Ma még fölhúztam a pulóvert,
amit nálad voltomban hordtam.
Nem volt rossz szaga, bár
telt a Hold, és fogyatkozott azóta,
hogy én ott elviseltem
a testemhez nem kötődő öleléseket,
és viselkedtem, mert úgy illett,
aztán (bassza meg az illem)
egy hajszálad hogy, hogy nem
beakadt a gyapjúrostok közé,
majd hetekkel később a szobámban
megcsillantotta a reggel.

Jó vagy hozzám, de nem úgy,
nem úgy vagy jó.
Ahogy az apró szemű homok finom,
úgy vagy jó hozzám.

Hazudozom, bocsáss meg, pedig
ha bármi is, akkor a betű szent.
Bizonyosan ragadt rám,
de nem találtam meg a szálat.
Valamelyik vonaton maradt,
szemét közé fújta a szél,
vagy másra került azóta,
de ha észrevenném ma mégis
a kötöményen, nem szedném le,
keresztülhordanám ezen a szánalmas napon,
s ha valaki leemelné rólam −
mint puha, gyermeki kézzel az erdei ágat
(illem, törvény ide vagy oda),
kettétörném a karját.