1.
Cézanne nem ok nélkül figyelmeztette az utána következőket: jó lesz vigyázni, mert kezdenek eltűnni a dolgok. Igaza volt.

Eltűnt egy kocsma is. Egy aquincumi italmérés, ahol a második nagy háború előtt hetente találkozott két márkás férfiember. Az egyik Márai Sándor volt, az író, a másik dr. Weninger Antal, az orvos, másfelől az első magyar jógakönyv írója. A doktorhoz sok minden kötött. Jógamesterem volt, és apámként tiszteltem, de maradjunk az eltűnt aquincumi kocsmánál.

Márai és Weninger a Magyar Nemzet szerkesztőségében akadt össze. Mindkettő tárcát vitt a lapnak. Egy napon az író, akit nagyon izgattak az orvos különös témái,  javasolta, menjenek ki a HÉV-vel egy csöndes kocsmába, ahol jó bort mérnek, és beszélgetésüket nem zavarja senki. Aquincum volt az a hely, amelynek már a neve is rokonszenvet keltett, így attól fogva ott találkoztak – az ostrom hónapjait kivéve, amikor Márai, mintha érezte volna, hogy a Liberatorok le fogják bombázni budai lakásukat, Leányfalun húzta meg magát feleségével.
Szerettem volna tudni, de sok év telt el, mire rá mertem kérdezni: miről beszélgettek, mit ittak és mennyit? „Márai öt fröccsöt ivott, én egyet”, felelt a mester, cseppet sem röstellve az aránytalanságot. De hát mit röstellt volna? Az ő tiszte más volt.

Bevezette az írót a hindu jóga világába. Nem kis feladat lehetett, ha tudjuk, mivel indította útnak A kassai polgárokban fiát az apa: „Mindig nyugatra menj.” Igaz, hozzátette: „És ne feledd soha, hogy keletről jöttél”, de ezt a doktor nem vette figyelembe. Őt egy másik irány foglalkoztatta: a „hinduké”. Ami – fenntartásokkal – Márait is izgatta. Járt már a Közel-Keleten, de amit látott, csak a dolgok hámrétege volt. Nem mélyült el benne.

A doktor annál inkább. Szellemtestekről beszélt, csak-rákról, és ezeket hallva az író egyre gyakrabban gyújtott rá.

Elhangzott az is, a jógi szexuálisan miért absztinens. A testnek vallása van, ez a legfőbb ok, mondta mesterem, nem sejtve, hogy vékony jégre vitte az írót. Akkor kezdődött Márai életében mindvégig titkolt szerelme a színésznő, Mezei Mária iránt.

/Márai Sándor útlevele Fotó: Wikimedia Commons/

Titok volt a szerelem, és másféle titok a szabadkőművesség. Az orvos és az író tagja volt egy páholynak. Erről évekig hallgatott a mesterem. Hogy miért nyílt meg egy nap, nem tudom. Akkor már nem tanított. Azzal hagyta abba, hogy tudni fogom, mikor és mit tegyek.

Majd felállt, és szobájából egy dobozzal tért vissza. Addig ültem, de valami titokzatos erő hatására fölemelkedtem a fotelból.

A dobozból sorban elém rakta a szabadkőművesség jelképeit: a körzőt, a derékszöget, a kötényt, a kesztyűket.

Húzd fel a kezedre, nyújtotta oda az egyiket. Borzongató érzés volt: illett a kezemre. Vajon ilyet érzett Kőrösi Csoma, Kossuth és Ady is?

Két ajánló kell, hogy fölvegyenek, mondta a mesterem. Ha úgy döntesz, az egyik én leszek. És van még valaki, aki szívesen támogatna. Nem kell most döntened…

Nem is tudtam volna. Forgott velem a világ. A felesége kísért ki, amikor elköszöntem. A gangon frissen locsolt virágok zöldelltek.

Nem mentem rögtön haza. Fogalmam se volt, merre járok. A Rákóczi út mellékutcáiban bolyongtam. A járókelők kikerültek. Valószínűleg részegnek néztek. Igazuk volt.

Nem voltam magamnál, s félve az ott érzett mámortól, hosszú hetekig nem csöngettem a Rákóczi úti lakás ajtaján.

A doktor semmit nem kérdezett. Se akkor, se máskor.

Találkozásai az íróval a háború után egyre ritkultak, majd 1948 nyarán meg is szűntek. Márai akkor döntötte el, hosszú hezitálás után, hogy elhagyja az országot.

Nem hagyott maga után elintézetlen ügyeket. Italszámláját is rendezte. A zöld helyiérdekűvel kizakatolt Aquincumba, és azzal kezdte, hogy hamarosan elhagyja az országot. Ezzel azonban megkárosítja az italmérést, hiszen idejárt évekig, ám mostantól nem jön. Kéri hát, hogy a kár mérsékléseként fogadják el tőle ezt a szerény térítést, ami természetesen nincs arányban az általa okozott veszteséggel, mondta, és átadott a kocsmárosnak egy elképesztő összeget: több száz fröccs árát.

Jól mondta Cézanne, kezdenek eltűnni a dolgok. Aquincumban sincs már meg az a kocsma. Kerestem, de senki nem tud róla.

2.
Sok éve, egy májusi vasárnapon lányommal sétára indultunk. Csendre vágytam, olyanra, ami képes eltávolítani a város zajától. Aznap a Kerepesi temető ígérkezett erre a  legalkalmasabbnak. És nemcsak aznap. Főiskolai vizsgákra készültem ott, egy német lánnyal a gazos sírok között próbálkoztam, sajnos hiába, de a legjobb az volt, amikor valamelyik szeptemberben vettem egy fürt szőlőt a Garay téren, hozzá egy tenyérnyi sajtot, csak a hely hiányzott, ahol padra telepedve a felhőket kémlelhetem. Mint Baudelaire prózaversében, Az idegenben.

Jó volt azért is, mert egy kert, ha sírkert is, fölidézi az édent, ahonnan Isten parancsára a kerub kiparancsolta lángoló pallosával az első emberpárt, emellett alkal-mas arra, hogy sose felejtsük: „isa, por es homou vogymuk”.

Én ennek ellenére próbáltam elfelejteni, és ebben segítségemre volt a gyönyörű vasárnap. Az anyák babakocsikat tologattak a dús fák árnyékában, egy özvegy sírt gazolt, a kertészek virágot ültettek.

A csendet lódobogás törte meg, temetési fogat közeledett. Az üveges kocsit két fényesre sikált paripa húzta.

Lányom örömében tapsolt. A kocsis furcsállva nézett le a bakról, praxisának nem volt gyakori velejárója a taps.

Utána fordultunk, vállat vontunk, aztán mentünk tovább.

Ha ismerős pihent valamelyik sírban, megálltunk, és én halkan, hogy ne zavarjam az ott nyugovót, beszélni kezdtem: „Ide egy színésznőt temettek, Jászai Marinak hívták. Sírköve márvány, az első Nemzeti Színház anyagából csiszolták. Ezért maradhat a művésznő a színház örökös tagja életében és halálában, mert így szerette volna.” Lányom igyekezett figyelni, de aligha értett belőle sokat, én mégis abban a hitben fejeztem be széles körű tájékoztatómat, hogy rátermett apa vagyok.

Hamar kiderült: nem vagyok az – utunkba állt egy betonmonstrum: a munkásmozgalmi panteon. Lakóit nem kedveltem. Nagy részük azért élhetett jól évtizedeken át, mert „földalatti munkát” végzett. Miféle elnevezés ez, és miféle munka, amit föld alatt kellett végezni? Alagutat ástak? Legtöbbjének neve se volt.

/1958. Magyarország, Budapest VIII. Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető), Jókai Mór síremléke. Fotó: Fortepan/Adományozó: Kurutz Márton/

Zalka Mátéról hallottam valamit harangozni, bár utóbb kiderült, művésznevet használt, mint Lenin, Trockij vagy Sztálin. A mi emberünket Lukács tábornoknak hívták, Spanyolországban harcolt Franco ellen. Ám arról, ki lehetett a márványba vésett Kállai Éva, Rusznyák István vagy Lőwy Sándor, fogalmam se volt.

Míg ezt fontolgattam, lányom eleresztette a kezem, és eltűnt, hiába tekergettem a nyakam, nem láttam sehol. Belém mart a félelem, hová tűnhetett? Kiabálni kellett volna, de azzal egyformán megzavarom az élők és a holtak csendjét. Elindultam inkább, hátha megpillantom valahol. Amire kevés esély volt: egy hatéves gyerek ki se látszik a nagy emberek síremlékei közül. Kérdeztem egy babakocsit toló anyát, de nem látta se ő, se a két kertész.

Azt hittem, Jókai virágos síremlékénél lelek majd rá, de ott se volt. Akkor valami azt súgta: menjek az urnás betonpanteon felé. Azelőtt elkerültem, féltem az elvtársak szellemétől. Meg attól, hátha véresek odabenn a falak.

Nyomasztó érzés volt belépni. Amerre néztem, urnák, bennük porítva egy korszak rettegettjei.

Lányom Balázs Béla urnája előtt állt. Furcsa volt, hogy éppen ott. De miért ne? Balázs tehetséges volt. Bartóknak megírta a Kékszakállút, Kodálynak a Cinka Pannát, és mert kakasként sem volt akárki, néhány ölelés fejében rendbe tette a gyönyörű Riefenstahl filmjét, a Kék fényt.

Utána, mint aki jól végezte dolgát, felpakolt, és irány a Szovjetunió. A háború végén nagy reményekkel jött haza, de itthon már minden széken ültek. Nem kellett. Naplóját, amely állítólag síkos és sikamlós dolgokkal van teleírva, máig nem adták ki.

Milyen szerencséje a lányomnak, hogy ebből mit sem tud, és jobb is, ha később sem fog. Kérdezhettem volna, miért kószált el, és miért épp abba a goromba építménybe ment be, de a torkom száraz volt, és örültem, hogy egyáltalán megkerült.

Némán álltunk, pedig a jó szagú május szólni biztatott. Lányom törte meg a csendet. Várt egy darabig, majd apró keze az enyém után nyúlt, és rám nézve ezt kérdezte: „Itt miért nincs a vázákban virág?”