőcs Géza kortársa, Turczi István József Attila-díjas költő szerint pótolhatatlan veszteség érte a hazai és európai kulturális életet. Közösségi oldalbeli bejegyzésében ezt írja:

Nincsenek szavaim, hiszen nemrég sok-sok régi baráttal, harcostárssal együtt még a születésnapját ünnepeltük Gödöllőn. Sütött a nap, koccintottunk és a tervekről beszélgettünk. Mutattam neki egy 2013-ban Malajziában készült képet, elmosolyodott, és azt mondta: »Talán megint szakállat kellene növesztenem.« 

Petri Ádám publicista közös emlékeiket idézte az interneten:

Szőcs Géza végtelenül szeretetreméltó volt, igazi hős – aki Ceaușescu uralma alatt szamizdatot készített, akinek eltört a lába, amikor a szekusok elől menekült, akit sötétzárkában tartott a román ávó –, és nem utolsósorban nagyszerű költő. Sok terhet raktak rá, olyat is, ami nem volt alkatához illő, de csodálatos derűvel tűrt mindent. Tavaly nyáron volt egy éjszakába nyúló esténk, nehezen állt, nehezen járt, de kristálytisztán, bölcsen beszélt. Végtelenül szomorú vagyok.

Kelemen Hunor, erdélyi író, politikus, az RMDSZ ügyvezető elnöke elsősorban Szőcs politikai érdemeit méltatta a közösségi oldalon: 

 Elment Szőcs Géza. Korán, idő előtt hagyott itt bennünket. Kollégánk volt, az RMDSZ főtitkára, politikai alelnöke, szenátora. 1990 decemberében felszólalt Gyulafehérváron, mert hitt abban, hogy talán egy olyan időszak következik, amikor a sérelmeket magunk mögött tudhatjuk, románok és magyarok pedig egyenértékű felekként építenek egy szabadabb, demokratikus világot. Költő volt, a legjobbak közül való. Úgy élt és úgy alkotott, hogy mindenhol mély nyomot hagyott maga mögött. Felismerhető, éles rajzú nyomokat.

Szkárosi Endre költő, a Szépírók Társaságának elnöke az Indexnek nyilatkozva azt mondta, hogy mintha a testvérét veszítette volna el a költészetben.

Úgy érzem magam, mint a – ki tudja, talán egyszerre két apától származó – kétpetéjű ikrek egyike: semmiben nem hasonlítottunk egymásra, de jól tudtunk együtt hallgatni. Van egy közös bátyánk is, Tomasónak hívják és Olaszországban él, ő már 82 éves, mégis Géza pakolt össze. Majdnem mindenben egyetértettünk az irodalomban, és szinte semmiben, ami azon kívül esik, főleg ami a cselekvést illeti. Majdnem mindenben veszekedhettünk volna, ha bármelyikőnk képes lenne/lett volna a veszekedésre. Bennem fájt minden, ami nem tetszett abban, amit csinált. Fordítva nem tudom, hogyan is állhat/ott. És reflektált zsigeri jóérzés töltött el, ha jót írt vagy mondott. Vagy tett. Mert arra is képes maradt.