A Húsvét szent titka az, ahogy a Fiúisten végigjárja a keresztutat, az Atyaisten pedig feltámasztja őt. Az Atya és a Fiú drámája az engedelmesség, a szeretet és a feltétlen bizalom örök értékei mentén játszódik. Ha egyik is megsérülne, akkor a passió nem az üdvtörténetet hozná el, hanem a közel-keleti misztériumvallások egyik szokásos szakrális tragédiája lenne. A történet azért tudott kétezer év óta erőt adni emberek millióinak, mert az Atya benne atya, a Fiú benne fiú, mindenki a saját feladatát végzi el, s így a szeretet révén megváltják a világot.
Az apák, fiak és a világmentés rendszeres témája a sci-fi filmeknek, legyenek azok tudományos-fantasztikus történetek, vagy futurista háttér előtt játszódó akcióthrillerek. A Csillagok háborúja óta visszatérő elem, hogy az apát a fiúnak kell megváltani, hogy azután ketten megmentsék a világot. Ez nemcsak a keresztény kulcsdráma kifordítása, de családlélektani szempontból sem javallt.
A 2019 őszén mozikba került Ad Astra is arra a sablonra épül, hogy a tévútra tévedt apát a folyamatosan őt kereső fiúnak kellene jó útra térítenie. James Grey filmrendező ugyan számos sablont elsütött a filmben (pl. a főhőst kísérők sablonosan elhullanak az út során), az említett apa-fiú kapcsolatba tudott újat hozni. A főszereplő (Brad Pitt) első negyven éve ugyan rámegy arra, hogy az istenített apját keresi, de amikor megtalálja, elfogadja őt rossz apának. Sőt, rövid dulakodás után nemcsak elfogadja őt annak, aki valójában, de képes testileg és lelkileg is elengedni. Így ő, bár későn, de megkezdheti új, saját életét. Az emberiség meg egy időre megmenekült a halálos sugaraktól. Hogy a lehetőséggel a nevezett emberiség mihez kezd, erősen kétséges. A rendező nem hagy kétséget afelől, hogy aki teheti, az a plázák számát növeli majd a Holdon és Marson, akinek meg nincs beleszólása, az érdemi lépéseket is tenne. A baljós árnyak fényében azonban itt az ideje elengedni, akit el kell, hogy a hátramaradó ismeretlen hosszúságú út saját lehessen.
