Az elmúlt héten hunyt el Terényi Ede (1935-2020) zeneszerző, aki közel öt évtizedig tanított Kolozsvárott. Romániában alig akad olyan komponista, akinek ne lett volna hozzá köze. Alkotótevékenysége mellett jelentős szerepet játszott az erdélyi táncház-mozgalomban, a zenekritikában és a kortárs képzőművészeti életben is. Hatalmas életművében különböző korszakokat különített el, ezek egyike az orgonadarabokhoz köthető. Az interjú előtte tiszteleg.  

A marosvásárhelyi Kultúrpalota felújított hangszerén koncertezett 2020. október 20-án Molnár Tünde. A művésszel a rendhagyó hangversenyt követően beszélgettünk erdélyi orgonákról, kortárs zenéről és az előadó mindenkori közvetítő szerepéről.

/Molnár Tünde Fotó: A művész engedélyével/

„Áldja meg az Úr a szép koncertért, kedves művésznő” – kommentálta valaki a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia élő közvetítését. Hangversenytermi jelenlét híján hogyan lehet megszólítani a közönséget? 

Vasile Cazannal, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia vezetőjével régóta egyeztettük ezt az ünnepi műsort. Idén április ötödikén, a [romániai] országos kijárási tilalom idején a rádió már közvetítette az orgona első megszólalását a nagy generáljavítás után. Arra számítottunk, hogy most közönség előtt is megismételjük az orgonaavatót, persze más műsorral. A kulturális eseményeket korlátozó rendelkezések mellett az igazgató úr hirtelen halála is kérdésessé tette a koncertet. Az intézmény jelenlegi vezetőségének jeleztem, hogy mindenképpen készülök, a megbeszélt időpontban bejövök, és eljátszom a műveket. Végül közölték, hogy az egyenes adásba bekapcsolódhatnak a hallgatók, ez újszerű és érdekes volt számomra. De ugyanakkor nagyon izgultam, hiszen a közönség előtt érzem a bátorítást is, most pedig bejöttem egy üres terembe, föl sem álltam a művek között. Ez megint másfajta hangulat, mint amikor előre tudom, hogy felvételt készítünk.

Milyen volt az orgona ilyen feltételek között? 

A tegnap este is úgy szólalt meg az orgona, mint építése évében, 1913-ban. Szinte az összes síp eredeti állapotban megmaradt, ezeket most kivették, kitisztították. A Kultúrpalota orgonája Rieger Ottó budapesti hangszergyáros 1800. (!) munkája. A hárommanuálos, pedálos hangversenyorgona hatvanhárom regiszteres, nagyon sok expresszív kiegészítővel. A második és a harmadik manuál redőnyszekrényben van, és az orgonának van egy hatalmas nagy crescendo-decrescendo hengere és normál, szuper, szubkopulái, amik miatt különleges, csilingelő effektusokat lehet előállítani. Romantikus hanghatású, annak a kornak az ízlését tükrözi, de ma már műemlékorgonának tekintjük. A XX. század elején nagy vita volt ezekről a hatalmas hangszerekről, a művészek ekkor fedezték fel újra a barokk orgonaideál telt, csillogó hangzását. Emiatt a romantikus orgonákat Európa-szerte kezdték átalakítani, kivettek egy pár sor sípot, azokból levágtak, hogy magasabban szólaljanak meg, vagy új sípokat tettek be. Ma már tudjuk, hogy a Marosvásárhelyi Kultúrpalota hangszere műemlék, ez Kelet-Európa egyik legszebb romantikus orgonája. A francia orgonaépítészet és a német hagyomány ismeretében állította össze alaphangszerekben gazdag diszpozícióját Antalffy-Zsiross Dezső és Schmiedhauser Lajos . Fuvolák, vonósok, lebegő alapnyelvek sokaságát egészítik ki a principálok, kevert játékok vagy a trombita, klarinét, tuba, posaune, fagott regiszterek. Még ütőhangszere is van az orgonának, a campanella. Mindenkinek dicsekszem, hogy nálunk van harminckét lábas bombard, tehát elmondható, hogy ennek a hangszernek a hangterjedelme nagyobb, mint egy szimfonikus zenekaré!

Milyen állapotban van Kelet-Európa egyik legszebb romantikus orgonája?

Ezt a hangszert az építése után csak 1980-ban javították. Akkor Kozma Mátyás volt az intézmény orgonaművésze, ő a XX. század elejének restaurálási koncepciója szerint barokk hangzást is szeretett volna. Láttam az általa készített tervezetet, ebben szerepelt, hogy bizonyos sípokat levágnak, hogy legyenek különálló felhangjai az orgonának, mint a kvint, terc –szerencsére a restauráló budapesti csapat az 1913-as állapotot állította helyre. Jelenleg tervezik az 1980-as helyett az eredeti játszóasztal visszaépítését és a motor cseréjét is. Az orgona hangszínpalettája máskülönben ugyanolyan, mint százhét éve.

Erdélyben hány orgonán játszott már?

Itthon nagyon sok helyen muzsikáltam, bárhova meghívtak, elmentem, és kerestem is a lehetőséget, hogy kipróbáljam a különböző orgonákat. De nem tudnám összeszámolni sem a hangszereket, sem az előadásokat…

Több romániai ősbemutató, teljes estés koncert előadóművésze, de gyakran vállal orgonaavató-ünnepségeket, egyházzenei koncerteket is. Kérem, meséljen a marosvásárhelyi Nyáresti Orgonahangversenyek sorozatról!

2004-ben Vasile Cazan, a Filharmónia igazgatója felkérésére indítottuk el a Nyáresti orgonahangversenyeket. Akkor már több erdélyi városba hívtak hasonló rendezvényekre, Hans Eckart Schlandt közvetítésével játszottam Brassóban, Ursula Philippi meghívására Nagyszebenben. Marosvásárhelyen sokáig nem volt hagyománya a nyári orgonaestek sorozatának, csupán sporadikus koncertek voltak az unitárius templomban, a Gecse utcai református templomban vagy a Vártemplomban. Ehhez képest 1989 előtt Brassóban, a Fekete templomban nyáron naponta volt orgonahangverseny, és Szebenben és Medgyesen is hetente. Nálunk először csak a Kultúrpalotában tartottam nyáresti koncerteket, majd, amíg a szecessziós előadóterem felújítás alatt állt, javaslatomra sorra vettük az összes marosvásárhelyi sípos orgonát. A hangversenysorozatot néhány éve kiterjesztettük a teljes Maros megyére is.

Ez kisvárosi-falusi helyszíneket is jelent?

Igen, egyszer például elhívtak a kibédi hangszert, Bodor Péter egykori ezermester orgonáját megnézni. Lassan kibővítettük a hangversenyeket azokkal a helyszínekkel, ahol a gyülekezetek gondot fordítanak arra, hogy megfelelő hangszerük legyen, ilyen Nyárádandrásfalva, Marosludas, Szászrégen. Idén Hargita megyébe is elmentem, és a Nyáresti Orgonahangversenyeket egy székelyföldi kis falu, Gagy unitárius templomának ún. pozitív orgonájának avatójával kezdtük. Értékelni kell azokat az egyházkerületeket, amelyek a sípos orgonákra áldoznak. Erdélybe néhány évtizede még tömegesen hoztak Hollandiából kiszuperált, kétmanuálos, eltolt klaviatúrájú orgonákat, de ezeken nem lehet művészi módon játszani.

Hogyan állítja össze ilyen alkalmakra a műsort?

A Kultúrpalotában első alkalommal még színes repertoárral készültem: hogy megszólaltassam az orgona különböző hangszíneit, több zeneszerzőtől játszottam „közönségbarát” műveket. Utána kitapasztaltam, hogy melyik vásárhelyi orgonának milyen a jellegzetes tónusa: csilingelő, fuvolahangzású, esetleg zokogó, és erre is építettem. Volt, amikor stílus szerint válogattam, máskor zeneszerzőkre vagy nemzetiségekre összpontosítottam, így állt össze a francia vagy német műsor. Emellett, ahogy a tegnapi hangversenyen is, mindig igyekszem kiemelni, megmutatni a hazai orgonazenét.

Tudatos, hogy mindig van kortárs darab vagy erdélyi szerző a repertoárján?

Ezeket a műveket nagyon szeretem játszani. Egyetemista koromban, a prágai, weimari orgonakurzusokra készülve a befogadó ország műveiből is készülnöm kellett. Feltettem a kérdést: nálunk nincsen orgonairodalom? Van, de talán még írhatnának a zeneszerzők. Így lett egyetemi szakdolgozatom témája a hazai kortárs orgonazene. Bukarestből hazautaztam, megkerestem a helyi szerzőket: Kolozsváron Hans Peter Türköt, Terényi Edét, Marosvásárhelyen Kozma Mátyást. Mindegyikük kottákkal ajándékozott meg. Utána már én kértem, hogy komponáljanak számomra, így valósulhatott meg a Terényi-ősbemutató Berlinben és Svájcban. Külföldön általában kifejezetten kérik, hogy vigyek romániai, erdélyi zeneszerzőket. De persze nem kizárólag a nekem dedikált művekről van szó, bár fontos a személyes kapcsolat. A tegnap elhangzott Tudor Ciortea miniatűrt, az Esti dalt is nagyon szeretem, talán azért, mert ismertem a zeneszerzőt. Éppen a Brassó melletti Prázsmáron gyakoroltam, amikor bejött a templomba egy kis ősz ember, mondta, hogy jaj, de szépen szól, és ajánlotta, hogy játsszak szabadabban, rubatósabban, ne annyira metrikusan. Eljátszottam a művet, aminek a végén bemutatkozott, hogy Tudor Ciortea. Szép emlék ez. Akárcsak amikor Terényi Ede szinte ismeretlenül megajándékozott a Misztótfalósi Kis Miklós szövegére írt Siralmas panasz variációkkal.

/Terényi Ede Marosvásárhelyen a Kulturpalotaban, a zeneszerző 70. életévének megünneplésekor. Balrol jobbra: Cazan Vasile a marosvásárhelyi filharmonia igazgatója, Terényi Ede zeneszerző, Molnár Tünde es a kolozsvari Grafycolor vezetője, Hoch Sandor, Terényi Ede szerzeményeinek kiadója. /

Tudta a mester, hogy Ön is misztótfalusi születésű?

Nem tudta! Amikor a szakvizsgám kapcsán találkoztam vele, művei közül a BACH fantáziát és a Siralmas panasz kottáját nekem adta. Bukarestbe visszatérve azonnal eljátszottam a Terényi-művet, de az akkor nem fogott meg. Évek után mégis elővettem, műsorra tűztem Kolozsváron. Eljött a zeneszerző, és meglepetésemre ő gyönyörűen bemutatta és eljátszotta nekem a Farkas utcai templom orgonáján. Azután egy svájci koncertem kapcsán kértem tőle darabot, ekkor készült a Glocken, ez az első mű, amiben Terényi kombinálja az ütőhangszereket az orgonával és az énekhanggal. Azóta a Mester vagy harminc művet komponált nekem. Számomra egyik nagyon kedves darabja az orgonaversenye, a Purcell Epitaph, ami valójában a Dido és Aeneas története. A Bukaresti Rádió Szimfonikus zenekarával és Neil Thompson karmesterrel mutattuk be Bukarestben.


 

Hogy dolgoztak együtt a zeneszerzővel? Megkérte Terényi Edét, hogy írjon orgonaversenyt?

Azzal kezdődött, hogy meghívtak Bukarestbe koncertezni. Addigra már több ízben játszottam Händel népszerű orgonaversenyét és Liviu Glodeanu darabját orgonára és rézfúvósokra. Terényi megígérte, hogy ír nekem egy orgonaversenyt, de ha rákérdeztem, csak az volt a válasz: a fejében készen van, és majd megkapom. A bukaresti vendégszereplés után rögtön jeleztem a mesternek, hogy azt mondtam meghívóimnak, van egy csodálatos kortárs mű, ami nagyon fog tetszeni a közönségnek. És azt ígértem nekik, hogy az új, klasszikus és modern stílust ötvöző kompozíció vonzó lesz a fiatalság számára is, lesz benne egy kicsi dzsessz... Erre csak egy címet kaptam Terényitől, de azt azonnal továbbítottam Bukarestbe. Ugyanakkor megköszöntem a meghívást a barokk koncertre, és a kortárs darab mellet érveltem. Elfogadták – pedig a mű még készen sem volt…

Belelátott a Purcell Epitaph alkotófolyamatába, kért változtatásokat a zeneszerzőtől?

A kottában nem volt javítás, ahogy ő megkomponálta, az úgy szólalt meg. De nem is hallgathattam meg előre, mert az utolsó percre készült el. A karmesteri partitúrám ugyan megvolt, s zongorán eljátszottam magamnak a belépéseket, a hangzásokat, de ez nem volt elegendő. Tulajdonképpen a próbán hallottam meg a darabot egészében. Az első találkozás a zenekarral olyan volt, mint egy csoda, gyönyörködtem benne, hogy milyen szép ez a zene. Ez erőt adott nekem, mert volt bennem stressz, hogy le tudom-e játszani, vagy hogyan szól majd zenekarral, hiszen a Terényi-művek különlegesek. De olyan lendületet kaptam, hogy minden félelmem elmúlt. A zeneszerző eljött a második próbára, kis módosításokat kért hangszínben, hangerőben. A két alkalom után, este már élőben közvetítette az ősbemutatót a rádió. És volt még más „határeset” is: Budapesten, a Zeneakadémián Terényi Ede Simfonia da Requiem ’56 bemutatójára csupán egyetlen próbám volt a zenekarral. Azt hiszem, az ilyen különleges helyzetekben mégis olyan lelkierővel bírunk, hogy az aranykapun át bemehetünk a fénybe… Ezen a millenniumi hangversenyen csodálkoztam rá, milyen gyönyörű ez a muzsika, számomra valójában ott kelt életre a kompozíció.

Előadóművészként hogyan kelti életre az új műveket?

Ragaszkodom a kézirathoz, az sugallja, hogyan játsszam, hogyan szólaljon meg a darab. A Terényi-orgonaversenyben például egy ponton az üstdob a piano pianissimótól egy hatalmas crescendót valósít meg, nem gyorsan. Ez különleges hangzás-effektus, a lejegyzése a karmesteri partitúra kéziratában teljes sor hosszúságú. Amikor a kottát kiadták, ez az ütem picike lett. A marosvásárhelyi próbán ez alapján rövidebben játszotta az ütős kolléga, és jeleznem kellett neki, hogy eredetileg nem ez volt a szerző szándéka. A kéziratból jól tudok következtetni a megszólaltatásra. S amit még észrevettem: nagyon fontos a modern a daraboknál a megfelelő tempó megtalálása. Sok szép hangzás van, de hogy mennyire gyorsan vagy lassan – erre az előadónak kell ráéreznie.

Önt a Terényi-orgonaművek avatott megszólaltatójaként tartja számon a szakma. Más kortárs zeneszerzők műveit is gyakran előadja?

Játszottam marosvásárhelyi szerzők kompozíciót, így Kozma Mátyás Thema con variazioniját, vagy Henz József Fantáziáját, és előadtam Hans Peter Türk, Liviu Glodeanu, Tudor Ciortea, Sigismund Toduță és Selmeczi György művei mellett olasz, holland vagy japán kortárs darabokat is. Mind nagyon tetszett. De Terényitől játszottam a legtöbb orgonaművet. Megfogott a zeneszerző hangzásvilága. Szinte magam előtt látok csodálatos képeket, ahogy indul például a versenymű, az orgona és az üstdob hangzásában felfedezem a tengert, a távlatban a hegyeket, palotákat, virágokat, vagy illatokat érzek. És a Purcell Epitaph kezdő ritmizált akkordjai itt felségesen szólalnak meg, de miután meghal Dido, megismétlődik ez a rész, pregnánsabban pontozva. Számomra a bevezető már sugallja a drámaiságot. Vagy a második tétel kezdetén, az orgona-hárfa együttálláskor azt képzelem, hogy a hullámok lecsendesednek, a csillagok ragyognak a nyugodt tengerben, és ilyen hangszíneket, felvillanó hangzásokat próbálok előhozni. A zeneszerző persze nekem nem magyarázta ezeket. Mindig azt mondta, az a fontos, hogy ráérezzek a zeneműre, de soha nem sugallta, hogy mit képzeljek.


 

Szerencsés az a közönség, akinek a művész így is közvetít. Olvastam, hogy valaki a Terényi Madarak különleges marosvásárhelyi előadása hatására lett orgona-rajongó…

A Madaraknak jó a története! Volt egy időszak, amikor a Nagyváradi Partium Egyetem tanítottam, és hetente jöttem-mentem a két város között. Néha kiszálltam Kolozsváron, kaptam egy-egy szerzeményt Terényi Edétől, aki aztán azt a Szent Mihály templomban vagy a Farkas utcai templom orgonáján meghallgatta. Akkor is éppen utaztam, amikor egyszer hívott telefonon, és kérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy hallgatom a madarakat. Éreztem, hogy csend van a vonal másik végén, nem tudja elképzelni, hogy hol figyelem ezt. A személyvonaton ülök, meleg délután van, csak egy-egy madárhangot hallok, bizonyára ott gubbasztanak az árnyékban, és ahogy a kalauz sípja szól, mintha felrebbennének. Minden állomáson, ahol megáll a vonat, madarakat hallok. Ahogy a hegyekbe érünk, mind vidámabbak és frissebbek, mintha udvarolnának egymásnak, párbeszéd szól, különlegesek a hangzások. Kolozsvárhoz közeledve felzúgnak a nagy harangok. Ott átszállok a másik személyvonatra, de mire éjféltájban megérkezem, már csak a tücsköket hallom a székelykocsárdi várakozáskor. Innen gyorsvonat visz haza, amely mindig megáll egy hídon a Maros fölött, ott békákat, elvétve egy-egy éji madarat veszek észre. Ahogy közeledünk Vásárhelyhez, érzem, hogy azonnal el tudnék aludni, de hirtelen zökken a vonat, s mindenki felébred... Egyszer, megint átutazóban, kijött Terényi a kolozsvári állomásra, és átadta a nekem dedikált, kész szerzeményt! Hát így született meg a Madarak. A marosvásárhelyi vártemplomban két orgona van, ezt a művet oda gondoltuk újra. Volt tanítványaim játszottak lent a műemlék-orgonán, én pedig a fönt a karzaton, párbeszéd-szerűen. Olyan is volt, hogy hat kéz, hat láb szólalt meg egyszerre – ez premier az orgonairodalomban. Kérték is sokan, hogy ismételjük meg!

Bukarestben, majd Kolozsváron tanult, évekig ingázott Nagyváradra, eközben élete középpontja Marosvásárhely maradt. Művészként milyennek látta a romániai (magyar) kulturális életet?

Tizenegy évet tanítottam Váradon. Néha fárasztó volt, de több időm is jutott elmélkedni. Például a vonaton írtam meg a Kis zenei ABC-t – ezek mesék gyerekeknek –, de nem kimerülten, hanem frissen érkeztem meg Vásárhelyre vagy Váradra. Most, több év folyamatos oktatás után úgy érzem, nagyon nehéz egyeztetni a művészi oldalt és a tanítást. Régebben nem csupán játszottam, hanem minden koncertközpontban, Nagyváradon, Kolozsváron hangversenyt hallgattam – olyan is előfordult, hogy Váradról átmentünk Budapestre. Akkor jobban tudtam követni a zenei élet lüktetését. Most, s különösen a járvány kezdete óta erre nincs lehetőségem.

A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatójaként hogyan látja a magyar tannyelvű felsőfokú zenei képzés helyzetét Erdélyben?

Erre nehéz válaszolni. Tény, hogy sok a tehetség, és azt hiszem, a diákok most viszonylag könnyen több mindent megkapnak. Azonban ahhoz, hogy a későbbi nehézségekkel megbirkózzanak, nagyon erős önbizalomra van szükségük és alázatra. Mondhatnám, hogy bezzeg a mi időnkben milyen nehéz volt bejutni az egyetemre. Vagy ahhoz, hogy valaki színpadra lépjen, Bukarestben országos bizottság előtt kellett játszania. Nekem még máig megvan az akkor kiállított igazolás, hogy az ország koncertközpontjaiban felléphetek.

Előadóművészi gyakorlatában van koncert előtti szertartás?

A hangverseny napja nagyon különleges, már a főpróba miatt is. Magamba zárkózom, ez olyan, mint egy ima. Édesapám református lelkész volt, nekem ez természetes. És mindig elérkezik a pillanat, pár nappal a koncert előtt, amikor hallom, hogyan kell megszólalnia a műnek, és tudom, hogy én is pont így fogom játszani. Amikor gyakorlok, tudatosan készítem elő a ritmikát, futamokat, de mindig van egyetlen olyan különleges szólam, ami csak a legvégén jön be. És ha sikerül ezzel azonosulnom, akkor a koncert olyan lesz, mintha aranyhídon állnék.