A cseh ellenzéki értelmiség legjellegzetesebb alakja és abszurd drámák nemzetközileg elismert szerzője, Václav Havel életének legellentmondásosabb évét kezdte meg 1989-ben. Januárban ellenzéki csoportok emlékeztek  meg Jan Palach egyetemi hallgató 1969. évi tűzhaláláról, a kommunista rezsim brutálisan szétkergette a békés tüntetést, majd Havelt is bebörtönözték. Májusban feltételesen szabadlábra helyezték, októberben ismét rövid időre bezárták, novemberben pedig a demokratikus ellenzék vezetőjévé vált azon tüntetések élén, amelyek a négy évtizednyi kommunista érát lezárták. Decemberben megválasztották Csehszlovákia köztársasági elnökévé.
Az ellenmondások szellemében jósolta meg Havel jövőjét Arthur Miller amerikai drámaíró 1989 januárjában, amikor Havel letartóztatását követően támogató írásában így fogalmazott: „A világ tudja, hogy a jövő Havel börtöncellájában van, körötte pedig a múlt.”

/A Bársonyos Forradalom a prágai utcákon. Fotó: Wikimedia Commons/


Havel az 1989-es novemberi napokban az ellenzék vezetőjéből az egész ország vezetőjévé vált. A forradalomra az ellenzéki drámaíró rányomta a bélyegét. Egyesek a legjobb színházi darabjának mondták, amelybe rendezőként hozzáértően bevonta a húszéves letargiából felébresztett, mindeddig passzív lakosságot – történelmi szerepük aktív eljátszására. Olyan abszurd volt, mint Havel drámái, ellentmondott a józan észnek. Nemhiába nevezte Timothy Garton Ash ezt az emlékezetes évet a csodák évének. Hogyan is történhetett meg, hogy a forradalom előtt a társadalom nagy része számára ismeretlen, a drámáiból és az életéből egyaránt felfoghatatlan, gyakran bebörtönzött, félénk értelmiségi képes volt aktivizálni a korábban passzív, hallgatag tömegeket? Miért dőlt össze olyan gyorsan a szocialista diktatúra? Kik voltak azok, akik százezrével töltötték meg a tereket? Hogyan tudták olyan gyorsan kiszorítani az ellenzéket a politikából a korábbi hatalmi struktúrához kötődő elit rétegek? Miért kezdtek kiemelkedni a kapitalista gazdaságban a szocialista vállalatok korábbi vezetői? És mit gondoltak mindezekről a cseh értelmiségiek akkoriban? A válaszok megfogalmazásakor két olyan szövegre támaszkodunk, amely még a történelmi fordulat idején keletkezett, és amely  a maga módján nemcsak a múltat elemezte, hanem a jövőt is felvázolta.


A rajongók szürke zónája, mint a jövő vezetőinek lelőhelye


1989 szeptemberében Jiřina Šiklová szociológus, ellenzéki értelmiségi megjelentette a Szürke zóna és az ellenzék jövője Csehszlovákiában című cikkét. Ebben megpróbálta összefoglalni a cseh társadalom rétegződésének sajátosságait az úgynevezett normalizálás éveiben (1969–1989). A késő totalitárius társadalmat több csoportra osztotta. Az elsőbe tartoztak a szocialista berendezkedés képviselői, azaz a kommunista párt, a kormány képviselői, a miniszterek, helyetteseik, vállalatigazgatók, bírák, röviden a kommunista hatalom képviselői. A második csoportot a rendszerrel szembehelyezkedő ellenzék alkotta, amely elutasította a politikai berendezkedést. Ezt a két csoportot világosan el lehetett különíteni a hozzáállásuk és a társadalmi státuszuk alapján. Mint minden államban, közöttük helyezkedik el a hallgatag, fogyasztásorientált többség, amely nem igazán érdeklődik a politika iránt. A legfigyelemreméltóbb csoportot, ahogyan azt a cseh társadalom jövőbeli fejlődése is mutatja, a többségi társadalomból kiváló aktív rész, az úgynevezett szürke zóna alkotja. Šiklová azt jósolta, hogy a szürke zóna képviselői nemcsak az ellenzék partnerei, hanem a társadalom jövőbeli vezetői is lehetnek. Ezek a képzett emberek a kommunista rendszer struktúráin belül különféle pozíciókban dolgoztak. Hivatalosan eleget tettek a rendszer követelményeinek és szertartásainak, hogy ne essék bajuk, de a lehajtott fejért és a hűségért cserébe kisebb előnyökben részesültek. Magánkörben kritizálták a rendszert, de nem volt bátorságuk nyíltan szembehelyezkedni vele. Šiklová a lelátókon kedvenc csapatukért rajongó nézőkhöz hasonlította őket. Olyanokhoz, akik maguk nem játszanak, csak szurkolnak, és néha tapsolnak az ellenzéknek, amely a pályán küzd a kommunista berendezkedés ellen.


Az ellenzéki szociológus pontosan megjósolta, hogy ezek az emberek a jövőbeli rendszerváltás során az ellenzékiek legnagyobb versenytársaivá válnak. Noha az ellenzékiek erkölcsi fölényben lesznek velük szemben, de mivel húsz évig a struktúrán kívül éltek, nem érintkezhettek a kortárs tudománnyal és a gazdasággal, illetve korlátozott társadalmi kapcsolatokkal rendelkeztek, a szabadabb időkben kevésbé lesznek versenyképesek. Az ellenzék legtöbb tagja a megfelelő felkészültség híján – a váltás után is – kevésbé lesz alkalmas vezetőnek, mint a szürke zónában élők. Pontosan azok, akik szélvédett helyen álltak, és a szabályoknak megfelelően kivártak, részesülhetnek majd a körülmények megváltoztatásából származó előnyökből, és kerülhetnek döntéshozói pozíciókba.


Az elemzés nem foglalkozott a korábbi szocialista berendezkedésben szereplők jövőjével, lehetséges, hogy velük kapcsolatban a szerző azt feltételezte, hogy a kommunista rendszer összeomlása után a rendszer szégyenkező képviselői is engedelmesen el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében. Ám nem így alakult, sőt, ennek az ellenkezője történt. A szocialista vállalatok volt igazgatói közül sokan, volt miniszterek és helyetteseik – mindazok, akik kapcsolatokkal rendelkeztek, és ismerték a volt szocialista piacot, de emellett tőkével is bírtak – ügyesen megnyergelték a kapitalista gazdaságot, és nagy erőbedobással részt vettek a korábbi szocialista tulajdon privatizációjában. A szocialista vállalatok igazgatóiból kapitalista cégek tulajdonosai lettek, amelyeket gyakran gyanúsan előnyös feltételek mellett szereztek meg.

A vég és a kezdet elviselhetetlen könnyedsége

A fenti kérdésekre válaszolandó még egy, harminc éve megírt szöveghez fordulunk segítségül. Ivo Možný szociológus Miért olyan könnyű… című esszéjében arról elmélkedik, hogy a negyven éven át megszilárdult diktatúra miért omlott össze ilyen könnyen. Elgondolása szerint a kommunizmus utolsó fázisa már senkinek sem felelt meg. Nemcsak a rezsimellenes ellenzéknek, hanem a rendszer felé hűséget színlelő lakosság többségének sem. Sőt, még a kommunista elitnek sem, amely részt vett a status quo fenntartásában és a rendszer normalizálódásában.

A hallgatásba merülő, hűséges többség képviselői az 1980-as évek végére megelégelték a szocializmust. Napi szinten azt tapasztalták, hogy összeköttetések nélkül nem tudják beszerezni a kívánt árut vagy szolgáltatást, még ha be is tartják az összes megalázó szertartást, amelyet a rezsim a hűség kifejezéseként megkövetelt. A pénz ismerősök nélkül semmit sem ért. Mindent fel kellett kutatni, hiszen a szűkös szocialista gazdaságban létrejött egy nem hivatalos árnyékgazdaság, egy párhuzamos piac, ahol az emberek beszerezték a hiányzó árucikkeket. Ez a szolgáltatások és ellenszolgáltatások elvén működött, a „tranzakciók” hol kisebb csalásokat, hol magának a szocialista-állami vagyonnak az ellopását jelentették. Mindezt a kommunista párt mindaddig tolerálta, amíg a lopások nem haladták meg az elfogadható mértéket. Még a berendezkedés felvilágosultabb képviselői is tudták, hogy mindez szétfeszíti a kimerült szocialista gazdaság lehetőségeit. Némi túlzással ma már kimondható, hogy a tereket 1989 novemberében nemcsak a szabadság után vágyakozók töltötték meg, hanem az elégedetlen fogyasztók is, akiknek már nem felelt meg a hiányzó áruk méltatlan keresése, az egyes szolgáltatások más szolgáltatásokkal való ellentételezése, a kisebb és nagyobb korrupció.

De miért nem volt megfelelő az akkori rendszer még a kommunista elit képviselőinek sem? Alighanem érzékelték az állami hiánygazdaság működésképtelenségét, de különösen azt, hogy még mindig a Kommunista Párt diktál mindent. A párt döntött arról, hogy ki lesz az ország miniszterelnöke, ki lesz miniszter, ki járási titkár, ki vállalatigazgató, ki a helyettese, és a párt határozta meg a gazdasági stratégiák alapjait is.
A korszak fordulóján a kommunista elit tehetséges képviselői, a szocialista vállalatok vezetői már nem akartak függeni a „mindenható” párt akaratától, amely bármikor visszahívhatta őket pozíciójukból. Az volt az érdekük, hogy a „mindenki” működésképtelen szocialista tulajdona „valakik” valódi kapitalista tulajdonává váljon. A „valakik” ők akartak lenni. Széles kapcsolati hálózatuk, néha akár tőkéjük is volt, tehát hivatalosan meg akarták erősíteni pozíciójukat, és teljes mértékben ki akarták használni az állami forrásokat magánjövedelmük és -vagyonuk maximalizálása érdekében. És tökéletesen csinálták: a szocializmus legcinikusabb, hanyatló szakaszában megszerzett tudásukkal átevickéltek a korai kapitalizmusba, és meghatározó gazdasági pozíciókat szereztek.

Meghalt a király, éljenek a hozzánk hasonló hősök, avagy a diadalmas Szürke Zóna


A novemberi forradalomnak és az azt követő időszaknak még Václav Havel volt a legfőbb démiurgosza, de a folyamatokat csak ideiglenesen tartotta mozgásban. A többségi társadalom a rendszerváltozás során ráébredhetett saját kudarcának mértékére. A kommunisták által többszörösen bebörtönzött Havel kapcsán saját rossz lelkiismerete is megszólalt. Noha Havel nem beszélt róla, emlékeztette az embereket saját gyávaságukra, a rendszerrel folytatott megalázó együttműködésükre. Annyira más volt, mint ők, és tudták ezt. Havel hazai népszerűsége szinte azzal arányosan csökkent, ahogy nőtt elismertsége a nemzetközi fórumokon, ahol sürgetően beszélt a globális fenyegetésekről és a civilizáció válságáról. Otthon ismét érthetetlen, a realitástól elszakadt értelmiséginek látszott, aki hangsúlyozta az erkölcs szerepét a politikában, de a többség szemében nem értette a hazai nehézségeket, nem akadályozta meg az állami vagyon ellopását és a széles körben elterjedt korrupciót. A forradalom utáni csalódások és sikertelenségek villámhárítójává vált, egyszerre ő volt a felelős szinte mindenért, ami kudarcot vallott.

Mondjuk végig a történetet, amelyet harminc évvel ezelőtt vázolt fel a két idézett szociológus. A színpadon Havel és az ellenzék helyét a szürke zóna képviselői vették át. A jövőt Šiklová meglehetősen pontosan írta le. Csehszlovákia közvetlenül a forradalmat követő fejlődése az ellenzék vezetése alatt zajlott le, ám az ellenzékiek hamarosan elérték képességeik és tudásuk határait. A csapdát, amelybe anélkül estek bele, hogy észrevették volna, gazdasági átalakulásnak hívják. Ez ugyanakkor a szürke zóna képviselőinek javára vált, nem véletlen, hogy élükre a közgazdász Václav Klaus állt. Pénzügyminiszterként további közgazdászokból álló csoportot gyűjtött össze a szocialista szürke zónából, és együtt kezdték meghatározni a gazdasági átalakulás szabályait.
A gazdasági kérdések prioritása negatívan befolyásolta a cseh társadalom további fejlődését. A társadalmi átalakulást csupán közgazdászokra bízni óriási hibának bizonyult. Ha eltekintünk a társadalmi élet egyéb aspektusaitól, az átalakulás közjogi kereteinek elhanyagolása az állami vagyon privatizációja során hosszú távon pusztító hatást gyakorolt. A nem átlátható vagy csalárd módon átadott, százmilliárdos léptékű vagyon olyan emberek kezébe került, akik adóparadicsomok, különféle trükkök és adóoptimalizációk felhasználásával építették ki gigantikus birodalmaikat. És a szürke zónából kiemelkedő új politikai osztály nagylelkűen figyelmen kívül hagyta ezeket a zavaros gyakorlatokat. Mi sem jellemzi jobban a folyamatot, mint Klaus arrogáns mondata: „Nem ismerem a piszkos pénzt.” Ez teremtette meg az átalakulás utáni kiábrándultságot és csalódást a társadalom nagy részében.

Így bontakoztak ki a cseh politikát szennyező populizmus új formái. A késői kommunizmus szomorú öröksége az, hogy az ide vezető utat a szürke zóna volt tagjai készítették elő. A szürke zóna fő képviselője, Václav Klaus pénzügyminiszterből miniszterelnökké, majd elnökké avanzsált. Megválasztása érdekében nem habozott, hogy megszerezze a parlamentben ülő kommunisták szavazatait is. Új pozíciójában először hangsúlyozta, hogy a kommunista rendszert a hallgatag többség, nem pedig az ellenzék győzte le (ő maga rendkívül féltékeny volt Václav Havelre és a másként gondolkodókra), majd Oroszországban és Kínában a tekintélyelvű rendszerek támogatójaként és a Nyugat populista kritikusaként lépett fel.

Hasonló utat járt be a miniszterelnök, majd elnök utódja, Miloš Zeman is, aki szintén a normalizálódó szürke zónából került ki. Oroszország és Kína előtti hajlongása már abszurd formákat öltött. A nemzetközi porondon idegen hatalmak érdekében szólal fel a cseh nemzeti érdekeket sutba hajítva, a belpolitikai színtéren pedig a demokratikus rendszer lerombolását segíti elő.

A jelen idők embere

A teljes kép érdekében még szólnunk kell az egykori kommunista elit képviselőiről. Közülük sokan kemény üzletemberekké váltak, akik a posztkommunista piacon azt követően gazdagodtak meg, hogy a játékszabályokat a szürke zónából kikerülő politikusok határozták meg.

A szabad piacgazdaság így nyitva maradt a volt kommunisták előtt, nem úgy, mint a politika és a közszféra. Külön törvény akadályozta meg, hogy a kommunista párt volt tisztviselői, a kommunista rendőrség tagjai vagy kiszolgálói magas rangú tisztséget töltsenek be a közigazgatásban. Ez ugyanakkor nem tiltotta meg számukra a tőkefelhalmozást.

/Andrej Babis pénzügyminiszter ingyenes hallevest oszt a prágai óváros főterén 2014 decemberében. Fotó: Wikimedia Commons/ 

Az idő múlásával világossá vált, hogy az idő nemcsak begyógyítja a sebeket, ahogy a régi mondás tartja, hanem el is kendőzi azokat. Az, ami a forradalmat követő első években társadalmilag és politikailag elfogadhatatlan volt, mára már nem az. A kommunista párttagság immár nem bélyeg, nem akadályozza meg, hogy valaki politikai vezető legyen, miként Andrej Babiš személye tanúsítja. Vezető kommunisták sarjaként Nyugaton tanult, majd a külkereskedelemben tevékenykedett, és informátorként együttműködött a hazai titkosrendőrséggel. A forradalom után kihasználta a kommunista korszakból származó kereskedelmi kapcsolatait, befolyásos politikusokkal ápolt jó viszonyának köszönhetően milliárdos vagyont szerzett, amelyhez hosszú távon további milliárdokat nyert állami támogatásokból. Húsz üzleti év után a politika felé fordult – nem azért, mert már elég pénzt keresett, hanem azért, hogy még többet keressen. Korábban vállalkozóként a forrásokhoz való hozzáférés érdekében ápolnia kellett a politikusokkal való kapcsolatait. Ezt a kiszámíthatatlan folyamatot iktatta ki azzal, hogy belépett a legfelsőbb politikába. Pénzügyminiszterségig, majd miniszterelnökségig vitte. A titkosrendőrséggel való együttműködése évek óta bírósági vizsgálat tárgya, de kitartóan ismételgeti, hogy ártatlan. Kétes üzleti tranzakcióinak és  támogatásokkal való csalásainak felemlegetését politikai ellenfelei kampányakciójaként állítja be.

Milliárdos és politikus – kettő az egyben. A múlt már nem megbélyegző teher, amint a választásokon elért sikere is mutatja. Meg tudta győzni a választók nagy részét, akik csalódtak a szürke zónából kikerülő arrogáns politikai elitben, hogy neki semmi köze sincs a vadkapitalizmus korszakához, amelyben persze aktívan részt vett, és amelyben csodálatos módon meggazdagodott. A nyilvánosság jelentős része jelezte, hogy már nem érdekli a múlt. Az új hősnek hajlandó megbocsátani mindent. Még a gigantikus összeférhetetlenséget is, amely a miniszterelnök és a milliárdos közt fennáll, amikor az utóbbi hatalmas támogatásokat kap vállalata számára, és mindehhez befolyásos médiumokat irányít. Még akkor is, ha szubvenciós csalás gyanúja miatt eljárás folyik ellene. A Cseh Köztársaság történetében ő az első miniszterelnök, akivel szemben büntetőeljárás folyik. Tíz évvel ezelőtt az ilyen  bűncselekmények töredéke is elegendő lett volna egy politikusi pályafutás kettétöréséhez. Ma ilyen ember uralja a politika színpadát: kezében példátlan gazdasági, politikai és médiahatalom összpontosul. Strómanjai révén privatizálja az állami vagyont, a szavazók pedig lelkesen tapsolnak. Meglepő, hogy választóit elsősorban a szocialista utópia hűséges követői közül toborozza, akik életük legjavát meggörbített háttal élték le? A kielégíthetetlen milliárdos mint a szegény idősek szószólója. Az oligarcha hatalomátvételéhez ott bólogat elismerően Klaus volt és Zeman jelenlegi elnök, a szürke zóna két képviselője, akik a szavazók többségének szemében jobban „leolvasták” a normalizálás genetikai kódját, mint az ellenzéki Havel.

A történet elején a kommunisták, majd a másként gondolkodó ellenzékiek szerepeltek, akiket hamarosan a szürke zóna képviselői váltottak fel. Ma az országot egy korábbi karrierkommunista, egy volt besúgó vezeti, aki milliárdossá vált a kommunizmus éveiből származó ismerősei és a szürke zónából előlépett posztforradalmi elit támogatása révén. Ez a büntetőjogi eljárás alatt álló miniszterelnök a hallgatag többség szemében teljes mértékben rehabilitálta a normalizálást – a kommunista uralom legcinikusabb éveit, amikor már maguk a kommunisták sem hittek a kommunizmusban. Íme, a jelen idők embere! A kör bezárult. 

Fordította Rónai Kati

/Indulókép: A Bársonyos Forradalom a prágai utcákon. Fotó: Wikimedia Commons/