Beaumarchais Figaró-trilógiájából napjainkra jó, hogyha a középső darabot, a Figaró lakodalmát ismerjük. Azt is egy félrefordítás következtében: Figaró házasságaként. Az elfordításnak, persze, igaza van, mert bár valóban a nászünnepet látjuk, de annak tragikomikus forgataga a főhős egész házasságát jellemzi. Ő már a kezdet kezdetén úgy unja a menyasszonyát, Suzannát, ahogy Almaviva gróf bő évtized után a feleségét, Rosinát. A két főszereplőnőnek éppen ebből a megszokott, vidéki unalomból van elege, és ezért szervezkednek ellene. Fondorlatokkal persze a férfiak sem maradnak le, ám hiába gyűjtenek be megannyi izgalmas élményt, mégsem nyerhetnek. Ebben a játszmában ők csak hoppon maradhatnak. A „vágyni arra, ami a mienk” bölcsességéig egy Pilinszky Don Alfonsoként eljuthat, de Figaró, a gróf és Cherubino nem. A játék izgalma azért így is velük marad.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadása, Anger Zsolt rendezésében, ezt a jól ismert darabot állítja színpadra, illetve mégsem oda. Az előadás helyszíne ugyanis közelebb áll a commedia dell' arte egykori pódiumaihoz, mint a kőszínházi deszkákhoz. A játszóhely nemcsak alkalmi választás, hanem az egész darabot érdemben befolyásoló tér. Éppannyira nyit a piac, a régvolt csepűrágók atmoszférikus világához, mint amennyire el is emeli az egész történetet a komolyan vehető valóságtól. Pedig, a maffiásra vett gróf, az eleinte infantilisként viselkedő inas, vagy az önsajnálatát már-már komolyan vevő grófnő olyan hűen alakít, hogy néha kezdjük őket a szomszédainkban felismerni. (Magunkban nyilván nem…)
