Megtorpanok a pult előtt. Magazinok, újságok, folyóiratok; harsányak és tartózkodók, jól értesültek és tényfeltárók, ismeretterjesztők és elméletiek. Mintha olvasó volnék; de már szégyellem is a félmosolyt, ugyan mi egyéb, ha nem az. Az író ír, írni még csak-csak, a szerkesztő szerkeszt, erre ne vegyünk mérget, az olvasó olvas. Egyszerre nem megy, ötlik föl a rosszízű tréfa, miután – a távolság vagy a fénytörés teszi – csupa közleményre figyelek föl. Közlemények? A mínuszos hírtől a lektorált publikációig, a négysorostól a nagyelbeszélésig. Aztán leülök a géphez, vergődöm a világhálóban.

Mi szükség van az Országútra?

Soha ilyen sokat nem olvasott az ember, ám ilyen keveset sem olvasott soha. Ezt a mondatot úgy rejteném el, akárcsak az iménti félmosolyt. Régi vágású értelmiségi barkácsol efféle gondolatalakzatot. Mi jöhet még? Talán egy csapongó okfejtés a kultúra végéről? Itt szokás félretenni a lapot, vagy egyenesen félrehajítani. Az újságolvasót előbb a tévénéző, utóbb az interneten böngésző váltotta föl. Mi pedig, akik mindhárom forrásból szomjazzuk a tudást, csakugyan célratörőbben igazodunk el azoknál, akik mindössze az egyikből? Roger Scruton brit filozófus szerint „a kultúra azokból az erőfeszítéseinkből fakad, hogy megállapodjunk az emberek közötti egyetértés általános feltételeit megszabó mércékben”. Hozzáteszi, hogy a szép mibenlétéről való bizonyos fokú egyetértés is az általános feltételek közé tartozik. Mi több, enélkül nincsen közösségi élet. Igen ám, de miféle közösségé? Akár fájlaljuk, akár lelkendezve fogadjuk: eresztékeiben recseg-ropog a kultúra intézményes szerkezete. Költőként és irodalmi szerkesztőként is tapasztalom, hogy a jó ízlés mennyire magánüggyé vált; nem telik sok időbe, és sehogyan sem viszonyul Adyhoz, Babitshoz, József Attilához. A digitális fantáziabirodalomban felnőtt már egy nemzedék múlt nélkül; anélkül, hogy az előtte járó nemzedékek megajándékozták volna gazdag múltjukból. Az egymástól elhidegült generációk mást értenek tudáson, ismereteken. Többfajta „kultúra” torlódik össze a látóhatáron, nem is használhatnánk idézőjel nélkül. De akkor is használjuk. Ráadásul a hatalomért való demokratikus küzdelem végső jóra és rosszra bontja szét a kultúrát; kultúrharcot hirdet, miközben a kultúra egy és oszthatatlan, a nemzet egészének, minden magyarul beszélő és gondolkodó kultúrája.

Harminc esztendő telt el a rendszerváltás óta. Immár több évtizede keservesen hiányzik egy olyan orgánum, amely feltételezi a nemzeti kultúrának ezt   a nagyvonalú teljességét, és egyben kiegyensúlyozottan, konzervatív nyugalommal képviseli a nemzeti gondolatot, holtak, élők és születendők szövetségét. Túllép a napisajtó feladatain, de közügyeinket nem a tudományok szaknyelvét használva, hanem azok felismeréseiből kiindulva, elmélyülten és kiérlelt írásmóddal tárja elénk. Példáink nemcsak külföldiek és nem pusztán irodalmiak. Bartók és Kodály, Csontváry és Kondor Béla alkotásai éppúgy a hőn áhított kulturális nemzeteszme jegyében fogantak, mint Szabó Zoltán, Cs. Szabó László vagy akár Bibó István írásai. Sorjáznak XXI. századi követőik, akik a „szellem köztársaságának” megteremtésén fáradoznak. Akkor is, ha mind a „szellem”, mind a „köztársaság” szavak folyamatosan átértékelődnek, sőt, éppen azért. Tévhit, hogy haza vagy haladás, nemzet vagy demokrácia. Hajlamosak vagyunk beletörődni, hogy végképp a kötőszó egyik oldalára szoruljunk. Pedig legnagyobb művészeink és gondolkodóink tanúsítják nemzet és modernizáció, haza és haladás együttes érvényességét.

A szó be nem töri embernek fejét – tartja magát a könnyen cáfolható mondás. A különféle kulturális felfogások, kódok, minták alkalmazói alig állnak szóba egymással; inkább sajátos tolvajnyelvükbe zárkóznak, háborognak vagy elnémulnak. Közös gondjaink megvitatásához a közös nyelvet régen a műalkotások képzelőerejéből és a tudományos fogalmakból merítettük, mára viszont a művészet és a tudomány fokozatosan kikopik az elsődleges nyilvánosságból. Lassan hozzászokunk, hogy beérjük a pótlékokkal. Az újságvásárlók, a hírfogyasztók mégis tanácstalanok; egyre kevésbé érzik valóságnak mindazt, ami körülöttük történik, emiatt egyre kevésbé érzékelik, ha történik valami körülöttük. A sajtótermékek elszigetelődnek a kulturális élettől, a kultúra szereplői pedig visszahúzódnak mindnyájunk gondjaitól. Számunkra így ismeretlenek maradnak törekvéseik, ám ismeretlenek maradunk mi is a magunk számára.

Meddig odázható még a feladat, hogy birtokba vegyük a fórumot, ahol az írástudók rendszeresen találkozhatnak? Kezdjünk hozzá az építkezéshez, legfontosabb presztízsberuházásunk kivitelezéséhez.  Képesek  vagyunk-e  még a meggyőző érvelésre, visszaadhatjuk-e a szavak értelmét? Itt, szűkebb pátriánkban, valamint ott, széles e világon. Könyv és állam, alkotmányosság és demokrácia, polgári kultúra és műveltség, politikai morál és nemzet, kánon és kreatív ipar, sajátosság és elmaradottság, megkésettség és üdvtörténet, történelem és piac, identitás és összetartozás-tudat. Vagy immár e korszakjelző, egybeolvadó vagy ellentétes fogalmak ideje lejárt? Lejárt a nyilvános eszmecseréké? Nem téveszthetjük szem elől, hogy az egyre zavarosabb értelmezések az euroatlanti civilizációt súlyos válságba sodorják. Múltunk példaképei szüntelen számvetésre tanítanak, valamint arra, hogy a ma is együtt lélegző generációk felelősséget viselnek egymás iránt.

Ebben a forrongó közegben kell a friss szellemi áramlatokhoz idomuló, hajlékony, mégis higgadt írásmódot kialakítanunk. Az Országút nyomtatott és online kiadása is a közjóról, a művészi szépről, a tudományos eredményekről szóló közösségelvű gondolkodásnak, a szabad kritikának kíván teret adni. Valamennyi művészeti ág, szellemi irányzat teljesítményére kíváncsiak vagyunk, idehaza és külföldön egyaránt. Felfedezzük a megszakított magyar hagyomány tartományait; vállaljuk az esszé, az irodalmi publicisztika, a riport és a tárca nemes, konzervatív örökségét, mert hisszük, hogy ez a mai közönség ízlésétől sem idegen.

Felületet biztosítunk a kulturális emlékezet kánonvitáihoz, hogy önismeretünk tisztuljon és csiszolódjon.