Komárom évszázadokon keresztül a katona- és erődváros szerepét töltötte be a Duna vonalán. Mégis, állandó jelzőire rácáfolva 1919. január 10-én, még a trianoni békeszerződés aláírása előtt, harc nélkül vonultak be a csehszlovák csapatok az akkori vármegyeszékhelyre. Vajon hogyan történt meg mindez? Hol tart ma az asszimiláció a nagy múltú északi városban? Miért tartják Trianon nyertesének a jobb parti, Magyarországnak ítélt Komáromot? Balahó Zoltán történész-muzeológussal és Észak-Komárom polgármesterével, Keszegh Bélával beszélgettünk.

Akik 2020 őszén-telén a komáromi Erzsébet hídon kelnek át – mindegy, melyik irányból –, sok tekintetben a száz évvel ezelőtti helyzettel szembesülhetnek: a hídon és egyben a két ország, Magyarország és Szlovákia határán hosszú idő után először nem lehet ellenőrzés nélkül átkelni. A határátlépést koronavírustesztekhez kötik, megnehezítve ezzel a határ mentén élők hétköznapi életét, a munkahelyek és iskolák megközelítése ismét bonyolultabbá vált. Amíg egy évszázaddal ezelőtt, a trianoni döntés idején a teljes határzárnak politikai és katonai okai voltak, manapság járványügyi megfontolásból korlátozzák a szabad mozgást Magyarország és Szlovákia között – a múlt e tekintetben visszakacsint. A város kettészakadása körüli időszakban, 1918 őszén-telén a spanyolnátha szedte áldozatait Komáromban is. A halottak száma megugrott, az 1918 novemberében hozott járványügyi intézkedések nyomán iskolákat, közintézményeket zártak be egy vesztes világháború, az ezzel párhuzamosan válságba került politikai rendszer, az egykor hadászatilag erős vármegyeközpont szétesőben lévő közigazgatásának margóján.


I.

Komárom XIX. századi történetét az 1810-es évektől az erődépítési munkálatok jellemezték. Ezek több fázisban zajlottak: az első hullám az 1820-as évekig tartott, majd részben 1848-ban, végül az 1850-es és 1880-as évek között teljesedett ki a maga korában páratlan erődítményrendszer. A település ezzel lépett a fejlődés útjára, a város hétköznapjait a katona- vagy erődvárosjelleg határozta meg. 1892-re készült el az állandó vashíd a Dunán: az Erzsébet híd megépítése mérföldkő a város életében, ekkortól folyamatos az átkelés a két városrész, az északi és a déli között. A híd azért is vált fontossá, mert az 1850–1860-as években kiépülő vasútvonal nem a bal parti Komáromon, a csallóközi oldalon húzódott, hanem a Duna jobb oldalán, a Bécs­–Győr–Tata–Kelenföld–Budapest vonalon, ott épült fel a főállomás, miközben a közigazgatási, állami intézmények és az iskolák a bal parti városban székeltek, s a lakosok többsége is itt élt. 1896-ban, a millennium évében egyesült Komárom néven a Duna bal parti Komárom, mint megyeszékhely és a vele szemben fekvő, jobb parti Új-Szőny. 

– Ezt a fejlődést akasztotta meg az első világháború. A Monarchia összeomlott, és vele együtt összeomlott a frontokon vereséget szenvedő hadsereg, a katonaság rendezetlen módon özönlött vissza a katonavárosba, ki fegyverrel, ki fegyver nélkül – mesél a korabeli helyzetről a történész-muzeológus. – Anarchikus állapot uralkodott, akárcsak az egész történelmi Magyarországon, különösen annak nem magyarok lakta peremvidékein. Azonban Komárom ebben is kivételt jelentett, ugyanis mind a városban, mind a vármegyében többségükben magyarok éltek. A viszonylag kis létszámú szlovákság az udvardi járás északi részében, Komáromtól északkeletre élt, ezenkívül a XVIII. században az Esterházy-uradalom által a tatai és a gesztesi járásba betelepített szlovákok leszármazottai éltek még a környéken. Komárom vármegyének 1918-ig összesen négy járása volt, kettő a Dunától északra és kettő attól délre. Tehát nemcsak a várost vágták ketté, hanem a megyét is.

Balahó Zoltán szerint Komárom váratlan módon csöppent ebbe a történetbe. A helybéliek nem számítottak arra, hogy a csehszlovák állam megalakulása bármilyen módon is érintheti városukat. Amikor 1918 novemberében a csehszlovák csapatok megkezdték elfoglalni a Felvidék elsősorban szlovákok lakta területeit, még mindig úgy gondolták, hogy mindez tőlük távol zajló esemény. Eközben a katonák szétszéledtek, és az őszirózsás forradalom nem múlt el nyomtalanul Komáromban. A hajógyári, nyomda- és építőipari szociáldemokrata munkásréteg szervezkedése nyomán kicserélődött a politikai elit, nemzeti tanács alakult új vezetéssel, létrejöttek a munkástanácsok és a helyi polgárőrség. Mindeközben Csehszlovákia nem csupán a semmiből bújt elő, az új állam létrejöttének feltételeit és lehetőségeit maguk a győztes antanthatalmak nagypolitikai döntései határozták meg, amelyben az szerepelt, hogy Csehszlovákia Magyarországgal közös határvonalát egészen a Dunáig kell kitolni. 

– Ekkor fordult a kocka. 1919. január 10-én bevonultak a csehszlovák csapatok a bal parti városrészbe, és az antant döntése szerint a Dunára szabott új határok mentén egészen Párkányig elfoglalták az akkoriban főképp magyarlakta területeket. Ezzel a trianoni döntést jóval megelőzve, a békeszerződés aláírása nélkül alakult ki az a mindennapokat tartósan meghatározó helyzet, hogy az addig egy közigazgatás alá eső, egy néven nevezett város kettévált. A bal parti városrész csehszlovák uralom alá került, a jobb parti pedig megmaradt a képlékeny magyar állam irányítása alatt. A bizonytalanság ellenére a csehszlovákok nem keltek át a Dunán, a jobb parti városrész megszállására kísérletet sem tettek, holott ott húzódott a vasúti fővonal, amely a trianoni határok meghúzásakor sok esetben kulcsszerepet játszott, többek között Sátoraljaújhely történetében, ahol is azért csatolták el a Ronyva patakon túli városrészt és a rendező pályaudvart a csehszlovákok, hogy vasúti összeköttetést tudjanak létesíteni Kassa és Kárpátalja között.

1919. január 10., a város kettéválásának tényleges napja Balahó Zoltán szerint azért is érdekes dátum, mert Párizsban csak ezt követően, egy héttel később nyitották meg azt a békekonferencia-sorozatot, amely lezárta az első világháborút, és Közép-Európában átrendezte a politikai határokat.

– Egészen addig Komárom polgárai és vezetői úgy gondolták, hogy az a helyzet, amelybe a bal parti városrész került, csupán ideiglenes, amit a békekonferencia igazságos döntéssel majd orvosolni fog. Egyik nagy tanulsága ennek a történetnek, hogy magyar részről a Felvidék elvesztése, valamint szlovák részről Szlovákia déli határainak kijelölése tulajdonképpen nem a magyar és a szlovák félen múlt, hanem kimondottan a győztes antanthatalmakon, illetve a cseh politikai csúcsvezetők, Tomáš Masaryk és Edvard Beneš döntésén. Jó példa az a Bartha Albert magyar hadügyminiszter és Hodzsa Milán (Milan Hodža), a csehszlovák kormány akkori budapesti meghatalmazottja között 1918. december 6-án Budapesten, az Astoriában létrejött egyezmény, amelyben a demarkációs vonalat még úgy állapították meg, hogy a magyarlakta területek legnagyobb része nem került volna csehszlovák megszállás alá. A kompromisszumos határ még követte az akkori etnikai határokat. Ezt írta felül a nagypolitika. 

Annak ellenére, hogy Komárom katona- és erődváros volt, történelmi hagyományaira rácáfolva Csehszlovákia Szlovákiát, a Felvidéket jórészt harcok nélkül szerezte meg, területi kiürítéssel, átadással.

A hadsereg bevonulásáról előzőleg tudomást szerzett a városvezetés, a katonaság elé – mintegy békés demonstrációként – parlamentereket küldtek. A légiósok élére Egidio Macaluso olasz ezredes, városparancsnok személyében katonai vezetőt neveztek ki, valamint Prága utasítására a város irányítását új polgári vezetésre bízták. A csehszlovákok – jóval a trianoni békeszerződés aláírása előtt – már otthonosan rendezkedtek be a megszállt új területeken.

 – Az átalakulásban különösen érintettek voltak azok, akik munkájuk révén erősen kötődtek a magyar nyelv használatához. Esküre kötelezték a volt állami alkalmazottakat, tanárokat, vasutasokat, a városi rendőrségen sorozatos elbocsátások zajlottak, nyugdíjazták a katonatiszteket. Ami az okkupáció gazdasági vetületét illeti, a megszállt területet nemcsak az infláció, hanem a pénzcsere is sújtotta. A két városrészben megszűnt az árucsere, a kereskedők csődbe mentek. 1918 telére leállt a termelés a gyárakban –
a jobb parti városrészben a vasút mellett lenfonógyár, fűrésztelep és kőolaj-finomító is üzemelt –, valamint a hajózás és a teherforgalom. Egy idő után elmaradtak a magyarországi újságok, megszűntek a hírek. 

Balahó Zoltán a változás kézzel fogható jeleként említi, hogy a csehszlovákok az Erzsébet hídon első pillanattól kezdve erős hídzárat alkalmaztak, amellyel megszűrték, kit engednek át, és kit nem.

Közben a Tanácsköztársaság alatt a megszállt Felvidék, Csehszlovákia és Kun Béla kormánya között kiéleződött a helyzet. A várost 1919-től állandó anyagi csőd fenyegette. Komoly ellátási problémákkal kellett szembenézni a tüzelőanyagtól kezdve az élelmiszereken keresztül, s a forráshiány végigkísérte az 1920-as éveket is. Az elcsatolt városrészt nevében is megtépázta a csehszlovák vezetés: 1919 őszétől hivatalosan Komárnónak nevezik el Pozsonyban. Leiratban értesítik a városvezetőket, akik ez ellen tiltakoznak – azzal érveltek, hogy a Monarchiában, Kelet-Galíciában már létezett egy Komárno nevű település –, de a diktátum ellen semmit nem tehettek. Így teltek a hétköznapok az egykori vármegyeszékhelyen a hivatalos döntésre várva egészen 1920. június 4-ig – a magyar kormány későn, utolsó előttiként írta alá a trianoni béke-
diktátumot –, ám abban, a legnagyobb csalódásra már semmi újdonság nem szerepelt: határszakasznak megmaradt a Duna fő sodorvonala. 

II.

Mi lett mindennek a hosszú távú következménye? A bal parti történelmi város hosszú időre vesztese maradt a trianoni döntésnek. Ipara megrekedt, a dunai kereskedelem visszafejlődött, annak ellenére, hogy a csehszlovákok azt ígérték, Észak-Komáromot hatalmas kikötővárossá fejlesztik. A tendencia érzékelhető napjainkban is, a magyar Komárom iparilag fejlettebb, munkahelyek szempontjából is ez a város a meghatározóbb – miközben a történelmi emlékek a bal parti Komáromhoz kötődnek.

Hogyan gondolnak a trianoni döntésre az északkomáromiak napjainkban? Keszegh Béla, Észak-Komárom polgármestere szerint sem itt kellett volna meghúzni a határt, még ha utólag ez már történelem.

– Tény, hogy különösen ebben a régióban a magyarok aránya jóval nagyobb volt a szlovákokéhoz képest, ami a kétezres évek második évtizedére sem változott jelentősen: az Észak-Komáromban élők hatvan százaléka magyarnak, harminc százaléka szlováknak vallotta magát, míg tíz százalékuk ismeretlen nemzetiségű maradt. Annak ellenére, hogy az asszimiláció folyamatos: ma már alig akad olyan család, akinek ne lenne szlovák rokona, barátja, kollégája. Északabbra haladva fordított ez az arány: jó, ha tízből két magyar akad.
Szlovákián belül Pozsony közelsége mindössze Dunaszerdahelyig érzékelhető, a komáromi térség lemaradt. A kórházak és az egyéb infrastrukturális létesítmények a folyamatos leépítés során elkerültek Észak-Komáromból, a szocializmus évtizedei alatt leginkább a városba kihelyezett hat-hét ezer szovjet katonával oldották meg az itt élőkről való gondoskodást. Ha a déli országrészt húzza maga után valami, az leginkább Magyarország közelsége. Pedig a polgármester szerint lehetne másképp.

– A történelmileg is jó adottságú település, a hagyományosan ipari és kereskedelmi város két folyó találkozásánál, fővárosok háromszögében (Bécs, Pozsony, Budapest) fekszik. Azonban a rác kereskedő, Domonkos János – Jókai Mór főhősének, Az aranyember Tímár Mihálya ihletőjének – városában az elmúlt időszakban az egykor jelentős hajógyártás leépült. Nálunk található Szlovákia második legnagyobb kikötője, mely hárommillió tonna áru átrakodására is alkalmas volna, jelen pillanatban azonban kapacitásának csupán öt-hat százalékán működik. Tény, hogy egy ideje komoly tárgyalások zajlanak a kikötő fejlesztésével kapcsolatban, amely egyben logisztikai központ is lehetne.

Az 1993 óta önálló Szlovákiában a nacionalista hangok az uniós csatlakozással, különösen a schengeni rendszer kiépülésével halkultak. Megnyíltak a határok, a lehetőségek bővültek. Azzal, hogy az itt élőket már nem állították meg a határon, valami feloldódott az emberekben.

– Igaz, a járvány miatt idén kétezerrel csökkent a Magyarországra ingázók száma, de innen, a járásból normális körülmények között körülbelül négyezer-ötszázan járnak át dolgozni Magyarországra. Jönnek-mennek, végzik a dolgukat. Nagy részük elfogadta ezt a helyzetet, és nem azon gondolkodnak manapság, hogy a határok változzanak meg, sokkal inkább foglalkoztatja őket az, hogy az európai közösségben ugyanazokat a jogokat kapja meg az itteni magyarság is, mint ami másoknak jár. Kvázi hadd döntsünk mi a saját dolgainkról! Egy profán példa: amíg északon hatalmas fejlesztések zajlanak, addig itt, a messzi távolban egyetlen kilométer autópálya sem található. Ezek a hatalmas aránytalanságok talán mostanában mérséklődni látszanak. 

Gesztusok szintjén mindenképp. A Trianon-emlékévben a szlovák köztársasági elnök kinyilvánította megértését a magyarokat ért trianoni traumával kapcsolatban. Igor Matovič szlovák miniszterelnök közös emlékezésre hívta meg a magyarokat, és azt hangsúlyozta, hogy közös jövőnk érdekében fontos azt keresnünk, ami összeköt bennünket. A kormányfő nyilvánosan mondott köszönetet a magyar miniszterelnöknek a koronavírus tesztelésében részt vevő magyar medikusok segítségéért.

III.

Hogyan alakult a jobb parti városrész sorsa? A trianoni döntésig Dél-Komárom jóval kisebb városrésznek és lélekszámú területnek számított: Szőnyt mindössze a Zichy-birtokközpont tette önálló településsé, Újkomárom pedig a vasút révén jött létre – a kezdeti bizonytalanság után azonban mégis magára talált a magyar oldal. A város, amely 1923-tól újból hivatalosan használhatta a Komárom nevet, hamarosan gyors fejlődésnek indult. A magyarországi vezetés politikai üzenetnek szánta a gyors fejlesztést, s a város az újjászületés és újjáépítés egyik szimbóluma lett Magyarországon. Komárom jobb parti városrésze az 1920-as évek közepétől a két világháború közötti időszak meghatározó személyiségének számító Alapy Gáspár polgármestersége idején épült ki: városházát, állami hivatalokat, iskolákat, gimnáziumot húztak fel, a köztereket rendezték. Alapy Gáspár városépítő tevékenysége nyomán Komáromból virágzó kisváros vált, vezetése alatt a déli városrész – ahol korábban semmiféle középület, út, villany- és csatornahálózat nem volt – látványos fejlődésnek indult.

– Komárom Trianon utáni története kicsiben nagyon jól kifejezi Magyarország újjáépítését és újjászületését, hiszen az 1920 utáni Magyarország – a korábbi történelmi Magyarországhoz képest – új országnak számított, amit sok szempontból a nulláról kellett felépíteni. Ha lehet azt mondani, hogy Trianonnak van nyertese, akkor az a jobb parti, a magyarországi Komárom esetében érvényes – zárja a beszélgetést Balahó Zoltán.

A szerző újságíró.