Harmincöt éve halt meg Bódy Gábor. Tragikus és titkokkal terhelt lezárása életének és életművének arra ösztönöz, hogy újranézzük filmjeit, és próbáljuk megérteni elképzeléseit, gondolatait.
Bódy Gábor színházi tapasztalatai, ahogy sorozatunk korábbi darabjaiból már kiderült nem számottevők. Pályakezdésének fontos eseménye a Ruttkai Éva főszereplésével készült Cselédek színpadra állítása, illetőleg a Magyar Televízióban készített két – korábban elemzett – színdarab bemutatása.
De Bódy nem úgy gondolkodott ezekről a produkciókról, mint filmrendező, aki néha színházban rendez. Minden alkotását az írás felől közelítette meg, amiből végül film vagy színházi bemutató lett. Eredetileg a Hamlet esetében mindkettőt tervezte. Főleg amiatt, hogy a korábban készített két tévéjátéknál jórészt negatív tapasztalatokat szerzett. De ezek nem kedvetlenítették el, élt benne a kíváncsiság: vajon milyen további lehetőségek rejlenek a tévéfilm műfajában?
1982-ben megvalósul a Hamlet színpadi változata, és fordulatot hoz Bódy pályáján és a Győri színház történetében. A 80-as évek elején a Győri Kisfaludi színház Szikora János vezetése alatt igyekezett manőverezni az aczéli kultúrpolitika tűrt és tiltott kategóriája között. Számos előadás szúrta a pártvezetés szemét, de a Hamlet bemutatója után egyértelművé vált, hogy a társrendező Szikorának mennie kell. Fontos adalék ehhez, hogy éppen a ’80-as évek elejére ért be az az irányzat, hogy a korábbi neoavantgárd vagy underground színházi törekvéseket kőszínházakban valósítsanak meg. Így nem csak Győrben, de Kaposváron és Szolnokon is történek hasonló bemutatók, talán csak az intenzitásban lehetett különbség.
A megvalósításban Bódy nem a színpadi sajátosságokat és nem is a filmes lehetőségeket vette figyelembe – és talán ezek miatt bizonyos kritikai észrevételek helytállóak. Alapvető kiindulópontja teoretikai volt, amit egy totális látványba fordított át. A színpadi teret labirintusszerű folyosókkal tagolt, hatalmas agy tölti be. A különleges díszlet Bachmann Gábor nevéhez fűződik. A különös játéktér – a szintetikus anyagok, a folyadékkal töltött csövek és a színes megvilágítás – elidegenítette a nézőt a megszokott Hamlet-színpadképtől. Ezt erősítette a szereplők jelmeze is, amiben semmi szokványos vagy tradicionális nem volt. (Az ebben az időben Tarr Béla által rendezett Macbeth-tévéjáték is a belső labirintussal fejezi ki a főszereplő vívódásait, amelyet a folyamatos felvétel, a vágás nélküli anyag még plasztikusabbá tesz.)
Bódy számára két kiemelt tétel jelenik meg a Hamletban: egyfelől Hamlet elhíresült lenni vagy nem lenni mondását Hamletra úgy értelmezi, miszerint tragédiájának fő oka nem-létezése. Ez a nem-levőség – ahogy több interjúban is megfogalmazta Bódy – Hamlet cselekvőképtelenségében és életuntságában nyilvánul meg. Ezáltal nem is tudja sikeresen elvégezni feladatát, ami végül tulajdonképpen önpusztításba vezeti. A másik pedig az önpusztítás kérdése, ami már a darab legelején megjelenik. Ahogy a főszereplő Cserhalmi György visszaemlékezésében is olvashatjuk, Bódy a legfontosabbnak azt tekintette, hogy már a darab elején elhangzik: „Vagy miért szegezte az Örökkévaló az öngyilkosság ellen kánonát?” Hamlet már ekkor az öngyilkosságról beszél, mert nem fontos számára a saját létezése, és a történések is sötét világképét igazolják. Ennek megfelelően Cserhalmi alakítása statikus, egyfajta létállapotot tükröz.
A hivatalos kritika határozottan és egyhangúlag utasította el az előadást. Kritizálva annak minden elemét, legfőképpen pedig a rendező hiányos kvalitásait. Cserhalmi előre figyelmeztette Bódyt, ne lepődjön meg a várható bírálatokon. A rendező csalódottságát tetézte, hogy két tucat teltházas előadás után, műszaki hiba miatt leégett a teljes díszlet. Ezzel vége szakadt Bódy különleges kísérletének, amellyel megmutatta, hogy egy szuverén alkotó miként képzel el egy Hamlet-előadást a késő Kádár-korban.
A Bódy Gáborról szóló sorozatunk:
1. Agitátorok
2. Út az Ameriai anzixig
3. Amerikai anzix
4. Pszichokozmoszok
5. Bódy Gábor tévéjátékai
6. Psyché
