Az első plébános volt Magyarországon a pártállam derekán, aki nem volt békepap; Kozma Imre szerint a gulyáskommunizmusról 1989-ben derült ki, hogy össze-töredeztek az alapjai, akkor ráadásul Magyarország „lépre ment” a nyugati világ ígéreteitől vezetve. A katolikus papban Németh Miklós és Horn Gyula is partnert látott, érte Helmut Kohl kancellár pedig még Gorbacsovot is felhívta telefonon. A határnyitást félig legális tettekkel várta, de nem ezekkel csalt könnyeket egy szerb generális szemébe. 

- Kellemes, nosztalgikus emlék avagy kudarccal végződő küzdelmes folyamatként él Önben a rendszerváltozás?
- Kettős rendszerváltozásra gondolok. Életemben ezt a kettőt el is választottam, hiszen a politikai rendszerváltozás a szabadság álma, e világi perspektíva. A keresztény rendszerváltoztatás arról szól, hogy a kapott szabadsággal mire megyünk. Az én olvasatomban: szabadság a jóra. Számomra az utóbbi az igazi, amire egész életemben, hatéves koromtól készültem. Ugyanakkor átéltem a politikai rendszerváltozás különböző fázisait. 1956-ban gyerekember voltam, az akkori folyamat a gulyáskommunizmusba fulladt. Mi akkor azt hittük, hogy csodának vagyunk a részesei; fifikásabbak vagyunk a többi népnél, csináltunk magunknak gulyáskommunizmust, és azt éreztük, hogy „jaj, de jó”, milyen szerencsések vagyunk. E világi értelemben kicsit igaz is volt, de 1989-ben és utána kiderült, hogy ez inkább hátrányunkra vált, össze-
töredeztek az alapok.
 

- Milyen értelemben?
- Jött 1989, az újabb politikai rendszerváltoztatás, és azt is elhibáztuk: lépre mentünk, elhittük a nyugati világ ígéreteit. Sosem felejtem, 1989 után még mindig kutattuk, mit is jelent számunkra ez a lehetőség, és amikor az Európai
Unióba léptünk, akkor egy uniós követ, bizonyos Thomas Glaser érkezett Magyarországra, és szűk körben arról beszélt, hogy a rendszerváltoztatás azt jelenti: „Jövőnk a jólét.” A jólét mint fogalom jelentése: gondtalan anyagi helyzet. Akkor erre megint „ráharaptunk”. Persze az ember e világi vágyainak beteljesítésére gondolt… Szerettük volna elhinni annak az embernek, amit mondott. Én akkor óvatosan csak annyit jegyeztem meg, hogy jobban hiszek Jézus Krisztusnak, aki azt mondta: „Szegények mindig lesznek veletek.” Bizony, ez a fajta rendszerváltoztatás sem sikerült. Ma sem mondható el, hogy ez a jólét elérkezett. Egyébként sosem fog megérkezni, mindig lesznek különbségek.

- Mégis, hogyan nézett volna ki Kozma Imre atya rendszerváltozása?
- Az egész életem tiltakozásban telt el. A harcos ateizmus jegyében támadtak mindenkit, aki úgy gondolkodott, mint én. Az egyházi személy harmadrendű állampolgár volt, a vallásos ember másodrendű, elsőrendű állampolgár pedig az lehetett, aki kiegyezett az akkori viszonyokkal. Ötvenéves voltam, amikor elérkezett számomra a rendszerváltoztatás öröme, onnantól azt tehettem, amiért pap lettem, amire az életemet szenteltem, elajándékoztam másoknak. Mint bármelyik más ember.

- 1989-ben ez a „mások” mennyiségi alakot is öltöttek, negyvenezernél is többen érkeztek Magyarországra Kelet-Németországból a német egyesítés hajnalán. Zugligetben, ahol papként szolgált, szintén sok százan megjelentek. Nem volt ez a „klerikális szervezkedés” az akkori politikai hatalom számára kényelmetlen?
-Egy bátor, elszánt, kockázatot vállaló keresztény közösség a küldetését gyakorolta segítőkészen. Kinyitotta kapuját és szívét a rászorulók előtt. A hatalom nem tiltotta jelen esetben, amire az életemet tettem. Sőt! Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter örültek a vállalásunknak, a keletnémetek befogadásának. Partnernek tekintettek minket, nem utasítottak, egyszerűen velünk örültek, hogy jól tettük a dolgunkat. Csodának nevezték ők is és az egész világ azt, ami 1989-ben történt, és ez a csoda Magyarországon született. Ez az én rendszerváltoztatásom jó híre.

- 1956 és 1989 között azért felsejlik még egy fontos év az életében: 1977-ben kezdett közösségi munkába a zugligeti plébániai karitatív akciói megszervezésével. Nem félt?
- Addig üldözött ember voltam, de akkorra már régen nem féltem, mert „megtanultam” félni. Ahhoz, hogy valaki a világban szolgálhasson, meg kell szabadulnia a félelemtől. Ki szabadul meg a félelemtől? Aki nem érdekben gondolkodik, hanem értékrendje van, szolgálni akar, és nem kiszolgálni. Ezt az akkori politikai hatalom nem akarta érteni, sőt üldözte.

- Akár a szó szoros értelmében is, hisz ez idő tájt rendszeresen kihallgatták.
- Volt, hogy a kihallgatóim ajánlották: elmehetek Nyugatra. Közben útlevelem sem volt. Egy feltételt szabtak, hogy soha ne jöjjek vissza. Mit válaszolhattam erre? Ha kitoloncolnak, én visszaszököm, nekem itt van dolgom, a magyar népért akarok élni-halni. Ezek kemény idők voltak. Az utcán is mindig jött mögöttem valaki, arcról ismertem őket, hárman-négyen váltották egymást, minden lépésemet követték. Megfélemlítésekkel próbáltak elbizonytalanítani. A pesti ferences templomban szolgáltam. Nyilván nem nézték jó szemmel, hogy a fiatalok tömegesen érkeztek. Néha a templom is kicsinek bizonyult. Akár zavartalan is lehetett volna az örömöm, de gondoskodtak róla, hogy ne így legyen. Ezeket a fiatalokat fenyegették, az egyetemeken pellengérre állították őket, többen nem folytathatták tanulmányaikat, de hajthatatlanok maradtak. Másokat csábítottak, de csak egy-két „árulóról” tudok. A pohár akkor telt be, amikor fiatal házasok részére hirdettem programot. Néhány hét alatt több száz házaspár jelentkezett. Lékai László bíboros úr 1976 októberében közölte velem, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal nem járul hozzá a további papi működésemhez. Az eljövendőt már taxisofőrként terveztem, amikor előző plébánosom keresett Zugligetből. Névnapi köszöntésre jött, és felfedte, hogy utódjaként szeretne látni a plébánián. Amikor helyzetemet említettem, egyetlen érve volt: „Hát nem tudja, hogy Isten is van?” Abban maradtunk, hogy akkor most Isten következik. Pár nap múlva ismét a bíboros úr keresett, jó hírrel. Maradhatok papi szolgálatban, és Szügypatvarcban helyem is van. Csakhogy az Isten, aki van, működni kezdett. Mehettem Zugligetbe, 1977. január 15-én. Így lettem Budapesten az első nem békepap plébános. Ez idáig ez mások kiváltsága volt. Suttogták, hogy ebben az engedékenységben a „partra vettetés” volt a cél. Én pedig örömmel s nagy tervekkel érkeztem, hogy az álmaimban élő keresztény közösséget megvalósítsam. Ez az építkezés egy újszerű tiltással szembeni tiltakozással kezdődött; az ellen, hogy „az egyház maradjon a templomban!”.
A létrejövő új közösség magáévá tette az egyház küldetését: az egyházat nem lehet a templomba bezárni, mert küldetése a templomon kívülre szól. A hatalom közben mindent megtett, hogy elbizonytalanítson bennünket. A közösség létszámban egyre nőtt – ezzel együtt az elköteleződés és a kockázatvállalás készsége is. A 80-as évek második felében létrehoztuk az első civil, keresztény közösségi hálót, és a XII. kerületben nem volt rászoruló ember, aki magára maradt volna.

- És nem csaptak le Önre?
- A tanácselnök és a párttitkár asszony a kerületben csak a pozitív hatását látta ennek, szövetségest vélt bennünk, és azzá is lehettünk. Amikor 2013-ban, a megválasztása után Ferenc pápa meghívott Rómába, a beszélgetéskor azt kérte tőlem: a kicsinyek felé induljak el. Örömmel válaszolhattam: „Már ötven éve elindultam!” Az én keresztény rendszerváltoztatásom így vezetett a világi rendszerváltoztatáshoz. Az igazi rendszerváltoztatás, legyen akár párttörekvés vagy keresztény indíttatású, az igazi közösség megteremtése, amely élő és éltet.
    
- 1987-ben pedig bekopogtatott Önhöz Csilla von Boeselager báróné.
- Fényes Csillának hívták. 1944-ben menekült a családjával Nyugatra. Halálos beteg lett, és a kórházban döbbent rá, hogy adósa hazájának. Ahogy kicsit jobban lett, elindult Magyarországra, ahol sejtése igazolódott, hogy a magyar betegellátás mennyivel szegényebb, mint a nyugatnémet. Nem jó helyen kopogtatott hosszú időn keresztül, mert azt hitte, a nagyok lesznek a szövetségesei. Aztán egy apáca, Tóth Mária nővér révén talált el Zugligetbe. Csodaszerű volt az a találkozás, mintha mindig is ismertük volna egymást. Félig legálisan elkezdtük a szervezkedést.
     
- Miben állt ez?
- Jöttek a segélyek, szinte nem volt kórház, amelyik ne kapott volna valamilyen támogatást. 1989-ben láttuk elérkezettnek az időt, hogy megalapítsuk a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. Csilla asszony jó érzékkel maga mögé állította a német máltaiakat, akik nagy tekintéllyel bírtak, rájuk hivatkozva gyűjtésbe kezdett, és gazdagon jött a támogatás, részben pénzben, részben természetben. Volt olyan év, hogy háromszáz kamion érkezett Magyarországra.
     
- A magyar kormány hogy állt ehhez?
- A nyugat-németországi magyar külképviselet, Horváth Istvánnal az élen messzemenően támogatta ezt az akciót, csak apró értetlenkedések voltak Magyarországon a fogadással kapcsolatban. Jött a nyár, megjelentek a keletnémet menekültek, és a nyugatnémet követség már a máltaiakat, minket keresett meg, mert ismerte a tevékenységünket. Közben Zugligetben szerveződött az élet, amit bár a hatalom nem nézett annyira jó szemmel, de az életünk mindig továbbgördült. A keletnémetek befogadása pedig, kis túlzással, az egész világ előtt ismertté tett bennünket. Három hónapig tartott a keletnémet invázió, összesen 48 600 emberről gondoskodtunk négy táborban. Csodák sorozata történt.
   
 
/Kozma Imre plébános, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke megbeszélést tart munkatársaival a csillebérci táborban, amelyet augusztus 23-án nyitottak meg az NDK-ból érkezett menekültek számára. Fotó: Rózsahegyi Tibor/MTI/

- Említene néhányat?
- Politikusok, állam- és kormányfők jöttek el táborainkba. Most is feltűnik lelki szemeim előtt, ahogy a zugligeti plébánia pici konyhájában egyszerre hét-nyolc államférfi kóstolgat finom magyar ételeket. Tátott szájjal csodálták, hogy milyen egyszerűen kormányozható minden. Ők nevezték 1989-et a csodák évének. Mi csak tettük a dolgunkat Isten előtti felelősségtudattal. XVI. Benedek pápa utolsó nyilvános szentmiséje 2013-ban, éppen a Máltai Lovagrend kilencszázadik születésnapján volt.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiemelkedő helytállására utalva a római Szent Péter-bazilikában én köszönthettem a Szentatyát, a világ százhúsz országából összesereglett hétezer máltai nevében. Külön üzenetet is bízott rám mint magyarra: „Vigyázzanak Szent István örökségére, aki Isten előtti felelősséggel vezette népét, és gondoskodott róla.” A rendszerváltoztatásokban is talán az örökség a legfontosabb: új életet, mozgásteret egy nép csak akkor tud teremteni magának, ha valóban rácsodálkozik örökségére.
    

- Ez már szinte politika!
-  Mi csak jót akartunk tenni, de belesodródtunk a politikába is. Két héttel a befogadás, vagyis 1989. augusztus 14. után a nyugatnémet nagykövet kérte, hogy kitelepülhessen Zugligetbe a német nagykövetség. 
A történelemben azért ritka esemény, hogy templomban nagykövetség működik... A templom körfolyosóján „boxokat” létesítettek, ott történtek a meghallgatások, ott töltötték ki az új útleveleket, és így tovább. Kérésekor elbizonytalanodtam, mert nem akartam politizálni, csak emberbaráti gesztust tenni, ha tetszett a politikának, ha nem. A szeretet úgyis sokkal nagyobb erő a politikánál.
    
- Említést tett hét-nyolc államférfiról. Megnevezne néhányat azon politikai vezetők közül, akik tiszteletüket tették akkor Zugligetben?
- Helmut Kohl német kancellár, Genscher külügyminiszter többször is és sok más európai politikus. A mieink közül a már említett Németh Miklós és Horn Gyula. Ők messzemenő elismeréssel nyugtázták, amit tettünk. Kohl kancellár persze másként értékelte ezt, mert ő volt a „megsegített”. Amikor gondban voltam a nyugatnémet nagykövet kérése miatt, tanácsot kértem Kohl kancellártól. „Pater, visszahívom” – így mondta. Pár óra múlva hívott is: „Pater, beszéltem Gorbacsovval, aki azt mondta: a magyarok jó emberek. Nekem ez elég volt. Legyen elég Önnek is!” Akkor döntések sora született, amiből semmi hasznot nem akartunk. Örültünk, hogy azt tehettük, amire keresztény elhivatottságunk kötelez.
    

- Abból sem volt hasznuk, amikor az 1989-es romániai forradalom idején huszonkét teherautónyi segélyt, adományt juttattak át a határon. Kihez kellett fordulni egy ilyen akció kivitelezéséhez?
- Ez sem egyik pillanatról a másikra történik. Ennek is volt előtörténete. Éveken keresztül több száz egyetemista gyógyszerekkel megrakott hátizsákkal ment Erdélybe. Nem volt egyszerű feladat, mert a Securitate a nyomunkban volt. Állandóan változtatni kellett a célpontokat is, de így olyan „térkép” rajzolódott ki előttünk, hogy felkészülhettünk egy azonnali bevetésre 89 decemberében. Az egyetemisták hittanóráin már októberben beszéltem a felkészülésről, a romániai helyzet ismeretében. Elkezdtük a gyűjtést, a zugligeti templom pincéje meg is telt adományokkal. Amikor „robbant a puliszka”, akkor mindez azonnal autókba került. Délben bemondtam a Kossuth rádióban, hogy segítségre van szükségünk. Fél óra múlva több száz ember érkezett rakodni, délután pedig indult is a rakomány. Feledhetetlen, hogy egy idős néni is megjelent egy szál gyulai kolbásszal a kezében, hogy ezt mindenképpen vigyük el, ez az ő ajándéka.
   

- Mint egy betlehemi pásztoré…
- Igen. Később Göncz Árpád köztársasági elnök már engem kért fel a magyarországi segélyszállítmányok szervezésére. Talán kevesen tudják, hogy Magyarország akkor szinte kisöpörte raktárait. Vagonok, teherautók, kamionok indultak, és korábbi ismereteinkre támaszkodva célirányosan juttattuk el a szállítmányokat az adott helyekre. Nagyon vigyáztam arra, hogy ne csak magyar településekre jusson az adományból. Később a nyugat-európai segélykamionokat is mi fogadtuk Budapesten. A sofőrök itt gyűjtöttek erőt a további úthoz. Magyaros vacsora, nyugodt éjszakai pihenés után, kézbe kapott térképpel és pontos úti céllal indultak oda, ahol már várták őket. Örömmel elevenítem fel Antall József miniszterelnök elismerő szavait: „Kedves atya, ti olyan területeken járhattok, ahová politikusok nem mindig juthatnak el. Ne felejtsétek, sok esetben a politikusok tevékenységét pótoljátok.” Megilletődve hallgattam, és azt is, hogy tőle hallhattam.
 

- 1992-ben már Vukovárban volt Máltai-feladat.
- Egyik este telefont kaptam Amerikából: a szerbek által szétlőtt Vukovárban hét ferences szerzetes tartózkodik a templom pincéjében, ki kellene őket menteni. Majd nyomban hozzátettem: 4500 idős ember is ott bujdokol. Úgyhogy kissé értetlenkedve válaszoltam: vagy mindenkit, vagy… A telefonbeszélgetés folytatása az lett, hogy másnap kora reggel autóba ültünk, és elindultunk Vukovár felé. El is jutottunk a szerb frontvonalig, amely hét kilométerre lehetett Vukovár előtt. Ismertem a helyet, mert a délvidéki háború idején a nemzetközi rendfenntartók engedélyével viszonylag szabadon mozoghattam. Utunk folytatását a szerb generális engedélyéhez kötötték a katonák. Unszolásomra felhívták, és kész volt a fogadásunkra. Elkezdődött egy éjszakai autózás úttalan utakon, órákon át. Többszöri váltással, előttünk s mögöttünk páncélautó kíséretével. Megérkeztünk Rašeta generális földalatti bunkerjába. Öt percet kaptunk. Már húsz perc is eltelt, s csak méregettük egymást üres szavak kíséretében. Oldva a helyzetet megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy ki vagyok. „Valamiféle pap” – válaszolta. Kérdésemre, hogy ismeri-e a szövetségesemet, válasz nem érkezett. Majd folytattam: „Még soha, senki nem győzte le!” Kíváncsian kérdezte: „Ki az?” „Úgy hívják, Jézus Krisztus!” Megjelent egy könnycsepp a szemében. Magamban örömmel nyugtáztam: Jézus Krisztus megint győzött! Kérésemre elengedte a 4500 embert. Jövendöltem is: „Generális úr, Isten nem marad adósa!” Rašeta generális nem is került Hágába... Hajnalban érkeztünk vissza Budapestre. Reggel már a magyar Parlamentben voltam. Beszámoltam Antall József miniszterelnöknek, s jelen volt Boros Péter belügyminiszter is. Csak megjegyzem: a segítségünkkel több tízezer ember került Magyarországra, és kapott oltalmat, ellátást. S több száz sebesült katona gyógyult meg magyar kórházakban.
    
- Milyen hatása volt a rendszerváltozásnak az egyházi élet, így a szeretetszolgálat megerősödésére? 
- Egyértelműen erős, hiszen mi keresztény szervezet vagyunk. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat igazi keresztény közösség szülötte. Akkor erre fogékonyak voltak az emberek. Megjelenésünket és szerepvállalásunkat egyöntetűen elismerte mindenki, nem csak a hívő emberek. Belátták, hogy a szervezet akciói valóban előítélettől mentesek voltak. A legkisebbek álltak hozzánk a legközelebb.


/Kozma Imre, a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke a keresztény szellemiségű gyógyítás napján a budapesti II. kerületiSzent-István-kápolnában 2019. március 8-án. Ez a nap a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak az ünnepe.  Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/

- A szeretetszolgálati munka harminc éve volt könnyebb, vagy ma?
- Akkor sokkal könnyebb volt. Mára, sajnos, az önzés elhatalmasodott. Az emberek akkor sokkal kevésbé foglalkoztak a karrierjükkel, örültek annak, hogy élnek – egymásért.

- Minek tulajdonítja, hogy a 90-es években lankadt a hit a hívek körében? 
- Ne feledjük, hogy az a nemzedék, amely keresztény neveltetésben részesült, kihalt. A II. világháború után az emberek hatalmas lendülettel újjáépítették az országot, tették, amit tenni kellett, mert a nemzet sorsáról volt szó. Aztán jött az a generáció, amely már nem a Krisztus-központú világban nőtt fel, de még jelen volt ez az értékrend. Ám ma már túlsúlyban vannak azok a nagyszülők és szülők, akik a harcos ateizmus világában születtek és éltek. Ez a rendszer erkölcsi válságot idézett elő. Súlytalanná tette a közösségi gondolkodást, a felelősségvállalást, és cinikusan száműzte a munkaethoszt: „Csak úgy érdemes dolgozni, ha más is hozzáfér.” Eközben az istentelen, hitetlen világ elemei beszivárogtak a keresztények életébe is. 
A tengerész tudja, hogy akkor kormányozhatja kikötőbe a hajóját, ha nemcsak a vizet kémleli, hanem a csillagokra is figyel. Mi megtanultuk, hogy ne a tünékenyre, hanem a maradandóra figyeljünk: Istenre, hazára, családra. Ma sem választhatunk jobb vezércsillagot.
 

- A rendszerváltozás Ön szerint lezárult folyamat, sikertörténet?
K.I.: Nem zárult le, és sohasem lehet sikeres, mert emberek hajtják végre. Másrészt a politikai rendszerváltozás csak e világi távlatokat jelölhet. Ezért mindig is labilis. Úgy tűnik, keresztény rendszerváltásra lenne szükség, amely élni képes a szabadsággal, és tenni a jót. Aki a szabadságot rosszra használja, az nem beszélhet rendszerváltozásról. Egy jobb világ a megtett jó által érkezik el.
    

- Ki volt Ön szerint a magyarországi rendszerváltozás kulcsfigurája?
- Nagyon nehéz kérdés. Nem szeretnék rá válaszolni.
    
- Különösen tevékeny, 65 éven felüli emberként hogyan éli meg a karanténos időket?
- Szinte ki sem merem mondani, de élvezem. Nekem az életben minden gondom abból adódott, hogy nem tértem ki a feladatok elől. Ezek a helyzetemből adódóan az emberi szükségben, bajban született segélykiáltások.
A mostani szituációban az első pillanattól önkéntes karanténba vonultam. Azóta csak a „rendes” teendőimre koncentrálok. A Betegápoló Irgalmasrend és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkájába a modern hírközlő eszközök segítségével kapcsolódom be. Sokat gondolkodom, elmélkedem, írogatok. Még hozadéka is van. Egy pap napi imádságos ideje másfél-két óra, és ez nem a hangulatának függvénye. Máskor néha nagy erőfeszítéseket kell tenni ezért, most van kimért ideje – napirend szerint – az imának. Nyugalmat és lelki örömet ad.

/Indulókép: Kozma Imre, a szeretetszolgálat alapító elnöke a Befogadás Napja 89 - 30 éves a Magyar Máltai Szeretetszolgálat című kiállítás megnyitóján Budaesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban 2019. augusztus 22-én. Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/