„Az Ung, a Laborc és a Latorca háromszögéből, hazánk Csehszlovákiának ítélt egyik sarkából indulva, végül, magamat publicisztikai pályára szánva, Münchenbe kerültem a Szabad Európa Rádió mikrofonjához. A kettő között »malenkij robot« címén elhurcolás a budapesti utcáról, bravúros szökés Moldvából, külügyi munka a csehszlovák–magyar lakosságcsere kapcsán, disszidálás Párizsba, ott második egyetem. Végül ama müncheni nemzetközi politikai feladatkör, amelyből az elképzelt ideiglenesség helyett harminchárom év lett. Aki szűkebb vagy tágabb magyar életterébe még látogatóba sem jöhetett, megteremt egy tanyát az olasz Adria partján. A vasfüggöny megszűnésével megnyílik a hazatérés lehetősége, vele szolgálat, publicisztikai munka, immár a Kárpátok koszorúján belül. Új otthonteremtés Budán” – így foglalta össze önéletrajzát Skultéty Csaba, aki 1920. december 31-én, Nagykaposon született.

A hazatelepülés után életét a magyar identitás erősítésének szentelte, és nem tett különbséget kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, vajdasági vagy csángó magyarok között. Ars poeticáját Szabó Zoltánt idézve így fogalmazta meg: „»A világban szétszórt magyarokkal az ember mindenütt találkozik. Szemük valamivel hidegebb, mint az otthoniaké. Valamivel élesebb. Messziről nézik az országot, komolyak és vizsgálódók. Az országot egészben látják.« Ma, itthon, Budapesten és a Kárpát-medencében, úgy érzem, valahogy ilyen magyar vagyok.”

A Nagykaposon megjelenő Ungi Táj című lapnak adott interjújában pedig a következőket mondta: „Próbálkozom valahogy szolgálni kisebbségeink ügyét, szóban és írásban. Igyekszem betölteni azokat az információs »réseket«, amelyekkel nem törődik senki. Most a csángó problémával foglalkozom: a katolikus egyház botrányának tartom, hogy ennyi évvel a vatikáni zsinat után Európában legyen olyan hely, ahol a katolikus hívők nem élhetnek hitéletet saját anyanyelvükön, sőt azt nekik megtiltják, magukat katolikusnak valló egyházi felettesek utasítására. Úgy érzem, ha az ember tehet valamit, akár nagyon keveset is: tenni kell.”

Szívén viselte és hallatlan odaadó szakmai irányítással segítette a megalakuló erdélyi és vajdasági Pax Romana mozgalmat. Példaként említhetjük a Keresztény felelősség magyarságunkért címmel 2006-ban rendezett vajdasági tanulmányi hétvégét, melynek témája a vallás és a média volt. Néhány kiragadott gondolat színvonalas előadásából: Az egyháznak élnie kell a média nyújtotta lehetőségekkel, ám fontos, hogy közérthetően, életszerűen beszéljen, mert olyan emberekhez szól, akik a saját életük problémáival vannak elfoglalva. A ma embere szomjúhozza a hiteles, őszinte szót. Az egyháznak is tudomásul kell vennie, hogy ma a kommunikáció más játékszabályok szerint működik, mint korábban, s ez kihívás, izgalmas feladat számára, amelyre meg kell találnia a választ. 

Mindig és mindenkor a keresztény humánum és segítőkészség vezette. Se szeri, se száma azoknak a határon innen és túl élő honfitársainak, akiknek anyagilag –  és ha kellett, lelkileg is – segítségére sietett. Józan, a nagy szavakat kerülő, ám a jó ügyért mindig áldozatra kész, rokonszenves, küldetéses embert ismertünk meg személyében. 
2015. december 15-én, Budapesten adta vissza lelkét Teremtőjének. A temetési szertartást Korzenszky Richárd bencés végezte. Gyászjelentésén a szintén jó barát kolozsvári Lászlóffy Aladár sorait olvashattuk: „Uram, ha mióta hullámod elkapott, láttam a tetőt és láttam az alapot, mártottál szerető Tüzedbe, jegedbe s itt viszel fellegként függve és lebegve. Amikor elengedsz, elhagysz és lehullasz – ne küldj el, elég, ha megmondod: lehullhatsz.”