Külön tanulmányt szentelhetnék a költő szülőházához fűző kapcsolatomnak. Meglepő módon nem vagyok képes visszafejteni, mikor is jártam itt először. Talán azért nem, mert már gimnazistaként Nagy László verseibe bujdostam a világ elől, és elképzeltem a házat, határozott elképzelésem volt róla, mielőtt még a Hitel folyóirat szerkesztőivel, szerzőivel, későbbi barátaimmal és munkatársaimmal együtt, valamelyik ezredforduló körüli júliusban ideutaztunk. Nagy László elvont, mégis kézzelfogható Anyaképe derengett föl a horizonton: „Jó volt már visszasajognom / oda, hol erővel töltem, / szülőm és elhagyott földem / egy anyakép lett”. Akkortájt mit sem sejthettem a magyar irodalom kenyértöréseiről és az agyonhasznált tömlőkben megpimpósodott borairól, de a közösségi eseményein való részvétel odaadást, elkötelezettséget tanúsító áldozathozatalát átéltem. Valamennyi közül pedig az iszkázi ünnepély kitüntetettségét. Jelenlétünk itt és most a lélek egy fontos összetevőjét mutatja föl társainknak; intenzívebben létezünk, mint máskor. Bár az írást és az olvasást gyerekként sem szellemi fényűzésnek, hanem életszemléletnek tartottam – meglehet, hogy koravén tudálékoskodással –, az emlékházak fenntartása, működtetése akár luxuskiadásnak is tűnhet.

Emlékház? Az antikvitás óta közismert, hogy emlékezetünk – a személyes éppúgy, mint a kollektív – térben jön létre, aktivizálódik. Ekként identitásunk is alapvetően térhez kötött, terekben nyilvánul meg. A jeruzsálemi Templom vagy a delphoi jósda ugyanarra intette népét: emlékezz, és ismerd meg önmagad. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden emlékhelynek fizikai valójában is magasodnia kell, hiszen a ’toposz’ az emberiség történetében igen korán a nyelvbe tette át székhelyét. Ha a nyelv megbízhatóan gondozza a múltbéli jelenségeket, eseményeket, megőrzi azok állagát, ugyan mi szükségünk lenne a szimbolikus épületekre, a múzeumokra vagy a szobrokra? Mi szükségünk lenne a műemlékekre? Nem elegendő, ha a verseket – a térbeli memória verbalizált adatrögzítőit – szertartásszerűen közzétesszük – bárhol és bármikor? Nagy László költeményeit színpadok, tantermek és cédélemezek visszhangozzák; könyvek, folyóiratok és weboldalak terjesztik. Bármelyik eligazíthatja az érdeklődőt; részesítheti a közkincsből.

Ez a hevenyészett bölcselkedés messzire vezet. A költészet mibenlétére és funkciójára egyaránt rákérdez. Ám nemcsak a költészetére. Humán kultúránk ugyanis rohamosan veszíti el a térérzékelést; nem fedezi föl helyét, nem lel otthonra. A személyiségfejlődés, a kultúra elsajátítása, a képzettség és a rátermettség megszerzése régen mindig komoly próbatételek árán, akadályok leküzdésével ment végbe. Próbatételeink pedig egyedi topográfiával rendelkeztek. A labirintus és a könyvtár bejárása, a zarándoklat és a peregrinatio, az itáliai tanulmányút és a kirándulás egyaránt minősült valóságos és lelki barangolásnak; az irodalmi művek pedig olyan valóságos beszédaktusokra utaltak vissza, mint a mesélés, a dialógus, a drámaelőadás, az imádkozás, az éneklés. Mára mindez egy csapásra adta át helyét a digitális kultúrának, amely a reálistól végletesen elszakította a virtuálist; a szövegkörnyezettől a szöveget. Ahogy a globális mindenütt jelenvalósága megszünteti a hazára találás élményét – a haza sohasem készen kapott, hanem mindig megalkotandó –, a virtuális úgy vonja el a szövegektől azt a világot, amelynek megismerésére eredendően hivatottak. Nem azért fosztja meg fontosságától a lírát a digitális kultúra, mert a lírai beszédmód tradíciókra építő vonását és bonyolultságát nem közvetítheti többé, hanem mert megsemmisíti, illetőleg nem hagyja megszületni a valóságot, amelyre a vers vonatkozik. Térbeli orientációs zavarunk egyszersmind valósághiány is. A digitális kultúra közlésformái nem rövidségükkel és egyszerűségüknél fogva különböznek a kultúra azt megelőző érintkezéseitől, kommunikációs fajtáitól – e stílusjegyek csupán következmények –, hanem a létezés megtapasztalásának elutasítása révén. 

A világhiány kulturális állapota napjainkra tetőzik, de kialakulása a XX. században végig tetten érhető. Nagy László hosszúversei számomra a valóság visszaszerzésének, visszakövetelésének küzdelmét viszik színre; az enciklopédikusság, a különféle létszférákat átfogó látomásosság, a halmozások és a felsorolások mind-mind ehhez a heroikus mérkőzéshez szolgálnak fegyverül. A metaforáinak érvényessége iránt bizalmatlan filozófiák voltaképpen lemondanak arról, amiről Nagy László lírai hőse nem hajlandó magától lemondani, jóllehet szembesül a történelmi és a lételméleti szükségszerűségekkel. Azzal, hogy a virtuális kiszorítja a valóságosat. Költői szemléletem idomulása, poétikai jellemem előremozdulása, hangom modulálása során nagymértékben közrejátszott, hogy egyre bensőségesebb viszonyba kerültem a hosszúénekekkel. Beutaztam őket, a költő autonóm köztársaságát. Szellemi és lelki utazásaimhoz hozzátartozott a valóságos kaland, bolyongás, kószálás; az eltévedés és az odatalálás. Így, utólag döbbenek rá, milyen sokat változott az ezt fürkésző költői dikcióm. Régi verseim egyikében (Vendégségben Nagy Lászlónál) még csak konokul védelmembe veszem a Nagy László-i poétikát: „Mondják, látványos, de túlírt, huzatos időbe tárva / rosszul szigetel, az összes sort kifűteni drága”; pár sorral lejjebb: „A szabadság zárat cserél, s munkáját kiszámlázva / mint hitelező kényszerít adósrabszolgaságba. / Mondják, a líra véges, történelme veszteséges, / ha zsarnokság nem tart ellent bajvívó lényegének.” Egy későbbiben (Barbárok) viszont a ház udvarán közösségi kezdeményezésből, kalákában kivitelezett tűzrakó építési munkálata az értékes kultúrateremtés roppant nehézségeinek parabolája: „Mi más az alkotás, mint technológia?”

Az építményt már csak a betörő barbárok fejezhetnék be, ám ők sem teszik. „Három vékony rétegben majd a hettiták / kezeljék le a fát, csiszolt lécet, szőrös / éleket, bütüket, álljon napot, fagyot. / Első harangszóra színtelen páclével, / második harangszóra borovi lazúrral, / harmadik harangszóra kecskebak vérével, / mindig telítésig, de sose vastagon, / mélyen beitassák, nehogy lecsöpögjön, / száraz ecsettel az elfolyt festékcsíkot / húzzák le azonnal, mielőtt rászárad.” A hettiták áttörtek az országhatáron, ám a kultúra romboló ereje, ártó démona belülről fakad. Mi nem fejezzük be, ami a feladatunk, és mi nem tartjuk fenn, ami a sajátunk. A kulturális és a politikai pornográfia, amely napról napra mérgezi a szellemi klímát, rontja a tisztánlátást, mert giccsel helyettesíti a szép esztétikai látszatot, káprázattal a képzeletet, leszoktat bennünket arról, hogy testképünkért és lelkialkatunkért felelősséget viseljünk.

Az emlékház, ragyogjon bár friss vakolattal és töretlen tetőcseréppel, immár annak a pusztulásra ítélt értékvilágnak a szimbóluma, tárgyi mementója, amelynek a magyar líratörténet vagy a paraszti kultúra is része csupán. Ugyanúgy óvjuk és újítjuk az irodalommal, mint az emléknapon való személyes jelenléttel. Általa felidézünk és tudásra, közösségi önismeretre teszünk szert. Akárcsak az antik görögök a delphoi jósdában. 

Lám, háromlábú székén itt ül Püthia – a háromszor csavarodott körtefa tövében.

*Elhangzott Iszkázon, a Nagy László-emléknapon, 2020. július 11-én.

/Indulókép: Nagy László Kossuth-díjas költő szülőfalujában, Iszkázon, a szülőháza udvarán cigarettázik 1975. május 14-én Fotó: Molnár Edit/MTI/