A Város költője, írója és publicistája volt: a Brassóhoz közeli Sepsiszentgyörgyön született, néhány évnyi távollétet leszámítva ott élt, dolgozott, onnan indult utolsó útjára is.
A Város – embereivel, házaival, utcáival, egymásra rakódó emlékeivel és mindezek teremtett másával – beköltözött a regényeibe, verseibe. De sok kötetnyire tehető újságcikk örökíti meg a szülőváros, a táj, az erdélyi kisebbségi létmód több évtizedes kulturális, politikai, nemzetiségi történetét, a mindennapok való világát úgyszintén, a mások, az alkotótársak művei iránti figyelmét, érdeklődését pedig számos kritika, kisesszé.
Több mint negyven könyv őrzi alkotóművészetének különlegesen egyéni karakterét. Így ír Ars poeticájában: „Verseimben, történeteimben az átiratok múzeumának újabb és újabb termei nyílnak, ott járkálnak körülöttem alteregóim is. Együtt vagyunk a szövegek közötti huzatos térben.” Nevezhetnénk ezt a Városnak, a világnak, az életnek, az életének, de inkább együtt mindennek: amelyben sohasem szűnt meg kutatni önmaga szerepét, helyét, feladatát, létezése értelmét, az elveszettség okait. „Előhívatlan negatívok egymásra csúszó halmaza”, írta arról a huzatos térről.
1971-ben kerül az 1968-ban alakult Megyei Tükörhöz újságíróként, az ugyancsak szentgyörgyi születésű Csiki László, azután Vári Attila, Magyari Lajos, Farkas Árpád, Tömöry Péter, Czegő Zoltán és Veress Dániel mellé. Ez az intellektuális, kulturális környezet értékbiztonságot jelentett, és alapvetően meghatározta alkotói indulását: a kötődést, de a megrendítő különbözést is. 1990-től a Háromszék című megyei napilap főmunkatársa.
Első verseskötete (Matiné) 1972-ben jelenik meg, s már ekkor gyakran használja a maszk-formát, a szerep-megoldást, az én-átvitelt, amely legjellegzetesebb önkifejezési formajegye lesz. S amely a jobbára a Forrás második nemzedékéhez kötődő, jellemzően közösségi-képviseleti szemléletű, Megyei Tükör „munkatársak” költészetétől a kezdet kezdetén megkülönbözteti Bogdánnak a széthullott, szétesett szubjektum, a permanens önértelmezés, a szinte kényszeres ön-beszéd a mozaikokban létezés jeleneteit megmutató poézisét. A költő a világot valamiféle „utánjátszó moziként” látja, és ebben a világban „egymás után vetítik a különböző témájú, a világ különböző tájain, különböző korokban játszódó filmeket”.
A pályakezdés az én-elrejtés, a másokba menekülés kezdőpontja is: az ön-reflekszivitás sajátosan egyéni változataként. Mint ahogy korai kisprózája is megelőlegezi elhagyhatatlan prózapoétikai eljárásmódját (egyben életmodell-szemléletét): a feltördelt, képszilánkokkal való, a részekre bontott cselekményből, a mikroelemekből egybefűzendő történetépítési metódust. Bogdán László művilága a töredékeiben szemlélt való cserepeiből épült univerzum a líra és a próza műnemi és műfaji változataiban egyaránt. Hangulatképek, pillanatfelvételek, értelmező-kibeszélő metaszövegek, néhol a szabad vers ritmusába hajló, epikai menetű elbeszélés, másutt filozófiai-önértelmező kitérők egymásba olvadása: egymásra fényképezett jelenetek, amelyek eltorzítják, átalakítják a valóságképet, némelyek kiélesednek, mások homályba vesznek.
Lételméleti-szemléleti fundamentuma s poétikai eljárásmódjai a kezdetektől alig változnak: a világ soha nyugvópontra nem jutó káosz, ismétlődő lét-történetek forgataga, s benne az ember csupán önmaga biografikus történetével nem ismerhető meg. Sem létfilozófiai, sem konkrét értelemben. „Létezett-e Erdélyben az elmúlt évtizedekben autonóm, öntörvényű életvitel?” – kérdezi, és a válasza rá: „nem”.
Tucatnyi prózaváltozatban írja a Város „töredék-képét”. A líra egyre inkább az átiratok, a szerepversek, az alakmások, a szövegekbe költözések terepe lesz, Ginsberg, Csáth Géza, Ezra Pound tűnnek fel a versekben, és a leghíresebb, valódi alakmás, Vaszilij Bogdanov, alias Bogdán László.
S mégis, a mindennek ellentmondó vagy ellentmondani látszó léttanulság: „Mindenki egy példányban van jelen. / Minden egyéb csak túlzás, álom-foszlány”.
/Indulókép: Bogdán László 2018-ban. Fotó: Király Farkas/
