Haza a magasban. Az illyési verscím írta körül hangulatomat Szőcs Gézával folytatott egyik telefonbeszélgetésem után, az 1980-as évek közepén, a román államhatárzár és diktatúra egyre sötétebb korszakában. Ő még nem hagyhatta el Erdélyt, én már nem utazhattam oda. Ezért megszereztem azt a számot, amelyen Münchenből időnként felhívhattam. Talán bátorítja a Securitate szorongatásában, ha egy ismeretlen személy hetedhét határon túlról sorsáról kérdezi. A határtalan térben aztán találkoztunk is többször, de mindig kölcsönös látatlanságban. Kéretlen bátorításaimat 1986 kora őszén, emigrációjának legelején, müncheni albérletem valóságos vendégeként, úgyszintén személyes ügyben viszonozta. Kérésemre tanácsot adott, amely kiterjedt a szóba hozott ügy megolajozására hivatott eljárásbeli sajátosságokra. Szavait megszívleltem: úgy követeltem a román hatóságoktól kolozsvári menyasszonyom két éve elfektetett útlevelének az engedélyezését, ahogy felvázolta nekem. Rövidesen a bizánci érdekérvényesítési mód sikere kezdett kibontakozni családom javára. Akkor tanultam meg, hogy a vakmerőség nem túlzott bátorság, ha nemes célt szolgál. A későbbiekben mélyülni láttam e tanulságot, ha bebizonyosodni látszott, hogy nemes célt éppenséggel csak vakmerően lehet követni. 

Néhány év időeltolódással ugyanazt a Kolozsvárt éltük meg s át, majd hagytuk el, még ha nem is azonos okból emigráltunk. Géza viszont a későbbiekben Nyugatról visszatért, míg én németországi magyar maradtam, a befogadó társadalomra messzemenően nyitott önazonossággal. Az életutak e két példája az 1990-es években megtöbbszöröződött egy nyugati magyar létkérdésben: költözzünk-e a rendszert váltottan felszabadult hazák egyikébe, vagy maradjunk, esetleg örökre, külhoniak? Az első válasszal meglepően kevesen éltek az idős politikai menekültek sorában is, jóllehet ők vérbeli emigránsokként hosszú évtizedeken át éppen hazaköltözésük lehetőségét remélték. Közben gyarapodni kezdtek a második forgatókönyv társadalmi életszerűségének a jelei. Géza pedig saját hazatérésével közvetve ugyan, de annál élesebben körvonalazta a tudatos döntés szükségét: mi szól a kint maradás mellett, ha nem költözünk az óhazába? 

Emlékszem, milyen változatos, de alapvetően kétkedő arckifejezéssel fogadták az előttünk járó nemzedékek tagjai ezt a kérdést, amelyet többedmagammal már az 1980-as évek közepétől megfogalmaztam és előadtam az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom Pax Romana, valamint a müncheni A Kör színpadjain. Mivel természetesen nem tudtuk, hogy a kommunista diktatúrák utolsó éveiket élik, azt sem érzékeltük, hogy azzal a fajta vakmerőséggel nyilvánultunk meg, amelyet a cél nemesít, esetünkben az igény, hogy a külhoniságnak jövőképet kínáljunk fel, még mielőtt az emigráció – majd egyszer, a remélt rendszerváltozások nyomán – betölti politikai hivatását, és felszámolja önmagát. Legyen mégoly természetellenes állapot a többedik nemzedékben is – javasoltuk –, fogadjuk el, hogy az emigráns lét eszmei és szellemi többletértéket nyújthat, mivel kinyitja szemünket belső világunk külvilágára. Megóvhat attól, hogy nemzeti tudatunkkal elszigetelődjünk.

Jó egy évtized múlva tizedik kötetén dolgozott az 1990-ben megalakult Erdélyi Könyv Egylet. Az Erdély kövei sorozatot két erdélyi magyar írástudó szerkesztette. Veress Zoltán költő, műfordító (1936–2013) Géza emigrálásának évében, 1986-ban maga is külföldre menekült a romániai önkényuralomból. Ő azonban nem tért vissza. Stockholmban feleségével, Veress T. Magda elbeszélővel, műfordítóval (1937–2014) és kolozsvári szerkesztőtársával, Dávid Gyula irodalomtörténésszel 1991-től évente egy könyvet jelentetett meg az egylet világszerte élő tagjainak díjából. 1999-ben szöveges távinterjúra kért fel a Nemzeti lét a globális integrációban című, hét kérdésre bontott témakörben. Bizalmát végül egyetlen esszével köszöntem meg, amely 2000-ben jelent meg Budapesten, a Határtalan hazában. Ezredfordulós töprengések című, további tizennégy szerzőt felvonultató kötetben. Akkoriban már nemcsak gyanítható, hanem észlelhető volt, hogy a regionális, a nemzeti és az egyetemes szintű elkötelezettségek nem egymást kiegészítve – vagyis nem a Veress Zoltán bevezetőjében méltatott erdélyiség emelkedett hagyományába ágyazottan –, hanem egymással versengve, a globális érdekrendszer növekvő befolyása alatt érvényesülhetnek. A szerkesztő az egyetemes egyezkedések egyfajta alegységébe illesztette a magyar nemzeti és regionális közeget, amelynek életrevalóságáról meg életképességéről faggatott, helyesen emlékeztetve arra a körülményre, hogy a feldaraboltságban élő magyarok egyrészt világméretű, másrészt saját körű összeilleszkedések kihívásával szembesülnek. Összevont válaszomban a „magyarországi történelmet mozgató elemek közül” kiemeltem a „belső és a külső, különböző képviseletű, alakú, eredményű integrációkat és adott esetben természetes velejárójukat, a dezintegrációkat”. Végkövetkeztetésként az 1998-as magyarországi választások után erősödő nemzetközpontúság egyik kockázatára világítottam rá, nevezetesen a nyugati magyar ág várható elsatnyulására, amennyiben az összetett szó megfordításával képzett központi nemzet gondolata továbbra sem fogadná be a politikai emigránsokat és ezek leszármazottait. Ugyanis az évtized során megtapasztalhattuk, hogy az anyaországi, a kisebbségi és a nyugati magyar nemzetrész kórusában az anyaországi adta meg a hangot s vitte a dallamot, a kisebbségi variációkat énekelt rá, a nyugati pedig dúdolt hozzá valamit. Miközben Géza szaporodó budapesti szerepvállalásaival az erdélyi és a magyarországi szólam összehangolására törekedett, a Müncheni Magyar Intézetben 1992-től ugyanazt a vakmerőséget kíséreltem meg a nyugati és a magyarországi hangszínnel. Az első Orbán-kormány megalakulásával aztán megnyílt az út egy – bajor földön – megújított magyar kulturális-tudományos érdekképviselet felé, amely államközi alapokon méltó tisztelettel és műgonddal fejleszti tovább az 1962-ben emigránsok alapította hungarológiai intézetet. 1999-ben még zajlottak München és Budapest tárgyalásai a kétoldalú együttműködés módozatairól, és Géza a maga módján segítette az utóalakzatában ma is élő megállapodás létrejöttét. Az Erdély kövei sorozat interjúkötetében esszé-válaszom végén kimondatlanul e müncheni feltöltődés esélyére céloztam: „A következő évezred kezdetének izgalmas kérdése, hogy a magyar–magyar integráció e máig inkább veszteséges pályája a nyugati világra tájolt globalizációban feltöltődhet-e új, értelmes kezdeményezésekkel.”

Kis történetünk legvégén Veress Zoltán utolsó, 1999-es kérdése hangozzék el: „Az írók, költők gyakran előre megérzik a közösségi sors széljárását. Ismer-e olyan magyar szépirodalmi művet, amely valamilyen formában felveti mindazt, vagy felvet valamit mindabból, amiről a fentebbiekben szó volt?” A Kérdések a XXVI. század költőihez című versét javallottam, Szőcs Géza második kötetéből (Kilátótorony és környéke, Bukarest, 1977). A stockholmi és kolozsvári szerkesztőség három év múlva az Erdély kövei sorozatcímet Határtalan hazábanra változtatta, visszautalva a most szóban forgó tizedik kötetre. Ebben olvasható a kiválasztott költemény is. Alábbi kisesszém vezeti fel, a szétszórtságokat átszövő különbözőségek együtthangzását megidéző főcímen.

Célkeresztjében a feloldhatatlan, de talán áthidalható ellentmondás a kivándorlás társadalmi kényszere és a visszatérés erkölcsi parancsa között. Nem tudom, hogy Géza olvasta-e valaha. Küldöm hát neki most, odaátra.

A határtalan többszólamúságról 

„Visszajönnél-e ide élni?” – kérdi K., amikor majd egy évtized után ismét szülővárosunk központjában sétálunk. A Bocskai tértől a Mátyás-szoborig motoszkál bennem a kérdés, miközben Kolozsvár házai rendezettebbnek, lakói nyugodtabbnak, magukra és egymásra, környezetükre jobban odafigyelőnek látszanak, mint a kilencvenes évek elején.

„Mondjuk, öregségedre” – hangzik a visszakozóan bátorító toldás a Dózsa György út sarkán. Szemem közrefogja középiskolás mindennapjaim fő égtájait. Tekintetem végighalad a Petőfi utca célirányától az Unió utcán át a Széchenyi tér felé. A zöld lámpa intésére gyorsított lépésekkel haladunk át a főtérre, a kis barokk palota felé, ahol 1845-ben Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály vendégeskedett. Ott áll a mi egykori, gyermekeink mostani kedvenc folyófagylalt-árudája. A rekkenő hőségben egyelőre a sűrű hűsítő nedű érdekli családomat, nem válaszom. Mátyás király emlékműve alá érve három Nyugaton született, éppen németül s magyarul írni-olvasni tanuló magyar kisiskolás egymás szavába vágva meséltetni kezdi velem a szoborcsoport főszereplőjének és mellékalakjainak történetét. Mikor aztán szétszélednek, hogy minden oldalról szemügyre vegyék az „erős bácsikat”, kibököm, amit korábban is gondoltam, de sosem fejeztem ki így: „Kellünk-e mi itt – most, vagy húsz-huszonöt év múlva?”
 

Visszatérhetnénk, de vajon azok lennénk-e, akik lehettünk volna, ha nem sodródunk ki innen félig érett fejjel, mérlegelek magamban, lelki szemeimmel újraolvasva a XX. század hetvenes és nyolcvanas évei magyar költőjének XXVI. századi írótársaihoz intézett kérdéseit. Szőcs Géza e versében – mint több más korai művében – kolozsvári helyszínek talán feltartóztathatatlan és végső romlását vetíti a jövő vásznára.

Akasztófák a Sétatér mentén, barikádok a Malom utcában, a Belvedere szálloda romjai – elborzasztó végkifejletei olyan történéseknek, amelyeket megtörténhetetlennek hittünk addig, amíg nem kezdett „városunk szemébe” bámulni a „pusztulás”. Ettől az írótól ez az egyik legkorábbi olvasmányélményem, de csak 1999 nyarán, családi sétánk során döbbent arra, hogy az a személy, akinek „lehetetlen lesz” majdan „megint a források fölé” hajolnia, „mert a vízből nem a te arcod néz vissza rád” – én is lehetnék. Ha visszaköltöznék. Negyedszázaddal ezelőtt egyik énem Erdélyben maradt, ahonnan a másik énem eljött többszínű hozománnyal. Most pedig, a Szent Mihály-templom környékén, a költemény egyszerre nyomasztó és felszabadító, szürrealista hangulatában elképzelem, hogy másik önmagammal találkozom, ő pedig nem ismer rám. Mert az idő nemcsak eltelt, hanem máshol telt el velem, odabent s idekint.
 

„Kell-e, hogy kelljünk itt, helyben?” – kérdem K.-tól, midőn befordulunk a Deák Ferenc utcába. Elindulunk egy másik neves történelmi alak kőbe vésett emléke felé. Lám, nélkülünk sem „pusztul el a város”, morfondírozok hangtalanul tovább, „akárhogy is” nyomorgatták az „országrontók”. Számos hajdan kényszerből kivándorló azt hiszi, hogy nem hiányozhat tönkre jutott szülőhazájának újjáépítéséből. Hogy ott, ahol hátrahagyta egyik énjét, most másik énje nélkülözhetetlen. Pedig belső kettőssége annyi év után inkább fordított irányban ró rá eszmei kötelességet: azt, hogy a hazát megőrizze, ha már egykor kijött vele idegen földre. Oda illessze be, ahol nem várták, de nem bántják. Legalább most, másodszorra, ne hagyja magára. Két énje legalább itt, a külhonban ismerjen egymásra, alkosson származási és befogadó közegre nyitott önazonosságot. És akkor a „néhányan, több szólamban, énekelünk” verssort ő is megzenésítheti egy határtalan összhangzattan alaptételévé. Kintről – befelé. Bentről – kifelé. 

„Az ki, ott fenn?” – kiált fel a három harmadnemzedék-beli bajorországi magyar kisiskolás, amikor visszaérve sétánk indulópontjához megpillantjuk Avram Iancu égbe magasló szobrát. Gyermekeink csodálkozva hallgatják a „szabadságharcos román bácsi” rögtönzött életrajzát. Látszik arcukon, hogy ezt a látványt nem tudják elhelyezni napi élményeik közé. Mondandómat újra meg újra visszakanyarítják Mátyás királyhoz. Hol az egyik vezérről, hol a másikról faggatnak, hátha elszólom magam: az egyik „jó” volt, a másik „rossz”. Korukhoz illő eszükkel nem értik, miként nézhet fel ez a város egyszerre két ilyen dicső férfiúra. Úgy, próbálom ébreszteni értelmüket Szőcs Géza kölcsönkért soraival, hogy a „Szamos mellett” az emberek „hosszú ideje, de milyen hosszú ideje” különböző vitéz ősöket magasztalnak, és mivel az „országrontók” tiltják a példaképek sokaságát, az „országépítők” kénytelenek a maguk külön történelmi hősei mellett egymást is tisztelni. 

Kolozsvár nem pusztul el, mondom már csak magamnak, de ma lakosaként sem tudnám, mivé fejlődött volna fényesebb csillagzat alatt. Egy pillanatig csend honol belső párbeszédemben. Végül másik énem utamra bocsát, hogy hangom mindig e „megviselt országot” elkerülő esélyekről meg lehetőségekről is szóljon, ha elfér a külvilágban zengő szólamokban.
[1999]

 

Szőcs Gézáról szerkesztőségünk és Utisz is megemlékezett.