/Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyön, 2018-ban. Fotó: Király Farkas/

 

A ránk bénult némaságban úgy kellene megszólalni,

mint barlangokban a cseppkövek:

emberöltőnyi szédületté tágítva, akár egy férfikönny,

a másodpercnyi, efemer időt,

hogy ő idézze meg, hívja tetemre,

ide, a tátongó mélység fölé József Attilát,

kimondani, amit igazul csak ő tudott:

Nagyon fáj!

Drága, drága barátom,

várhattál volna még. Legalább májusig…

Ne ilyen sehonnai, ide-oda szökdécselő, szélhámoskodó,

a tizenkét hónap közül kiűzendő szélhámos februárban,

holt lelkek házában hejehujázó úri huncutságban

menni el, akárcsak édesapám…

Születésnapodig bár, áprilisig, májusig várhattál volna az elmenéssel,

addig, amíg még egyszer kiülhettünk volna a zalánpataki udvar

diófái alá, belebámulni a bor szőke tábortüzébe,

s hallgatni hosszan, hosszan a túlvilág szisszenéseit a piciny haladékért,

hallgatni a percenként percegve vékonyuló csontok neszezését,

a szárnyak zizzenéseit, a madárrá vagy hóhullássá

való átlényegülésed elviselhetetlen könnyűségét –

miközben, bár „állni látszik az idő”, fehér ingbe semmisülten ezer évtől ezer évig néznénk, mint száll alá a félig telt pohár borában a könny…


Drága Árpád!

Nézd el nékem, hogy most nem merülök alá alkotói pályádnak az irodalmi kánon s közbeszéd immár szinte közhelyszerűvé csontosodott paneljeibe, az elismeréstől a félreismerésig terjedő restség bugyraiba, tudom, rám intenél, rám szólnál: ne a valódiról, hanem az igazról beszélj!

Arról, amit soha senki nem mondott ki költői mivoltod alapfokú rendezőelvéről, a megszenvedettségnek az értől az óceánig elszivárgó kegyelméről…

Csehovot, egyik hősét parafrazálom: „Hiszem és vallom, hogy az irodalom, a költészet a legfontosabb, a legszebb és a legszükségesebb dolog az ember életében, hogy mindig ez volt és lesz a legmagasztosabb megnyilvánulása a szeretetnek.”

Nem mondottad ezt így ki soha, de a fehér papír pusztasága fölött mindig ott lebegtek Szent Pál Szeretethimnuszának akkordjai: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.”

A te szeretetednek címzettjeit felsorolni – a családdal, gyermekeiddel, unokáiddal kezdve, folytatva ennek a Kárpátok hurkában gyötrődő kicsiny nemzetnek s szülőföldnek riadalmaival, s nem befejezni a számbavételt, amikor „Fut az idő, mint a hideg / a hátunkon végig”… jó lenne „újrateremtő” álmodással áldani őket, mert nem szivároghat el belőlünk a Csodák Csodája…

Nézem ezt a földet, amely nem ápol, de eltakar, s nem tudom, hová s merre lépjek rajta, hiszen ezentúl nemcsak „apáink hűlő, drága arcán”, hanem a tiéden is járunk. Szólj reánk, hátha madarakká, pillangókká változunk!

Hiszem, hogy ez nem a végső búcsú tőled. Hiszem – nem tudom, hol –, de találkozni fogunk még. Talán egy Hold-kráterben, talán a vörös bolygó valamelyik tengerén, talán a Szent Anna-tó partjain, a Rétyi Nyírben vagy egy tavaszi réten, mit tudom én, hol… Reméljük, hogy ott, ahol a jó Isten lakik.