Ronda
A sziklafal, a szakadék, a híd,
az ég és föld között hivalkodó város:
az aréna, a bikák vére, árkádos paloták, kéklő medence,
s Andalúzia domb-hullámokat verő zöld tengere a messzeségben.
Íme, a testté lett Ige: A bölcs ember kősziklára
építette házát, és ömlött az eső, és eljött az árvíz,
tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak,
de nem dőlt össze… Így gondoltad, Uram?
(Álmomban a bolond ember voltam,
ezért levetett magáról a ronda szépség,
s ahogy zuhantam a szédítő mélybe,
már csak a puha föveny rémülete,
vágya villogott agyamban:
Árulásomért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged…
segítsen meg az Isten, óvja szívedet
a fagytól, az örök haláltól
akárhol, ha bércen, ha futóhomokban.)
Az elvarázsolt város (Cuenca)
La Ciudad encantada Cuenca fölött a hegyekben:
álombeli sziklaszörnyek. Szobrok. De hol a szobrász?
Talán nem is ijesztgetésre szánta, inkább
Gullivert, a törpét akarta megtréfálni:
rászolgált a balga, folyvást csak rémekkel
fantáziált, ezért pottyantotta oda a Mester,
a liliputi ember útjába a Határgombát, a bagolyszemű Ebet,
a Bárkákat, a krokodillal küzdő elefántot,
a konviktushoz vezető hidat, a Kőtengert,
a Teknőcöt, a Medvéket és a többit,
hogy káprázatában kinevesse lidércnyomásait.
És lőn. Gulliver csak mosolygott, derült ott egyre,
míg a vizek vésnöke teremtményeit
megfaragta, a félős törpét pedig befalazta a
Terueli Szerelmesekhez. Még ma is
együtt élnek, mert örök a bűbáj, a varázs.
Pedraza
Kő, kövön. Megmaradt.
S a tömérdek, vakolatlan tömb alatt
kimúlt az Idő. Öröklétbe ragadt
a sok sikátor, bazalt,
kilincs és zár nélküli jövő, néma ablak.
Lovas, 2020. június 18-án
/Indulókép: Wikimedia commons/
