Illyés Gyula, a magánszorgalmú kutyák költője
Nemrég elhunyt klasszikusaink közül legtisztábban az ő szívdobogását hallom.
Józan hangok, mozdulatok meg-megcsappanó birodalmában
vagyok fülelő gyermek, s valahol pontos ütemre egy
hüvelykujj mellett fejsze hersen a rostban és tőke döndül,
egymáshoz koccannak tejfehér fahasábok, s hallani élesen,
tisztán, a fában is miként muzsikálnak a csontok, amidőn
elhalt énekek, népek váratlan derengéséből fölmerül
az ő erős besenyő arca, figyelmeztető szemöldöke; ó, erdő-
karéj-szemöldök, vadjaink dugdosója, bajaink riogatója,
alatta egyaránt raktak tüzet lármafának s dermedést engesz-
telőnek a százados gondok.
És Szent Lajos király hídján, a Szajnán s Erdély hegyei közt
egy Illyés Gyula-i pillanat bennem mindenütt fölsüt: egyenes
derékkal tönkön vagy széken ül a puritán férfi, mélyet sóhajt
s hatalmas kézfejét másik kezére ejti, fáradt, lemondó
legyintés lenne e mozdulat, de alá sem hull még a kéz, föl-
parázslanak eleven tüzek a szemöldök alatt, már bújt, óv,
hisz, remél és akar; öreg parasztok hessentik el ilyeténképpen
maguktól az ólálkodó bajt, úszó szegi föl így fejét
az árban, csak erős lelkű s tiszta tekintetű férfiak –
Éltében fogatlan fellegek kerengtek körötte, gúnyolván a
„magyarok seregtelen vezérét”, tanúskodván nagy nemzeti önbizalomról,
holtában aztán rögtön uszulásnak lendültek
az általa megidézett csaholó ebek:
Legtöbbet mégis ők gyötörtek.
A magánszorgalmú kutyák!
Ámuldozva utáltuk őket.
Ez volt mégis a legcsúnyább.
Sem a házat és sem urát
nem védték. Miért is dühöngtek?
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
hangjukba fúltak, a buták.
Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva
egy köhejért, egy zörejért.
A magánszorgalmú ebek.
Ahogy végigfutva a láncot
két lábra állva azt a táncot
járták: vért, vért, vagy megveszek.
Ahogy az éji falun át
morse-mód híreket csaholtak:
messze beadva élőt-holtat
s mert nem téphették le a holdat,
zokogtak, szörny kanik s szukák!
Ez volt mégis a legcsúnyább.
A magánszorgalmú dögök,
a nyívók-sívók, hogy a gazda,
ő rúgta őket végre hasba:
coki pokolba, ördögök!
Korokon átvérző emlék, hogy a verset olyan írások környezetében olvashattam először, mint Moldova György hamis illúziókat támasztó Elbocsátott légiója, Szolzsenyicin A láger kutyái (melyek a fogolytábor felszámolása után is félelmetesen tovább kísértenek az idomítottság reflexeivel) vagy a fiatal Kányádi Kóbor kutyája, mely másról vakkantva ugyan, elgyámoltalanodott, de még meg-megkapja a felé suhintó botot.
Illyés nagy nemzetszólongató verseit nemigen datálta, szánván tán minden időkhöz, de e „ kis” faluzási emlék (miként felcímével élét tompítani kényszerült) is illeszkedik nagylélegzetű szellemöblögetései sorába (Egy mondat a zsarnokságról, Árpád, A reformáció genfi emlékműve előtt, Bartók, Koszorú stb.). A verset 1964-ben közölte az Új Írás, és ’65-ös Dőlt vitorla című kötetében jelent meg újra (nem is viharmentes körülmények között), mikor szerrel-közzel szélnek eresztették az ’56-os politikai foglyok egy részét, és a konszolidáció továbbélő kutyái tovább nyüszítettek. (Igen, „ez volt a legcsúnyább”.)
A vers emlékezetes központi képe: „Ahogy végigfutva a láncot, / két lábra állva azt a táncot / járták: vért, vért vagy megveszek” – az emberárulók önkénteseinek olyan történelmi domesztikálására vall, melyet a költőnek sikerült ugyan feloldania („A nyívók-sívók, hogy a gazda ,/ ő rúgta végre őket hasba: coki, pokolba, ördögök!” – bíz, jó is lett volna), de az élet továbbírta a verset. A rácsok továbbra is takartak szabad gondolatot, munkahelyi billogot és országhatárokon átnyúló üldöztetéseket, sőt kései kivégzéseket is. S miként az „elbocsájtott légió” gyorsan szerveződött újjá, oly fürgén sündörögtek elő és köré a régi s újabb koncleső magánszorgalmúak.
Persze, egész Kelet-Európa-szerte. Magyarország már az új gazdasági mechanizmust dübörögtette volna, mikor 1969 Romániájában még mindég tizenéveket róttak ki a magyar ötvenhatért. S bár némileg finomult ugyan a kín, de át korokon, rendszer- és kormányváltásokon túl, tessék csak bekapcsolni hallókészülékeinket, ma is hallani, mint vakognak, hörögnek, surrannak s felhömpölyödnek a magánszorgalmú kutyák. Nyüszítésük, vad csaholásuk felveri a nagy magyar éjszakát.
Jékely Zoltán kalapja
Úgy hiszem, most kell elmesélnem, míg akadnak emberek Erdélyben, kik emlékeznek még, hogy Jékely Zoltán, Áprily Lajos fia, tüneményes ember és poéta volt. Személyesen magam sem ismerhettem volna meg – szívszorító versek és hajdani legendák atyját –, ha K. I. barátom nem verbuvál együvé röpke szeánszra, olyan órában, mikor már a betegeskedő költő ejtőzni szokott; de hogy a készülődő álmot és alattomoskodó, szürkülettáji rítust kiverjük egymás szeméből, beállított egy palack tokaji száraz szamorodnival.
Egy órácskára jött, mely időkorlátot órák alatt áthágtunk csöndes csevejjel, melyből kitetszett: túl későn születtem, de valamely régi lelkek vándorlása folytán időztünk már együtt Bohémiában.
Ott felejtkezett bizony, abban a szűk budai társaságban, ahol több mondanivalója volt a bukaresti rádió reggeli műsoráról nálam, az adó-közelben lévőnél. És gazdagabb kolozsvári élményekben, mint én, aki ott töltöttem öt diákévemet. A gyöngébb nem iránti affinitásunk már rokonabb vonásokat mutatott; dévajkodtunk is kimerítően, a poézisben csak Anakreónt emlegetve. Négy hónap múlva meghalt.
Barátom Jegenyekör című agyon-széljegyzetelt verseskönyvemet találta ágya mellett. Reméltem, utódaitól egyszer megtudom, mit üzenhetett ily módon a túlvilágra menet. Valószínűleg olyasmit: ne ilyen vadul, fiú! Szelídebben! A költészet nem bárd. Voltak antik formaművészek is! Ő is az volt, ha nem is antik.
Például a gesztussal, mellyel búcsúzásunkkor nekem ajándékozta kalapját! Ne szabadkozzam, így ő, peremszalagját nem a haja zsírozta. Egy Duna-hídon találta, egykedvűen fújdogálta felé a szél. Fejére illett, miként kalapok, ha gazdára találnak. Költőtől nem fogadok el tárgyi ajándékot dedikálás nélkül. Ajánlotta, bélésére kis szalagot ragasztván, amolyan belső bokrétául: „A hídon át a kalapommal. J. Z.” Tudta, át kell kelnem a Dunán, hogy hazaérjek.
Azóta Jékely Zoltán kalapja falamon csüng, becsült helyen, bokályok s más ereklyék között. Idehaza pedig versei közül magam számára együvé másoltam néhányat.
És jöttek a harangok érte…
Megindultak rég a roncsolt levegőben hazafelé a költők, kiket a századvég Kelet-Európájában messzire lökött ki magából a föld, jegenyék csúcsain lépegetve, bronzmellű harangok hívó szavára, kiknek meg lelket szoptathat a hangja; indult toronyiránt szembe-szélbe a szülőföld elvékonyuló, recsegő hangjaira, mert eresztékeikben ropognak már a falvak, akár ekevas nyúlfiak fészkét, tömi a gyermekkor odúit százados hószakadás, s szétáradt, illant egy tűnt lét minden hajdani hajnali kemence-melege. Arccal a földnek, vonulnak a költők, van, aki kispárnával hóna alatt, nosztalgiaörvényben lengedezve, s akad, ki csontig sebzetten, tágult orrlikkal veszélyre felremegve, visszahódítni az elveszett tájat. Tíz esztendő távolából őt látom az élen, virágos kezében muskátli helyett liliom-karddal, földrengéses-európás arccal, vadezüst hajjal, fehérlő ingujjban, bőrmellénykében lépkedvén „haza, hazának”. Mert Ő, ki teremtett káromkodásból katedrálist, midőn illanóvá vált a föld melege, épített lakható hazát a Versből, beköltöztetvén földrésznyi lelket, kis bolgár falvak bizánci harangjait, Észak lassúdad malomlapátjait, viaskodón apró párizsokra uszuló nagy atlanti homállyal, s fölfaló Zöld Angyalával az otthoni rétnek. Tíz esztendeje már, hogy hívják és várják itt Európában Nagy Lászlót sóvárgón mindenek, érte lüktetnek a dunántúli dombok, szélben háromszor megcsavarodott körtefája a kertnek, kiscsikók kengyelei, csorbult ekevasak, rozsdás küllők s dongó vadméhek, hogy – szavaival szólván – repedező Lear-orcáját, akár egy háborús patrontáskát bölcsőnek akassza a tölgyre, hordják meg telis-tele mézzel, mert elfogyott minden édessége. Várják bizony mindenek, hogy jönne „haza, hazának”. S várjuk mi is már tíz esztendeje, hogy hegyeink közé honosult haja hadd izzana fel újra, s kapná fel Szeret menti szél a Kalota partján vásárolt szalmakalapját. Várjuk beígért tavaszi találkozásra, de csak kalapja száll Erdély dombjai közt, rusztikus repülő csészealj, fürkészvén, hogy az általa temetett Szilágyi Domokos, s azóta hullott megannyi társunk fölött elég könnyű-e a föld. Mi történhetett? Hadd vallja meg ő:
Megmossa anyám hajamat – utoljára mossa – nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagú útra … ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.
Ölünkben a VERS. És a harangok is eljöttek érte.
Magunk Rodostója
Röpke beszélgetés Nagy Gáspár József Attila-díjas költővel a zágoni tölgyek alatt
– Mikes-szimpóziumon vettél részt, ez alkalomra készült szobrokat láttál és ex libris-kiállítást, egy francia színház vendégjátékát, a zágoni templomban istentiszteletet, verses-dalos műsort hallgattál, ámbitusról zengő emlékbeszédeket, s már sül a hús, habzik a sör, fénylenek az arcok… Véleményed szerint megérdemel Mikes Kelemen ekkora „felfordulást”?
– Egy szó: meg.
– Ne találjuk ki most, hogy miért. Többek között talán azért se, mert kút lehetne számunkra az a magyar nyelv, mellyel három század messzeségéből felénk sugárzik.
– Az bizonyos, hogy a Mikeséhez képest nyelvünk eléggé elsivárosodott. De erről megkérdezheted Lőrincze Lajost is, itt van, szakavatottan szólhat. Mikes egyszerű és korszerű, s nyelvében a zágoni ízek. Az már közhely, hogy ezen a vidéken szebben beszélnek ma is, mint például a magyar alföldön, Vas megyében, a Dunántúlon. Engem mindenesetre nem csupán a kegyelet hajt erre, jártam itt kerekévforduló-mentes hétköznapokon is, immáron három ízben. Legutóbb, ’81-ben a helyi körorvost hallgathattam beszélni róla, igen ízesen, szépen. Ahogy nem hallottam ejteni a szót Zalában vagy Veszprém megyében, Tolnában sem. Engem Mikesben a nyelvén túl gondolkodásmódjának elméssége kapott meg elsősorban. Lényegéhez tartozik, hogy egy ember állandóan vágyódik haza, s írja a leveleket – magának. Tréfásan úgy is mondanám: a leveleknek küldetésük volt, általuk egy ember szörnyű terápiára fogta magát, hogy azt a kincset, ami birtoka, tovább csiszolja. Különben mindenki, aki közölni akar valamit, őrzi a nyelvét, fogalmait.
– Mi itt most nem értékeljük Mikest, hanem motívumokat keresünk a továbbélésre. Például az ő sokat emlegetett humora… Tudjuk, görög szó, életnedvet jelent; tovább keringhet-e mint magatartásforma-lehetőség? Mi állandóan veszélyhelyzetben érezzük magunkat; te is, mi is. Segít-e a Mikes Kelemen-féle humorérzék a továbbélésben?
– Annyiban igen, amennyiben helyzetünket a Mikeséhez próbáljuk hasonlítani. Zágon, ahol született és Rodostó, ahol élt, szimbólummá váltak. Én úgy gondolom, hogy valahol minden igaz író számára az írás – Rodostó. Ebből a Rodostóból üzeneteket küldözget – Zágon felé. Másként nem megy, mert beledöglik.
– Én innen a Kárpát-kanyarból nézem a magyar szellemi életet… Úgy érzem, hogy e szellemi élet nagyon régóta Rodostóban él. E magányból akar kivergődni, széles karcsapásokkal vagy gyengébbekkel. Merész megítélés lehet, de én történelmi egészére nézek most, nagy futásaival együtt óriási Rodostó-hangulatot érzek. Ebből nagy regények, nagy versek is születtek persze.
– Nem értem pontosan a te közelítésedet. Én azt mondtam, hogy mindannyian, kik írunk, állandóan Rodostó-helyzetben leledzünk, a rodostóra írunk, mintha jégre karcolgatnánk, karcolnánk. Az ember nem jókedvéből cselekszi, a jég elolvadhat, elviheti a víz, de mindez mégis el akar jutni Zágonba. Ezzel különben nagyon sokat foglalkozott Cs. Szabó, Határ Győző, Márai… A magyar kultúrából Rodostóban som lehet kiszakadni. Akinek adatott egy nyelv Zágonban, az aztán élhet San Diegóban, Stockholmban vagy akárhol, állandóan Rodostóban érzi magát. Ez a gyönyörű benne.
– És egyben a rettenetes. Mert te itt most diaszpórába sodort nagy íróinkat említetted, kiknek nemcsak hivatásuk, de eszközük is a megmaradáshoz a nyelv. A világot járva láthattad viszont, miként olvad fel az egyszerű magyar kisember – nyelvében, ivadékaiban, akár a jég. Maradjunk hát csak a tollnál, mert különben egy Rodostóban ülünk, s két malomban őrölünk.
– Jó. Ugyanis e jelkép fényénél úgy vélem, hogy aki Budapesten írogat, az is Rodostóban él. Mert ha anyanyelvén foglalatoskodik, s ahhoz hűséges, akkor állandóan, mint a pulzáló csillag küldi a jeleket, már nem is tudjuk, hogy hány oldalról mutat Zágon felé. Vissza akar valamit szolgáltatni, mert kapott valamit. Az írással, ezzel a nyavalyával meg van verve, ezért ír Rodostóban Rodostóra. Visszatérve a kérdésedre az iróniájáról, humoráról… Mikes humora, lehet butaságot mondok, elvisz egy kicsit a flaszter felé is.
– Talán mert közben átkelt Párizson, ahol akkor még ugyan nem volt flaszter, de megmártózott egy tágasabb kultúrában. Erről jut eszembe, nem kellene-e szólani azoknak, kik újracsiholnak rég kihűlt tüzeket, döntenék el végre, ez a Mikes urbánus vala-e vagy népi? De ez csak ízetlen tréfa; az örök gond az marad, Rodostóból vissza lehet-e térni Zágonba. (Ahol egyébként fizikailag épp leledzünk.) Még akkor is, ha olyan, amilyennek láttad. Ez az óriási munkánk, hogy Rodostóból vissza kell jutni Zágonba, még ha nincs itt semmi, vagy csak alig van, akkor is. Szülőföldet kell teremteni, anyát kell keresni, akit szeressünk, mert a szeretettartalékaink adottak, nem pazarolhatjuk fölöslegesen s bármire. Azt az anyát kell megkeresni. Én magyar nemzetnek hívom. És útban vagyok egyfolytában Rodostótól Zágonig, el akarok jutni egy tágasabb közösség ölelésébe, amely nyilván nem végállomás, el akarok jutni valahonnan valahová: otthonról haza.
Én tudom, hogy Mikes sorsa keserves volt, az örök sóvárgás emberemésztő, de azzal, hogy papírra vetette azt, hogy állandóan itt jár gondolatban, azzal, hogy folyamatosan tudósított onnan, ahol volt, föl is oldotta valamelyest. Mi is ezt tesszük, tudósítunk a mi Rodostónkról. Állandóan leírjuk, hogy milyen, elmondjuk róla a rosszat, a jót, túljutunk rajta, azt hisszük, hogy megszabadulunk tőle, és mégsem és soha. Mikes amit leírt, nem a rodostóiaknak írta, nem a papírnak. Ez ugyanis a titka.
Szilágyi István bajusza
Ebben a kis önérzetes, erős széljárásnak kitett irodalomban, hol a társak egymáshoz való viszonyát lassacskán csak születésnapi köszöntők és nekrológok jelzik, bizony buzgóbban kellene járnia az egymást becsülő s ébren tartó parolának, könnyed és meleg szónak.
Én most Szilágyi Istvánnal, ki vetett már annyi s olyan betűt, hogy bajuszáról is szólani szabadjon.
Mert nem akármilyen bajusz az. Mikor gazdája végigsimít rajta, mintegy varázsintésre előbújnak a legrejtettebb hátsó gondolatok, nyílt játszadozásba kezdenek tekintetében, s alig tud rájuk hunyorítani oly buzgón, hogy valamiképpen elrejtse őket. Mert hát a hátsó gondolatok nem mindig azok számára valók, kik csak az ember bajszát nézik. Persze lehet, hogy ez az orr alatti szőrzet valamikor csupán férfidísznek készült, később aztán, mikor a gazdának sok hajszála hullott egy közösség jobb közérzetéért s a szőrmentén való bánásmódért, megtartotta a maga viszonylagos dússágában – kárpótlás gyanánt.
E rekompenzációban ugyancsak megerősödött.
A szavak többnyire küszködve, megszenvedetten, de pontosan alkotottan és megszervezetten, mélyről felszakadóan és fojtottan, kék-lilás árnyalatokban buggyannak alóla – s erre a magyarázat nyilvánvalóan csak ez az ajkak fölötti sövény, korda, ha úgy tetszik: bajuszpáncél lehet, mely nem engedi könnyed és felelőtlen csevegés mentére a beszédet.
Vannak, kik sejteni vélik, hogy Szilágyi István sokat tapasztalt, vasutaslegény-tollai elvegyültek bölcs jogászbajszában; s azon billegett volna be annak idején az irodalomba… Nem akasztok ezen bajszot.
Én még arra sem emlékszem, ékítette-e némi szőrzet ábrázatát, mikor megismertem. Csak egy réges-régi kolozsvári fehér éjszaka rémlik föl, melyben Király Lászlóval és véle, az ő akkori, kétvízközi albérletében egy üveg kubai rum társaságában nagy mélységeket és magasságokat hódítgattunk; szavaltunk verseket mi lelkesen, s ő olvasott szép, hosszú novellákat, miközben kint lélegzet-visszafojtva hullt a hó, s reggelre pontosan tudtuk már, hogy meg fogjuk váltani együtt a világot. (Azóta, hogy a világnak se essék bántódása ez ifjonti nekiveselkedéstől, már mindenki csak a saját szakállára-bajszára, barkójára vagy csóré szájára… – nos, persze!)
De jött jó idő s szép alkalom, mikor az ő bajusza társaságában vághattam neki a világnak. Épp Jajdon népének históriáját pödörítgette, építgette, mikor konzervekkel megrakott szegénylegényekként gazdagodni indultunk Európába.
Barátokra leltünk Németországban, végigsimítván ujjunk Misztótfalusi Kis Miklós betűin, Párizsban tanyáztunk, olcsó szálloda franciaágyában rángatván le egymásról a takarót, beleszédültünk a Louvre bejárhatatlan rengetegébe, és bontottunk kagylókonzervet éjnek évadján Ady szállodájának kapujában, megszólítottak a St. Denis utcai lányok, és pörköltet készítettünk Madame Albisetti konyháján, üldögéltünk a Latin negyed diákjaival az éjszakai utcaszegélyeken, báloztunk Szent Lajos szigetén, vitáztunk Hemingway kávéházában, teknősbékára vadásztunk a versailles-i parkban, és száraz szendvicset rágtunk az Eiffel-torony tetején, eltévedtünk Milánóban, hemperegtünk Firenzében, középkori szüzek után áhítoztunk Veronában, és palackpostát küldtünk a vélünk süllyedő Velencéből hazai társaknak – megtörténtünk és megtörtént velünk a világ –, de Szilágyi Istvánnak bajusza sem rándult.
Mert nem amolyan izgő-mozgó bajusz az, akkor rezzen csupán, ha maga szólítja meg intésből kérdőjellé görbült ujjaival.
…Aztán Linzben, azon az ausztriai vasútállomáson egy ámolygó ember – talán épp bajusza miatt – összetévesztette az én Szilágyi Istvánomat Habsburg Ottóval. Kihúzta ő erre magát, és közölte: lemond minden monarchikus trónigényéről.
Hazajött az ő Jajdonjába – fejedelemnek.
Én pedig társként ebben a véget nem érő-rázkódású nagy utazásban, melyben arcok verődnek össze képpé, tekintetek szikráznak egymásra, és társak maradoznak le szédítő kanyarjaiban, kívánom, hogy dúsítsa az isten Szilágyi István bajuszát. Hogy csak maga pödörgethesse mindig – és sose más!
Egy kiló só
Élemedett emlékíró korunkban, ha valamelyikünk megéri, ifjúkori odúkra is néző életművel háta mögött, bizonyára elmeséljük majd részleteiben, árnyalataiban is históriáját ellegendásulni vágyó kolozsvári padlásszobánknak, melynek külön kéménye nem lévén, nem írhatták korommal égre boszorkányos elillanású szerelmek nevünket, diákodúnknak, melynek vályogfalán vakolat csak azért nem repedezett világmegváltó indulatoktól a hatvanas évek eleje-közepe végén, mert egybetartották a „Juci krumplit süt”, „Gizi szerette”, „Gyöngyi megette” – falra rótt feliratok, nevei gyönyörű lányoknak s árnyrajzai titkon félrelopódzkodó asszonyoknak, író, színész és képzőművész cimboráknak repedezett vakolatra firkantott nevei –… és eljöve Lászlóffy Aladár, s a falat aláírta, átballagott a szomszédból buggyos térdű melegítőnadrágban Fodorúr A föltámadás elmarad újabb fejezetét felolvasni, Rácz Viki „bácsinak” a sóváradi véresmájas tetszett a legjobban, Tőrös Gábor felemelte bronzöklét, és átütötte szobánk vályogmennyezetét (ökle nyomát kézirattal tapasztottuk be), szűk térben való szép szellemi lakomák idején is majszolta Király Laci a szilvaízes kenyeret kibédi vöröshagymával, ó, szent avantgárd – népi zaba, a hagymához só kellett, s leborult az asztalról egy doboz só, nem, nem tudom pontosan, ő borította-e földre a nagy-nagy tevés-vevésben, vagy jómagam, de most én emlékezem, s az emlékezőé az állítás joga: igenis csak Király Laci lehetett a tettes, hiszen már akkor is többet tett-vett, írt, dolgozott, míg én papírra verítékeztem egy halovány versigórát, ő – féloldalast ülvén, vállunk kénytelenül össze-összeért – poémát írt, versciklust, novellát, s eme tevékenykedésünk majdnem eljelentéktelenedett a házunk padlójára ömlött kilónyi só mellett, mely ott kupaclott bűvös, fehér vulkánkúpként szobánk padlatán hetekig, kerülgettük is babonásan, mert ugye, ha csupán egy árva sótartó borul fel, abból legfennebb röpke pörpatvar ha kerekedhetik, de egy egész kiló só – ajaj!, az nagy bajnak jöttét jelentheti.
S lám, nem is kellett soká várnunk, meg is érkezett egy csikorgó decemberi reggelen három tűvé-tevő… Kisebb baj keresheti csak ily fürkész odaadással a nagyobbat, a nagyobbacskát, mely tessék, lám elkerülte a motozó tekintetek figyelmét, hiszen ott csikorgott, szikrázott épp a lábbelik alatt, ott fehérlett széttaposottan, dacosan hunyorgó szemcséivel a mi lázasan-babonásan hívő-reménykedő huszonévünk minden vétke és bűne: a kiömlött egy kiló só!; és hiába jöttek a lányok szorgalmatos seprűkkel rendet teremteni a mi háromszor négy méteres, világnagynak vélt életünkbe, szánkból ételnek íze is elillant, sótlanná vált a sóváradi és udvarhelyi véreshurka, kristálysótartó-csillárok örvénylettek ventilátorként fejünk felett, zuhogtatva körénk termékenyítlenítő só-havat, bekopogott néhány tenyérnyi ablakunkon a körtefa ága: kísértet jár a tyúkketrec mögött, s éjszakai lépcsőinket is ő nyikorgatja; ideje jött hát ijedelemből felijedni, s félelemtől lenni bátor, csöndes méltóságú emberek módjára, kik maguk bőrén tanulják meg, mi dolguk lenne is a világban, melynek levegőjéből nem csupán annyi illeti meg őket, amennyi kavernáikban dédelgethető, s kifosztható az álszeretet szelepei által. Mert sohasem az a fontos csak, ami vélünk történik meg, de ami megtörténhet szeretteinkkel is, kiknek száma szaporodóban, figyelem hát nagy ragaszkodással immáron jó néhány évtizede Király László sószítta szikárságú versben s prózában bujdosó poézisének erősödő arccsontjait, a messzire nézők s közelre is látók össze-összerándulásával keményedő tekintetét, szigorú szavainak egyre kopárabb szérű-melegét, s ma már dehogyis sajnálom azt a régi, közösen megélt hangulatot, mely sóvá vált a költészet szikár sótartó-szótartó vállain, egyre szűkülőbb tekintetű létünk nedveit éltető és megkátő sóvá, vagy, ha úgy tetszik: erővé és súllyá a bizonytalanról biztosra állított mérleg egyik serpenyőjében.
