Wolfgang Horsch: A magyar EU-elnökség (feliratok: „Hol az elnökség?”, „Sajtószabadság”) , Süddeutsche Zeitung, 2011. január 3. A művész engedélyével

A Magyarországról alkotott német kép évtizedek óta kedvezőtlen. Ennek kulturális-tudományos következményei csak komoly szellemi erőfeszítéssel gyógyíthatók.

Már Orbán Viktor második kormányának megalakulása előtt körvonalazódtak Németországban a Magyarország-kép kedvezőtlen vonásai, amelyek legkésőbb a menekült- és migránsválságban egyetlen egyszólamú elbeszéléssé merevedtek. Írott és elektronikus sajtótermékek tekintélyuralomnak vagy egyenesen diktatúrának minősítik a budapesti kormány hatalomgyakorlását. A politikai, társadalmi és kulturális életre az antiszemitizmus mellett a nagymagyar nacionalizmus, a cigányellenesség és a muszlimellenesség vádjait szórják. E rendszer- és kultúrkritikai felfogás az úgynevezett jobboldali populizmus és az önmagát liberálisnak beállító baloldali politika ellentétét tükrözi. Benne a népszavazás jogintézményével kiegészült, nemzetállami képviseleti demokrácia és a túlterjeszkedő uniós jog feszül egymásnak. A bevándorlásnak, illetve Európa jövőjének a témáját a német és a magyar belpolitikában éppúgy, mint a pártszövetségek európai versengésében emeltyűként használják azok, akik európai értékeket emlegetnek, miközben pártpolitikai érdekeket érvényesítenek a demokratikus felhatalmazással nem rendelkező Európai Bizottság ösztökélésével.

A viszály mélyebb rétegében a közösségelvű és az énközpontú nemzetszemlélet civódik egymással. A magyar és a német oldal saját ideológiai peremén egyazon jelenséget veszi célba: a liberális nemzetet. A német baloldal a liberális rendszerrel a nemzeti érdeket, a magyar jobboldal az államérdekkel a liberalizmust nem tudja összeegyeztetni. 
Harminc évvel ezelőtt Magyarországon újjáéledt a kulturális-nyelvi gyökerű nemzeti hazafiság, amelyet a Kádár-rendszer megvetett, időnként üldözött. Az újraegyesített Németországban viszont a hazafiságnak még az alkotmányos, nem etnikai változata is megrekedt, majd hanyatlani kezdett, minthogy a múlt folyamatos jelene minduntalan rontja a nemzetiszocializmusban megtépázott nemzeti érzés hitelét. A német
múlt mai örökösei országos napilapokban az áldatlan emlékű fő- és melléknévvel jellemzik a Führer vezette magyarországi jobboldal völkisch nacionalizmusát.

A megbélyegző címkézések hol a kormányzatra, hol a lakosságra is vonatkoznak. A hírnévromlás begyűrűzik a német társadalomba, s hovatovább a magyarok iránti maradék rokonszenvet is megkérdőjelezi.

A politika közegében a napi szintű egyezkedések megállíthatják az ellenszenveskedést. A művészeti, irodalmi és tudományos életet átható szövődményeinek gyógyítása hosszabb távú szellemi próbatételnek ígérkezik. A német historiográfia és politológia hangadó tényezői – felemelt ujjal Magyarországra mutatva – kétségbe vonják annak a nemzetelképzelésnek a demokráciaképességét, amely a politikai-jogi feltételeken túl etnikai-kulturális alapokon nyugszik, és éppen ezért ragaszkodik a szuverenitás gyakorlásához. Az európai együttműködést csak mélyítené, ha a történelem tanúságából világosodna meg, miben és miért különbözik egymástól a magyar és a német nemzettudat, illetve függetlenségi gondolat. És minek következtében tér el egymástól a két országban a XX. század feldolgozásának módszere és tartalma. 

Rejtőzködő európai érték kibányászása a tét: az egyenrangúságé, amelyet szemmagasságban lefolytatott párbeszédek nyilváníthatnak meg. Ami Németországban helyes, nem feltétlenül az Magyarországon is – és fordítva. Terjeszkedő öndicséret helyett vitassák meg, és adott esetben méltányolják a felek a helyi sajátosságok hitelességét. Megújult bizalmat kelthet, ha egyikük sem állítja felsőbbrendűnek a maga nézetrendszerét. Ha kölcsönösen elfogadják szabad akaratuk jogosultságát, akkor ez a szabadság az egyenrangúságban teret nyit az önkéntességnek. Ez utóbbi ősliberális elv, ha maradéktalanul gyakorolják, megkönnyíti a gyengébb európai szereplőnek, hogy engedjen a saját igazából, az erősebbnek pedig azt, hogy felhagyjon a szemmérték nélküli ítélkezéssel. Így a magyarok hírnevükkel talán ismét méltó helyükre kerülnek a német világban.

A szerző történész, a regensburgi Magyar Intézet vezetője.