Beethoven: a-moll vonósnégyes III. tétel, Molto adagio („Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenséghez, líd hangnemben”)

A járványhelyzet miatt a magyar komolyzenei élet sem emlékezhetett meg méltóképpen Beethoven születésének kétszázötvenedik évfordulójáról. Ezúttal utolsó alkotói időszakát idézzük fel, a kései vonósnégyeseit. Komponálásuk között a zeneszerző súlyos betegségből való – sajnos csak átmeneti – felgyógyulását örökítette meg egy gyönyörű lassú tétellel.

Halála előtti években Beethovent leginkább a vonósnégyes foglalkoztatta. A X. szimfóniába is belekezdett, sőt, oratóriumot tervezett, de halála előtte mégis ebben a műfajban találta meg a legmegfelelőbb kifejezési formát.

Utolsó alkotói periódusában ezen a téren is a korlátokat feszegette. Ahogy a IX. szimfónia zárótételébe szólistákat és kórust helyezett, úgy a vonósnégyes négytételes kereteit szintén kiszélesítette. „Talán a legszomorúbb, amit valaha hangokkal kifejeztek” – fogalmazott Wagner az op. 131-es cisz moll vonósnégyesről, amelyet a műfaj legnagyobbikának tartott. A kvartett héttételes, de egybekomponált, a tételek attacca, vagyis szünet nélkül követik egymást. Nemcsak a forma változik, a zene karaktere is: e művekben felerősödik a személyes érzések kifejezése.

Beethoven öt vonósnégyest komponált ebben a korszakában, ezeket, a formai kísérletezésen túl, a „mottótéma” is összeköti, ami az állandót és a változót egyesíti magában. Nem igazi téma, inkább motívumsejt, amelynek a hangközei meghatározottak, azonban a sorrendjük és irányuk variálása különféle permutációkat hoz létre, ezáltal mindig más dallamot hallunk. A mottótéma a középső vonósnégyest, az op. 131-es cisz-mollt keretezi, hiszen az első és az utolsó, VII. tételében halljuk, de ezzel a motívumsejttel indul az op. 132. a-moll vonósnégyes nyitótétele, és ezt halljuk az op. 130-as vonósnégyesről leválasztott op. 133-as B-dúr Nagy Fúgában.

A kései alkotói periódus nagy művei hangvételükben is rokonok, egy-egy tétel hasonló üzenetet hordoz. A IX. szimfónia lassú tétele, az utolsó négy zongoraszonáta lassú tételei, a kései vonósnégyesek egyes tételei (például az op. 132-es a-moll Líd hálaéneke, az op. 131-es cisz moll variációs tétele, vagy a Nagy Fúga középső, himnikus szakasza – emelkedett, mennyei hangon szólnak, ezekben nyoma sincs a Beethoven életére ekkoriban jellemző keserűségnek és magánynak.
1825 tavaszán látott neki Beethoven az op. 132-es a-moll vonósnégyesnek, ám súlyos betegsége akadályozta a mű befejezését. A szigorú diéta eredményeként látványosan javult az állapota, így folytathatta a komponálást, és az eredetileg négytételesre tervezett mű közepére beillesztett egy ötödik tételt, amely elé ezt írta: „Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenséghez, líd hangnemben”. Az így harmadikként megszólaló lassú tétel (Molto adagio) melódiája egy korálszerű imával kezd F-lídben. A végtelenből indulunk, szinte nem is érezzük a metrumot, a dallam időtlenséget sugall: egyfajta Isten-élményt közvetít a zene. Hozzávetőleg három percig tart ez a karakter, majd a kottában azt olvashatjuk: „Neue kraftfühlend”, vagyis „Új erőre kapva”. A metrum 3/8-ra vált, a hangnem a távolabbi D-dúrba modulál, a korálszerű melódiát táncos ritmus, vidám, éneklő dallam, madárcsicsergés váltja fel és az élet újraindulása jellemzi. Karakterében mintha Vivaldi Tavasza jelenne meg, vagy a VI. szimfónia lassú tétele, a patakparti jelenettel. Ezután visszatér a korál-szerű szakasz variált formában, majd az életvidám 3/8-os rész hallható újra. „Mit innigster Empfindung” – „A legmélyebb érzéssel” – olvassuk a kottában a keretbe foglaló, záró koráldallam előtt, amely ezúttal még bonyolultabb variációval fejezi be a tételt. A két különböző karakterű rész két világot állít szembe egymással: a földit és a túlvilágit, az emberi és a mennyei boldogságot.

A Líd hálaének Térey Jánost is megihlette, aki Moll című verseskötetének bevezető lapján megnevezi ezt a tételt, amelynek alaphangulata végigkíséri a kötetben szereplő verseket.

A Moll bevezető verse, a James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongást is a tételben megjelenő kettősségre épül. Ennek záró sorai így hangzanak:

„A karneválnak vége. Miközben
A bús Brüsszelt a Halál hajszolja,
Belga szívem ketté: két országra hasad.

Eltűntek a maszkák, vékonyul a show – 
Te is elsülsz majd, amikor
A táncban két szétváló test és lélek,
Mint két Korea, újra egyesül.

Zsendül a zöld, nem lévén más dolga: a zöld. 
Végződésem kezdete óta 
Hallgatom egetverő Himnuszát: 
Kitelelt a hazám, haldokló Európa.”

Az op. 132-es a-moll vonósnégyes III. Molto adagio tételét az Endellion vonósnégyes érzékeny, ihletett előadásában halljuk.