Míg a boldogság lassú tempót kíván, addig a siker pártolója a gyorsaság, és a világ a sikerre voksol. Annak tapsol szünet nélkül, s nem veszi észre, hogy neki csak a tribünön jut hely, és tapsa mások sikerét fényesíti.

Egy éve halt meg Niki Lauda, a világbajnok autóversenyző. Nézem a róla készült filmet az M4-es csatornán, benne 1976-os balesetét a Nürburgringen. Megégett az arca, a tűzből kiáradó toxikus gázok tönkretették a tüdejét. Helikopter vitte a mannheimi kórházba. Vele voltak a Ferrari vezetői is. Kikérdezték az orvosokat, vetettek egy gyors pillantást Laudára, és távoztak.

Amikor rövid időre magához tért, az egyik orvos megkérdezte: kér-e utolsó kenetet? Lauda arra gondolt: ha így áll a helyzet, miért ne?

Jött a pap, és a pilóta várta, hogy mond vagy kérdez majd valamit, de az nem szólt, csak ugyanúgy, ahogy érkezett, némán elhagyta a kórtermet. A közöny iszonyú dacot ébresztett Laudában, pedig akkor még kétséges volt, megmarad-e egyáltalán. Úgy döntött, azért se fog meghalni. Tudta vajon, hogy bár ő volt az előző szezon világbajnoka, és a Ferrarihoz élő szerződés kötötte, kocsijába már beültettek egy másik pilótát?

Tudta, de nem hagyta magát.

Miért is tehette volna? Első sajtótájékoztatóján ilyen kérdésekkel vette tűz alá a sajtó: „Gyönyörű felesége mit szólt, mikor meglátta az arcát?” Állta a sarat, de amikor vége lett, és menedzserével elhagyta a termet, megállt egy pillanatra: „Láttad, hogy megőrültek az égett arcomért?” Ökölbe szorított kézzel jelent meg újra a pályán, és hat hét után újra autóba ült. Ő, és nem a másik. Még kétszer lett világbajnok, aztán visszavonult. Légitársaságot alapított.

A filmből megtudtam, a Nürburgring – a Zöld Pokol – építése, 1927 óta hetven pilóta halt meg Lauda balesete előtt, majd következett a szédítés. A Formula–1 pilótái „a modern, motorizált világ hősei, akiket ma biztonsági intézkedések sora véd”. Az egykori angol világbajnok, Sir Jackie Stewart más véleményen volt. Nem lépett túl részvét nélkül a sok halott fölött: „Folyton temetésre jártunk. Az autóversenyzők fenevadak…”

A film végére került a műszaki haladás trójai falova. Készítői elmagyarázták, milyen a korszerű fék, milyen a korszerű sisak, de mindenek fölött áll a korszerű anyagokból készülő autó – egyedül a versenyzők korszerűségéről nem mondtak semmit. De miért tennék, ha azok kerülnek a legkevesebbe. Meghalt Clarke? Meghalt Senna? Még néhány év, és elfelejtik őket. A civilizáció a tömeget felejtésre neveli.

Ki figyelt oda John Buchan, Elsfield skót grófjának figyelmeztetésére, aki szerint „a civilizáció egy összeesküvés, és a modern élet arra szolgál, hogy kényelmes emberek csendes tömege fenntarthasson látszatokat”.

Mik ezek a látszatok? Könnyebb lesz rájönni, ha az ellenzőit rajzoljuk meg előbb. Követjük öt fiatal férfi és nő útját, akik elhatározták, kivonulnak a civilizáció zajos világából. Közülük az egyik, a gazdag belga Oedenkoven 1900-ban telket vásárolt a Lago Maggiore fölötti dombok egyikén, amit addig Monesciának hívtak. Az ötök egyike, a kétméteres erdélyi szász, Gusto Gräser nevezte el Monte Veritának, az Igazság Hegyének, és utóbb ez vált fogalommá földrajzi és szellemi értelemben egyaránt.

Megtalálták a menedéket. Természetes gyógymóddal többen visszanyerték egészségüket. Oedenkovennél ez abból állt, hogy változtatott életmódján: vegetáriánus lett. Reformöltözéket viseltek. A nők levetették a fűzőt, a férfiak szakállt növesztettek. Meztelenül táncoltak, napoztak és fürdöttek.

A hírközlés gyerekkorában furcsa, hogy „a magasabb élet iskolája” messze földről odavonzotta a kíváncsiakat. Megfordult ott az évek során a festő Paul Klee, az író Hermann Hesse, a zenész Leoncavallo, a helyét kereső Lenin, Kropotkin herceg, a táncos Isadora Duncan, Adenauer, a későbbi kancellár, az antropozófus Steiner, a báró von Wrangel, a zenész Richard Strauss, a színész Heinz Rühmann és még rengetegen.

Krónikás is termett számos. Magyar csak egy, Szittya Jenő, de nem ő volt a legnevesebb. Erre a jelzőre Hesse és regénye a legméltóbb. Az író rossz passzban volt a század elején. Válik, újabb házasságot köt, az sem sikerül, Junghoz fordul, levélben kér tanácsot. Írás helyett festeget, majd váratlanul megjelenik az Igazság Hegyén.

A szász vándorprófétát keresi, akinek, bár alapító, csak egy barlangja van. Oda vonul vissza az íróval. Böjt, meditálás, hajnalig tartó beszélgetések: de Hesse türelmetlen, sürgeti a csodát, s mert az nem jön azonnal, csalódottan hagyja ott az Igazság Hegyét. Évek múlva keresi fel újra, szinte rimánkodva kéri Gräsert, hogy segítsen. Segít. 

Újrakezdi a terápiát. 

Akkori élményeiből írja meg Hesse merész könyvét, a Demiant. Sokáig nem meri a nevén kiadni. A könyv borítóján szerzőként Emil Sinclair szerepel, és a titkot csak három év után fejti meg egyik írótársa.

Gräser a legnagyobb hatást a kor híres táncosnőjének bátyjára, Raymond Duncanra gyakorolta. Párizsban találkoztak, és attól fogva az amerikai férfi görög ideák szerint élt. Feleségével és négy gyerekével egy Athén melletti házba költöztek. Oda modern ruházatban senki nem léphetett be. Később kolóniát alapított Párizsban. Nem akárki: Orson Welles forgatott róla filmet.

Raymond Duncan közössége Dienes Valériát is rabul ejtette. Beköltözött két gyermekével, és ott élt évekig. Rokona volt Babitsnak, sok mindent mesélt a kolóniáról. A fotográfus Máté Olga itthon próbálta felidézni portrékkal és aktképekkel Dienes Valéria párizsi éveit. Azok egyike alá írta Babits, hogy álmodott „klasszikus frízbe menő lányokkal, akik aztán kibontakoztak”. 

Milyen szép itt ez a szó: „kibontakoztak…”

Dienes Valéria pályája a Galilei-körben kezdődött, majd a Zeneakadémián folytatódott. Később matematikát hallgatott – ő lett nálunk az első női egyetemi doktor –, irodalmi Baumgarten-díjat kapott, és hogy érezze, Isten tényleg a tenyerén hordja, megismerhette Prohászka Ottokárt, akivel lelki barátságot kötött.

Hosszú élete vége felé egy interjúban valaki rákérdezett: mi a titka, hogy ennyit dolgozik, holott mindjárt százéves lesz? Dienes Valéria elárulta. Kora hajnalban kimegy a fürdőszobába, hálóingét leveti, befröcsköli magát hideg vízzel tetőtől talpig. Utána vizesen fölveszi a hálóinget, bebújik az ágyba, és a takaró alatt marad, míg meg nem szárad rajta. Duncantól tanulta?

Párizsban akkor szabad szelek fújtak. Bezzeg más volt a széljárás Németországban. A Monte Verita lendülete megtorpant, ki-ki elindult a maga útján. Gräser épített egy kocsit, fölpakolta feleségét, a hat gyereket, és a lovak közé csapott.

A régi társak Mezítlábas Szókratésznek nevezik, a kocsit megállító rendőrök katonaszökevénynek. Becsukják, kiengedik, velük még elvan valahogy. A nácikkal nem. Koncentrációs táborba kerül, de mert „hibbant” – nem képes örülni a nemzetiszocialisták sikereinek – szabadon engedik. 1958-ban hal meg szegényen és magányosan egy München melletti faluban.

Mi köze a fentiekhez Niki Laudának? Osztrák a pilóta, s hogy tisztán lássunk, tegyünk mellé egy másik osztrákot: Habsburg Ottót, akivel volt szerencsém egyszer szót váltani. Beszélgetésünkben Hitler bevonulásánál tartottunk, amikor fölvetettem, hogy a Heldenplatzon milliós tömeg várta extázisban Hitlert. „Kéhem, az csak ötvenezeh volt”, hangzott a válasz. Nem mondhatott mást. Az egykori Habsburg trónörökös csak akkor folytathatta jó pozícióban a beszélgetést, ha jelzi: a minőségi kisebbséghez tartozik. Csökkentenie kellett a tömeg nagyságát.

A Nürburgring körül a tömeg nem mozdult. Találgatták, mi lehet Laudával? A Ferrari vezetője előtt a kórházból kifelé tartva világos volt: mikrofonok százait nyomják az orra alá, s neki szólni kell. Nem arról, életben marad-e a pilóta? Arról, mit várnak tőle a „vándorcirkusz” eltartói. Ortega y Gasset óta: a közvélemény.

Lauda, miután a pap elment, megértette, a pálya körül csak arra a pilótára kíváncsiak, akiért össze lehet gyűlni, zászlókat lehet lobogtatni, jó söröket lehet nyeldekelni, a Zöld Poklot a kocsi hátsó ülésén zöld édenre változtatni. Ez fontos. A többi a sápadtaké. Ortega y Gasset óta: a minőségi kisebbségé.

Az életreformerek is életükért küzdenek. Lauda a futam előtt azért szólt, hogy vizes a pálya, ők meg azért, mert mindenütt vágják a fákat, a bálnák gyomra tele műanyag flakonokkal, a városok levegőjét benzingőz mérgezi. De végül ők is visszamentek a városba, ahogy Lauda beült az 1-es számú kocsiba. Harcuk szinte reménytelen, de időnként győznek.
Mint nálunk a gödöllőiek. Róluk legközelebb szeretnék szólni.

/Indulókép: Niki Lauda balesete a Nürburgringen. Fotó: wikimedia commons/