Házi oltár

Fönt szőlőhegyi akvarell,
alatta apám, anyám képe,
s mi, két fiuk a kapuban
egymástól tizenhárom évre,
meg én a hétéves gyerek,

családunk emlékeit így 
helyeztem el a szobafalra,
bánt, hogy két lánytestvéremet 
fotó híján ki kellett hagyjam, 
mert az amatőr kép kicsi, 

mint készülődő elmenő, 
dolgaim közben meg-megállok,
hogy a házi oltár előtt
időt áldozzak a családnak.
s megint közéjük vegyülök.

a tájképen pince virít,
látom hozzá az egész Somlót,
apám szalagját, anyám csokrát,
ahol a házasság fonódott,
s ahonnan fakadtunk mi is,

ugyanazon a nagy kapun 
jöttünk  ki, s készültünk belépni,
egyik deszkája kitörött,
mögötte üres ház és szérű,
s én lépek éppen ki azon,

bátyám előtt ép a bejárat,
de onnan nem mozdul tovább,
ahogy ki-be járnak az évek,
úgy alakít a megszokás
szeretteink arcából tárgyat,

szülő s gyermeke képpé válik,
olajfestménnyé csökkenek,
körülöttem ismerős műhely,
de az a helyes kisgyerek, 
prémsapkában, lehetne másik.