E rövid történet idején igen barátságos a nagyhegyi világ. Már-már idilli – de lehet, csak olyannak hazudja magát. Menni készül a nyár, érkezőben az ősz. Menni készül a nap, közeleg az alkonyat. A levegő nem mozdul, a tó tükrén higanyos csillámlás lebeg.

… A kirándulóholmit hátizsákba gyűrjük, a horgászszerszámokat tokjukba igazítjuk, a kutya az ételmaradékot eltakarítja – indulhatnánk.

A csend nem ereszt.

Messze, valahol a túlsó part erdejében megszólal – vagy inkább rázendít – egy szarvasbika. És nemsokára egy másik kezdi, bőgése rekedt kiáltozás, később megszólal a harmadik is, hangja mély, fuldoklón szaggatott.

Leülünk a fűbe, a kutya is elhever, gazdája bakancsán nyugtatja a fejét: hűségtúltengésben szenved, ebmenhelyről szabadult.

Ha néha testesebb pisztrángot sikerül megakasztanunk, netán olyat, hogy gond lehet vele, a kutya, látván a küszködésünk, nagy csaholva beugrik a tóba, mindenáron segíteni akar, ám ezzel rendszerint meggyűjti a bajunk.

Őt most nem zavarja, nem riasztja a szarvasharsona. Pedig közben tőlünk alig kőhajításnyira a fenyőcsemeték sora megnyílik, kecses szarvuk-nincs szarvasleányok s -menyecskék ereszkednek le a tó partjára, szökellve igyekeznek, hívja őket odaátról a tó túlsó partjára az agancsos harsona.

Belegázolnak a tó vizébe, fejüket kecsesen fölvetik, s máris távolodón gyűrődik mögöttük a hullám – majd lassan elfekszik fodra is. Aztán még látjuk odaát, mint kapaszkodnak ki a vízből – nemsokára ölbe kapja őket a fenyőrengeteg.

A víztükör fénye lilásra vált.

A mindennapi csoda lassan oda.

Barátom hátizsákja zsinegeit kioldja, távcsövet vesz elő, állítgatja a lencsetávot, fürkészi a szembeni partot, belefeledkezik. Aztán egyszerre csak felszökik:

– Ez nem igaz – mondja tétován-kérkedőn, s nyújtja a messzelátót, majd máris eligazít: – A szembeni partsávot úgy próbáld befogni, hogy megmaradjon a látószög, amint lassan felénk közelítsz vele... – Ez így hámhám meg csimbum nyelven mondódik, amivel én nem tudok mit kezdeni, de nézem a túlsó part szegélyét; és igen…

– Igen, billeg ott valami apró nyavalya – mondom –, talán víz alá került tuskó kiálló ága-vége…

– Madárféle nem lehet?

– Nem úgy néz ki – mondom, s visszaadom a távcsövet.

– De hiszen ez egyenesen felénk tart. – Közben sem szél, sem hullámverés...

Aztán már szabad szemmel is látni véljük a felénk igyekvő apró állatot. Jön, jövöget mellső lábaival, rémlik, gyűri hasa alá a vizet. De ezt mi inkább csak így gondoljuk, hiszen igazából csupán a farkacskáját látni, azt a félarasznyi csatakos apró antennát, amely úgy emelkedik-ágaskodik billegve a víz fölött, mintha az állatka nyomába szegődött volna.

Visszaadom a távcsövet, barátom fogja, lemegy a parton, kitartóan fürkészi a vizet. A kutya vele tart.

– Te, hiszen ez egy mókus – kiabálja –, egy vörös mókus. Ennek elment az esze... Hitted volna, hogy a mókus úszni tud? Hogy ekkora útra elszánja magát…

– Biztos rokonlátogatni indult... vagy leánykérőbe, mint a szarvasok.

Csakhogy ez aligha fog sikerülni neki. Egyre lankadtabb, szemlátomást apad az ereje.

Barátom visszakapaszkodik az útra kész holminkhoz, a hátizsákból minden cuccot kiborogat, megtalálja, és elkezdi magára rángatni a vízhatlan nadrágcsizmát, és már újra lent van a parton, már gázol is a vízbe térdig, ágyékig, derékig, hátha sikerülne partra segíteni a közelgő apró jövevényt, a halálra szánt vakmerőt. Én is lerúgom a bakancsot, kibújok a kopott farmerből, s máris ott tapicskolok a víz szélén, barátom mögött, hogy segíthessek neki mókust menteni.

A kutya táncol örömében: végre valami szokatlan történik körülöttünk, s velünk. Mire a mókus a közelünkbe ér, ő már rég sejti, mire készülünk, mire szántuk el magunk. Na, meg közben térdig, derékig állunk a vízben, várván a mókust. Amikor az már csak ölnyire van tőlünk, a kutya beugrik a tóba: harsány, vidám és tettre kész. Alig tudjuk a nyakörvét elérni s megragadni; szökdösik, próbálja kezünkből kitépni magát, birkózunk vele. Közben a kis állatka tőlünk már csak karnyújtásnyira... Ránk bámul, megtorpan: mennyi furcsaság... Miért állják el az utamat ezek?

Elindul jobbra, aztán mintha távolodna, majd újra megtér, vissza mifelénk, talán egyszer még próbálkozik... Ám, hogy minket, hármunkat továbbra is ugyanott, ugyanúgy láthat az árva: egymásnak feszülve, kutyával birkózva, acsarkodón –, térül, megfordul, aztán elindul egyenest vissza a túlsó part felé. Oda, ahonnan útra kelt.

Hogy aztán meddig jutott el – ki tudhatná.

Avagy vissza is érkezett honába?
Olykor jó volna hinni a csodában.
S hagyni, csak hadd birkózzék
a mulandóval az örökkévaló.


/Indulókép: A buzamezei fatemplom Fotó: wikimedia commons/