– Géza vagyok – dörmögte –, meginnál velem egy pohár bort?
Akkor még nem voltak olyan telefonok, amelyek kiírták, kitől jön a hívás, sőt talán mobiltelefonok sem voltak. Milyen Géza – villant át az agyamon, de tetszett az ajánlat, és hogy Géza nevű ismerőseim közül melyikkel fogok aznap este koccintani, voltaképp mellékesnek látszott. (Egyik legjobb barátom, gimnáziumi padtársam is Géza volt, az ő hangját megismertem volna, Kovács Géza, elment már ő is… gyűlik a Géza-asztal valahol odaát.) 
– Akkor egy óra múlva nálad – mondta –, hol is laksz?
– Budakeszin – magyaráztam, tényleg jött, hatalmas autó, már-már naszád, hosszú útjait Kolozsvár és Szicília közt aligha lehetett volna másban elképzelni. 
– Izsák a te vidéked, menjünk a tieddel – ajánlotta, és beparkolt a két napja átvett Toyota helyére. Noha kecskeméti vagyok, a közeli Izsákon sosem jártam, ha számon tartottam, csak azért, mert gimnáziumunk „bejárói” közt helyes izsáki lányok is voltak. 
Késő este értünk oda, Pestről kifelé jókora dugó volt, nagyobb dugóra az 5-ösön nem is emlékszem, legföljebb egyre – de arról nem akarok még írni. 
Az izsákiak meg vártak. Mi az, hogy vártak, láthatóan készültek ránk. Ott a Kiskunságban mást jelent az „egy pohár bor”. Dínomdánom, eszem-iszom, tivornya, dorbéz és dáridó. Közben persze előkerült a nevezetes nedű is, ami miatt mentünk. 
– Na látod, nemcsak azért hívtalak, mert idevaló vagy, hanem mert kolléga is – tartotta elém a palackot. A borcímke egy kép volt, a Mária kútja Názáretben, Csontváry Kosztka Tivadar festménye. 
Izsák a „sárfehér hazája”. A névadó szőlőfajtát Kosztka (vagy inkább Kostka?) László, gyógyszerész, a festő öccse kezdte termeszteni. Állítólag ma sem csinálják másutt, csak a környékbeli településeken, szám szerint tízben. – Az illat mellett a savakat is érezzétek – forgatta poharában a bort egy szakférfiú – a fajtára jellemző, egyedi ízvilágot és frissességet, a zöld almára, a körtére emlékeztető gyümölcsösséget. Magyaros ételekhez való, töltött káposztához és szárnyasokhoz. – Mondanom sem kell, mindkettő volt az asztalon. A környéken a XIX. században a futóhomok megkötésére kezdtek szőlőt ültetni, aztán a nagy filoxéravész idején kiderült, az itteni szőlők immunisak az országos bajra. Kosztka úrnak, régi gyógyszerész-família tagjaként sikerült előállítani a sárfehér permetezéséhez legjobb réz-oxid-port. A szőlősorok közé hozatott nedves agyaggal pedig rekordtermésig jutott. Tudományát könyvben is népszerűsítették: Kostka László új szőlőművelési albuma – Kecskemét, 1913.
Hogy Csontváry, a festő olykor megfordult Kecskemét vidékén, azt egy másik forrásból, a „Katona girlök” révén is tudhattam. Katona Zsigmond patikus és szőlőnemesítő (úgy látszik, a környéken ez a két szakma összeforrt), a város melletti Katonatelep névadójának unokáiról van szó. A gyógyszerész Margit és az irodalmár Piroska jó barátságban volt a szüleimmel, gyakran illesztgettem össze a kedvemért puzzle-formára szabdalt képeslapokat az asztaluk alatt, miközben odafönt Csontváry nevét emlegették, igaz, az irodalmárokét gyakrabban, legtöbbször Németh Lászlóét.
Gézának egy izsáki asztaltárs felajánlotta, aludjon nála, nekem egy másik, hogy átvisz Kecskemétre. Hagyd itt a kocsit, holnap érted megyek – koccintotta hozzá a poharamhoz a magáét.
A húgomnál ért utol, máig sem értem, hogy talált rám, a könyvespolcon meglátta és dedikálta néhány kötetét. Visszafelé már újra én vezettem. A városból kifelé mondott egy nevet. Ismered? – kérdezte. – Nem. – Ott lakik, mutatott az egyik tízemeletesre. – A Securitate dobta át még a nyolcvanas években, az volt a dolga, hogy lejárasson. 
Másnap vettem észre, hogy a csomagtartóban hagyott néhány üveg bort – Csontváry-címkéseket. A szivarja illatát még hetekig éreztük. Ha rágondolok, olykor még most is sikerül.

/Emlékezés Szőcs Gézára - összeállításunkat ITT olvashatja/