„Ah, Erdély! Ott, ők még igazi magyarok!” – világháborúkat megélt öregek sóhajtották fölcsillanó szemmel a 70-es, 80-as években. Erdély egy idea, a nemes, az igaz magyarok ideája volt annak a nemzedéknek, amelyik egyenes ágon emlékezett az egykori Nagy-Magyarországra. Erdély talán ma is idea, bár Csíksomlyó tényleg a magyarság spirituális központja, legalább pünkösdkor biztosan. Csiki László dohogta is, a magyarországiaknak tündérkert, holott álmok és illúziók nélkül csak a pusztulása valóságos.
Ferenczes István nagyszerű költő, író – és csodaember. Egész életét a Székelyföldön élte. Ha nagyon muszáj, elutazik, de rögvest szökik haza, fontos dolga van (nincs!), mert komfortzónájának kizárólag Székelyföld, Csík, meg az elbujdosott, csángókká lett székelyeket rejtő Moldva a része. Ahol minden követ, fűszálat, madárfüttyöt, teremtményt ismer – a maiakat is, meg vagy harmadfélszáz évre visszamenőleg a régieket is. Illő, hogy íróként mindazt elmesélje, amit szűkebb-tágabb szülőföldjén megélt, megismert, fölkutatott, és amit most, Veszedelmekről álmodom című monumentális, hatszázötven oldalas könyvében meg is tett. Terjedelme csak az első mondatig olvasóriasztó („Álmomban megjelent apám.”), onnantól letehetetlen.
Eredetileg szerteágazó csíkpálfalvi családját gondolta fölkutatni, választ keresni a legfőbb kérdésre: „ki vagyok én, időben, térben kikből lettem, miféle történelem, miféle táj, miféle sorsok, emberek, öröklött gének formáltak azzá, aki vagyok”. Csakhogy amint saját eredete nyomába eredt, bármerre indult is, minden út újabb főcsapások felé ágazott.
Az 1765-től vezetett anyakönyvben rátalál szépapja nevére – az előtte való esztendő a madéfalvi veszedelemként elhíresült mészárlás éve, innentől párhuzamba kerül és egymásra íródik templomépítő édesapja – egy 1953-ban Sztálinra tett csúfondáros megjegyzés miatt – Moldvába való bujdosása és a kétszáz évvel korábbi menekülők sorsa. Ugyancsak édesapja nyomait követve kutatja föl Ferenczes a két világháború közti bukaresti magyar kolónia történetét: kocsmáktól, cselédsorsokon át a 30-as évek végére durván fasizálódó magyarellenesség dokumentumaiig. (Mintegy melléktermékként rábukkan a legnagyobb román költő, Tudor Arghezi születési titkára).
Családja, kiterjedt rokonsága, felmenői, falus felei, iskolatársai sorsának a fölszálazása nagyon gyorsan kétszázötven év felcsíki, erdélyi, sőt, a romániai magyarság és részben a szászság krónikájává szélesedik. Összefonódik magán- és köztörténelem, a történetek pedig tusfekete tragédiák. Madéfalvi veszedelem, az 1849-et követő megtorlás és bujdosás, az 1916-os, 1944-es román betörés és pusztítás, a katolikus egyház, a civil szféra durva vegzálása, az 1956-ot követő elrettentő megtorlás… „A történelem időről időre, ha más szinten, más minőségben is, megismétli önmagát. Bele lehet őszülni az ilyen felismerésekbe” – édesapja fekete haja is egy nap alatt váltott hófehérre azután, hogy a felszabadító szovjet csapatok tréfás kivégzési procedúrát játszottak vele.
A könyv csak fő vonalakban követi a történeti időrendet, a szerkezet elsődleges szervező eleme a kutakodás, nyomkeresés. Egyre kevesebben az emlékezők, nincsenek, nem hozzáférhetők vagy megbízhatatlanok a források. Ferenczes a szóbeli hagyományok, a levéltári anyagok és más egyéb dokumentumok fölkutatása mellett, mindvégig hol iróniával, hol szenvedélyes pátosszal, mégis az objektivitás határain belül maradva köti össze a széthullott emlékezet szálait. Puzzle-játékmesterként fontos és elhanyagolhatónak tűnő epizódokból rendezi a századokon átívelő magán- és történelmi emlékezetet egyetlen egésszé, egyetlen Erdély-vízióvá. Nemcsak személyessé, de személyisége részéve emeli szerelmes szülőföldje kulturális és történelmi emlékezetét. Ekként a Veszedelmekről álmodom nem megoldásában, de mélyáramlatában Nádas Péter Párhuzamos történeteivel is rokonítható.
