Dohnányi Ernő 1877. július 27-én született, ennek alkalmából hallgassuk meg egyik legnépszerűbb zenekari alkotását, az erdélyi népdalokat feldolgozó Ruralia hungarica című szvitjét. Az 1923-ban zongorára írt héttételes műből 1924-re ötöt hangszerelt meg. Ezeket még ez év november 27-én bemutatta a Filharmónia Társaság Zenekarával. Az öt tétel olyan erős dramaturgiai szerkezetű, hogy amikor Dohnányi a felesége által koreografált Szent fáklya című pantomim kedvéért meghangszerelte a zongoraváltozat további két tételét is, azokat nem emelte be a zenekari szvitbe.

A cím „vidéki magyarság”-ot jelent, de a megszólaló idézetek alapján a határon túli, kisebbségi sorba került magyarságra utal. A témákat ugyanis a Bartók és Kodály által közreadott Erdélyi magyarság: népdalok című, 1923-as kötetből válogatta, amelyeket néhány, a korban már ismert és népszerű dallammal egészített ki. Az első tétel (Andante poco moto, rubato) lírai pastorale, amely a kuruckor óta énekelt „Cserebogár, sárga cserebogár…” kezdetű dalt dolgozza fel. A szilaj, táncos jellegű második tétel (Presto, ma non tanto) négy népdal (Én Istenem, add megérnem; Verd meg, Isten, azt az anyát; A kaposi kanális; Kolozsváros olyan város) szimfonikus fantáziája, amely Liszt rapszódiáit idézi. A Kis kacsa fürdik című éneket feldolgozó harmadik tétel (Allegro grazioso), a gyermeki idillt a fájdalmas, felnőtt nosztalgiával ötvözi. Ez készíti elő a sirató jellegű negyedik tételt (Adagio non troppo), amely az „Árva vagyok, apa nélkül, mint gerlice párja nélkül…” kezdetű népdalt emeli himnikus magasságba. A közönség által gyakran megismételtetett finálé (Molto vivace) pedig szintén kurucnótát „A bolond német így jár táncot…” dallamát használja fel nyolc variációban.

Az ősbemutató pikantériája, hogy a Filharmóniai Társaság és a sajtó közti polémia miatt a napilapok nem írtak az előadásról. Az első beszámoló a következő év elején jelenik meg a Napkeletben, és híven tükrözi a szvit közönségre gyakorolt hatását: „… zeneművészetünk maradandó gyöngye. Olyan mestermű, mely mindig méltóképpen fogja képviselni a magyar zeneművészetet. Azt a zeneművészetet, mely Erkelben és Lisztben gyökerezik s a régi értelemben vett zenei formaművészet megbízható, egyenes ösvényén haladva, a legmodernebb zenekari technika újításainak szárnyán repül be az általános zeneművészetbe. […] A szvit elhangzása után melegség ömlik az ember szívére.”

1825-ben az Operaház zenekara Bécsben vendégszerepelt, ahol az osztrák közönség is lelkesedett érte. Mivel a polémia még tartott, erről is csak egy napilap, a Szózat számolt be: „Csütörtökön este mutatta be Komor Vilmos vezénylete alatt, az állami Opera orkesztere Dohnányi Ruralia Hungarica sorozatát a koncertház nagytermében rendkívüli sikerrel. Már az első rész, az Andante meglepőleg hatott a zeneileg igen képzett bécsi közönségre, a Presto ma non tanto, amely szerint a puszta viharja zúgott végig a termen, csak fokozta a hatást, hogy a költői Allegro graziosa után tomboló lelkesedést váltson ki. Az Adagio és a Molto vivace brilliáns előadása orkánszerű tapsviharban hangzott el. A szerző, távollétében Komor Vilmos nagy ovációk tárgya volt, amelyet ő a magyar muzsika iránt kiváló érzéket tanúsító és csodálatraméltó teljesítményt végző zenekarra hárított.”

A konzervatív zenei körök hamarosan együtt emlegették a darabot Kodály Psalmus hungaricus-ával, és viszonyítási ponttá vált.

Még megszületése után tíz évvel is lelkesen ír róla Siklós Albert, a neves zeneszerző, zenetörténész: „Dohnányi főérdeme, hogy az európai zene eddigi fejlődése folyamán elért vívmányokat ülteti át ezen művével kapcsolatosan a magyar műzenébe. Művében […] igen fejlett és művészileg nagyrabecsülhető eszközökkel mondja el őszinte és sokszor intim mondanivalóját. Partitúrája remek iskolapéldája.”

A Ruralia – a Változatok egy gyermekdalra című zongoraverseny mellett – a szerző legtöbbször játszott alkotása, még a pártállami időkben is, amikor Dohnányi megítélése erősen vegyes volt, sokszor előadhatták. A felvételen Kovács János vezényli a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát az együttes egykori fellépőhelyén, a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében.