Nézd, hogy ragyog a Tóbiásnak a szeme! Nézd, milyen ügyesen ugrik föl a fára! Nézd, milyen okosan billegteti a fülét! Nézd, hogy játszik a kis pajtásaival! Milyen kackiás a farka! Milyen puha a mancsa! És a feneke… hogy az milyen büdös ennek a Tóbiásnak!

Lassan olyan vagyok, mint a saját nagypapám.

Vasárnap délután avart gereblyézek, autót takarítok, és a macskákhoz beszélek.

Vagy csak úgy magamnak beszélek a macskákról. Vagy a vén diófának morgok valamit. Vagy a háznak. Vagy a kertnek. Vagy az egész, nyúlós-nyálkás, összecsomósodott titkokat kavargató, novemberi vasárnap délutánnak.

A levél lehull a fáról, a macska meg fölmászik rája. A fa aludna dermedten, ájulna már el egy kicsit, hogy majd tavasszal újrakezdje a nyújtózkodást. De a macska nem tágít! Csákányként vájja a kéregbe kimeresztett karmát, úgy ront föl a tetejébe, hegyébe, ágának végébe. Rázkódik a fa, méltatlankodik, úgy dörmögi: tessék már engemet békén hagyni, no. Még a cinkék, fakopáncsok, zöldikék, szajkók, és énekesrigók hagyján, de hogy ezek a szőrös, gyökértelen kis percteremtmények is törzsemen koslatnak, ágam abajgatják, gallyam vegzálják, randalíroznak, matatnak, kajtatnak, koslatnak, kupászkodnak, hancúroznak, és hupákolnak itten!

Nem mondom, hogy nem érzek együtt a fával, magam is így szoktam morgolódni, habár azt határozottan visszautasítom, hogy a macska gyökértelen teremtmény volna. Igenis hűséges, patrióta jószág: ahol zabál, az már macskaország. Tóbiás is azok közé tartozik, akik (Isten lássa lelkem, Tóbiás nekem már aki) nem az anyatejjel szívták magukba a hazaszeretetet, hanem megharcoltak érte. Sőt, napi szinten foglalják vissza a hont, s találnak vissza újra és újra gyökereikhez. Minden szerénytelenség nélkül jelenthetem ki, hogy Tóbiás számára mindeme különös, metafizikai, spirituális, és romantikus szellemi alakzat én magam vagyok.

Tóbiás újra és újra visszatalál hozzám, fajának ősi, lelki hadviselésével hódít meg, tör be, a lelkét kivisítva-kinyervogva, hogy zabálhasson, majd ölembe kucorodhasson. Trónusát így elfoglalván, megkezdi országlását. Tóbiás nem valami szürke hivatalnok, nem holmi kalapos király, aktatologató elnök, vagy közigazgatási kalandor, nem ám: Tóbiás igazi, hamisítatlan, aranykori szakrális uralkodó. Uralkodása esszenciálisan szellemi természetű, ugyanis minden másról lemondva, kizárólag az őt tápláló nép mentális megnyugtatására törekszik, szubbasszus vokális rezgések kibocsájtásával. Ezeknek kibocsájtása a dolgozó nép jóléte szempontjából majdnem olyan hatékony, mint az Aranybulla, illetve valamivel eredményesebb, mint a Code Napoleon. A bölcs anyanyelvünkön egyszerűen dorombolásnak mondott, ősi rítus ugyanis képes a macska országának egész népét (mármint engem) olyan fölszabadult, álomszerű tudatállapotba ringatni, melyben minden szolgálat öröm, minden tett nemes, és minden gondolat olyan sima és puha, mint a kiscica ápolt, tiszta szőre…

Nagy szükség is van e tudatállapotra, hogy az ember ne hajítsa ki a kerítésen azt a büdös macskát.

Ugyanis Tóbiásnak, szakrális királyság ide vagy oda, bizony egyfolytában hasmenése van. Ettől aztán a feneke büdös, a farka csimbókos, a hátsó pár lába tiszta mocsok, és néhanap egészében olyan a szaga, mintha már meg lenne dögölve.

Tóbiásnak sajnos bélhurutja van, ezért aztán egyrészt gyógyszert kap, másrészt nem mindig tud uralkodni magán, hiába szokott már rá amúgy az alomra. A feleségemmel már vágjuk a centit, mikor lesz már végre normális állagú széklete – akkor jöhetne be a lakásba ugyanis. Mert Tóbiás egész lelki alkata, királyi mivoltán túl, teljességgel szobacicai. Bakmacska létére alig van benne valami a többi, kertben játszadozó kortársát jellemző virtusból. Persze, ha hetek óta hasmenésem lenne, én sem volnék kifejezetten merész, harcias, rátermett férfiember.

Így egyelőre Tóbiásnak marad a kert, no meg a műhely, ahová az etetőtálakat és az almot tettem. A műhely férfivilág, asszony itt nem takarít, nincs is hát perlekedés abból, ha a macska feneke nyomot hagy mindenen. Ahhoz képest amúgy, hogy mi mindenen hagyhatna nyomot, egész istenes a dolog: Tóbiás általában két helyet szeret megjelölni, egyrészt szigorúan az alom melletti területet, másrészt a fotelt, amiben a műhelyben írogatni szoktam, ha már megcsömörödtem a famunkától, meg egyebektől. Tóbiásnak ugyan van saját fotelja, jó meleg, büdös kabáttal, amit már kellőképpen otthonossá disznózott magának, mégis az enyémbe fekszik. Hogy ne disznózza azt is össze, múltkor ráterítettem egy nejlont. Persze ő sem hülye: szépen befúrta magát a nejlon alá, oda, ahol érzi lénye, egész népe lényének lenyomatát. Avagy a hazáját, a gyökereit, az újra és újra elfoglalandó hont.

Hát ilyenformán találkozik itt minálunk, novemberben, szakrális és profán.

Igazam van, te, ölbe doromboló, országhódító, hasmenéses Tóbiás?