Mindenekelőtt azzal, hogy lemezre vegyék a legnagyobbak legnagyobbja, Johann Sebastian Bach valamennyi fellelhető művét, mégpedig a lehető legautentikusabb, legavatottabb tolmácsolásban. Ne feledjük, abban az időben fogant a gondolat, amikor a legkorszerűbb hanghordozó a bakelitlemez volt, és a komolyzenei felvételek többségükben nem stúdiókban, hanem hangversenyeken készültek.

Nem túlzás azt állítani, hogy akkoriban még őrült küldetésnek hathatott a célkitűzés, lett légyen bármily nemes, de az idő őket igazolta. A régizene és a historikus előadásmód polgárjogot nyert és nagy népszerűségre tett szert mind a zenehallgatók, mind a zenészek körében, egyre-másra alakultak világszerte a hasonló zenekarok, az utánpótlás kinevelésére elméleti és gyakorlati fakultások indultak az akadémiákon, és nem utolsósorban nekik is köszönhetően megvalósult a nagy terv: az ezredfordulóra elkészült a Bach-összkiadás. S ezenközben más megvilágításba kerültek az elmúlt korok többi szerzői is, újra játszani kezdték elfeledettnek hitt műveiket, azok pedig, amelyek repertoáron maradtak, új értelmet nyertek.

Magyarországon a rendszerváltozásig kellett várni, hogy megalakuljon az első állandó régizene együttes. Az Orfeo Zenekar 1991-ben adta első koncertjét, és nevét az akkor megszólaltatott Monteverdi-remek után nyerte el. Vezetője az a Vashegyi György, aki egy évvel korábban megalapította a Purcell Kórust a Dido és Aeneas koncertszerű előadására, azt az énekkart, amely a kezdetektől rendszeresen együtt muzsikál az Orfeo Zenekarral. Az eltelt három évtizedben a karmester és a két együttes oroszlánrészt vállalt nem csak a régizene magyarországi népszerűsítésében, hanem ritkaságszámba menő lemezfelvételek elkészítésében és nagysikerű hangversenyek megrendezésében éppúgy, mint évszázadokig ismeretlen zeneművek újrafelfedezésében, nálunk ritkán vagy egyáltalán nem játszott darabok megszólaltatásában, a historikus előadásmód rejtelmeiben jártas új muzsikusnemzedék kinevelésében is.

Az évfordulót a zenekar Mozart és Haydn műveiből összeállított koncerttel ünnepelte, amelyet az interneten közvetítettek a Zeneakadémiáról. A járvány miatt nem csak a közönség volt kénytelen a távolból nyomon követni az előadást, az énekkar sem lehetett jelen a jubileumon. Szívszorító, hogy éppen ők nem lehettek részesei az ünnepi hangversenynek, miként az üres széksorok látványa is lehangoló, örömteli ugyanakkor, hogy nem kényszerültünk lemondani a koncertről. S bár a streamelt kép és hang nem pótolhatja az élő előadást, a jelenlétet, ahogy a felvétel sem adhatja vissza maradéktalanul a zenei élményt, az emberpróbáló időkben is részesei lehetünk az itt és most megszülető eleven muzsikának. És ez a zene nem csak attól különleges, hogy historikus felfogásban, máshogy és másképpen játszanak a zenészek, korabeli hangszereken, amelyek más hangokat adnak ki, mint a modern eszközök. A lényeg a megközelítésben rejlik, abban, hogy a régi évszázadok dallamai úgy szülessenek újjá, mintha éppen most születnének meg, s ezáltal épp a régiségük az, ami a legkevésbé érdekes. Ez éppúgy megjelenik Berenice jelenetében, amelynek szólóját a műfaj avatott tolmácsolója, a máris világsztár Baráth Emőke énekli magával ragadóan, mint az egyik legkedveltebb Mozart-darab, az A-dúr zongoraverseny (KV 488) előadásában közreműködő Berecz Mihály magabiztos játékában, aki a fortepianón nem csak a szólót adja elő, hanem végig is continuózza a koncertet, miként aztán kollégája a 39. (Esz-dúr) szimfóniát, ahogy az csak ritkán hallható a koncertpódiumokon. Az alaphangot az egészhez a tavaly sajnálatosan elmaradt hangverseny műsorából, a nálunk jóformán ismeretlen Tóbiás hazatérése című Haydn-oratóriumból a nyitány adja meg. Mint megtudtuk, az elmaradás szerencsére csak időleges, ha minden jól alakul, a hazai közönség jövő tavasszal megcsodálhatja a darabot a maga teljességében is.