Csak két tárgy
Nur zwei Dinge
Felvéve annyi formát,
viselve Téged, Minket és az Ént,
mégis egyetlen fájdalom fájt,
a szüntelen kérdés: Miért?
A kérdés gyermeteg.
Hiszen rájöttél, késve bár,
nincs más, mint elviseld:
érzés, kórság vagy mese – egyre megy –
a biztos távolit. Muszáj.
A tenger, hó, a rózsák,
minden csak hullás, gyenge fény,
nincs más, csak két való tárgy:
az üresség s a biztos én.
Rossz, rosszabb, legrosszabb
Was schlimm ist
Ha nem tudsz angolul, rossz hallani
egy jó angol bűnügyi regényről,
amely még nincs lefordítva.
Rossz hőségben sört látni,
ha megfizetni nem tudod.
Rossz gondolni valamire,
amit nem tudsz egy Hölderlin-versbe csomagolni,
mint teszik azt a professzorok.
Rossz úton lenni éjszaka,
és hallani a hullámok verését,
és azzal áltatni magad, hogy mindig ezt teszik.
Még rosszabb vendégségbe menni,
ha otthon jobb a kávé,
a szoba csendesebb,
és nincs szükség a szóra.
A legrosszabb pedig
nem nyáron halni meg,
mikor minden világos,
és könnyű az ásónak a föld.
Egy szó
Ein Wort
Egy szó, egy mondat rejtjelében
felismert élet, értelem:
a nap megáll a néma égen,
egy szó ragyog fel mindenen.
Egy szó, egy tűz repíti fényét,
láng lobban, csillag felderül,
és aztán újra vaksötétség
a világ és az én körül.
Utolsó tavasz
Letzter Frühling
Az aranyesőt szívd magadba mélyen,
aztán ha jön, keverd az orgonát,
a vérrel, tengődéssel, szenvedéllyel,
a barna földdel, mely kimérve rád.
Lassú napoknak kiheverve gondját,
ne kérdezd, mi a kezdet és a vég,
akkor talán majd elvisznek az órák
a rózsákkal a júniusba még.
Sok ősz
Viele Herbste
Ha véredben, ha vágyaidban
felgyülemlett sok őszi nap,
mitől a nyár örömre lobban,
söpörd ki dús rózsáidat!
Minek a pompa és a fények,
a teraszéjszakák, a kínai
krepp díszgömbök, ha könnyűfémnek
sötét zörgését hallani,
minek akkor lomb, nyűg, remekmű,
balkon, muskátlihulladék –
mit érsz akkor, te gyenge törzsű,
lesz-e lelkedben tartalék?
Utazás
Reisen
Ki mondja, hogy Zürichben
minden mély áhítat,
amit csoda és Isten
örökre átitat?
Vagy például Havanna,
fehér és rózsaszín –
hull-e ott arra manna,
akit epeszt a kín?
New York-i forgatagban,
vízen vagy vonaton
törhet rád alattomban
csömör és unalom.
Nincs is mért kóborolni,
ha rájöttél, miként
kell várni és megóvni
határa közt az ént.
Hattyúdal
Apreslude
Tudnod kell merülni, megtanulnod:
néha fenn vagy, néha lenn.
Fel ne add, magadba kár fordulnod.
Bárha minden órád fénytelen.
Várva várni, egyszer elborítva,
máskor túláradva, hangtalan –
furcsa törvény, nézd, itt nemcsak szikra,
nem csupán csak szikra van:
Áprilisban a cseresznye pőre
ágain ha gyér virág virít,
a természet boldogabb időkre
tartogatja kincseit.
Szárba szökken még vajon a csíra?
nem tudod, kihajt-e még a gally,
várva várni, önmagad csitítva,
vénülés, sötétség, hattyúdal.
Anya
Mutter
A homlokomon hordalak,
akár egy sajgó sebhelyet,
mely néha fáj csupán,
de nem heged.
Vérzése nem halálos,
csak olykor elvakít, s a számban
sós íze ott marad.
