A pápai írás azt mutatja be, milyen változásokat eredményezhetne a keresztény Isten valóságának elfogadása az emberi együttélés kézzelfogható valóságában; nem kizárólag a végső, eszkatologikus „megoldást” tartja fontosnak, hanem azt is, milyen átalakulásoknak kell következniük az evangéliumból és a keresztény hitből.

A lap hasábjain  igen határozott és, attól tartok, helyenként meglehetősen egyoldalú értékelést közölt Ferenc pápa legutóbbi enciklikájáról a magyar katolikus kultúra egyik meghatározó szellemisége, akinek gondolati ereje, filozófiai-teológiai kultúrája és szellemi eleganciája egyaránt tiszteletet parancsol. Mezei Balázs nemcsak a katolikus és általában a keresztény szellemiség kivételes, iskolateremtő tekintélye, de hatása a filozófián és a vallástudomány intézményes határvonalain is jócskán túlnyúlik. Ezért különösen jelentős, hogy miként értékeli a katolikus tanítóhivatal megnyilatkozásait.

Úgy vélem, rövid elemzése és állásfoglalása két olyan szempontból vet fel kérdéseket, amelyek inkább ízlés dolgának minősíthetők, és három olyan szempontból, amelyek viszont az ízléskülönbségeken túlmenően súlyos tartalmi vonatkozásokat érintenek.

Ami az elsőként említett nehézségeket illeti, a Naiv utópia? című írás egyrészt előszeretettel kapcsolja a pápai körlevélhez a nyílt társadalom fogalmát és eszményét, s ezzel nyomban olyan hagyományhoz rendeli, amely a legkevésbé sem közömbös a magyarországi viszonyok közepette. Ehhez képest a körlevél szövegében a nyílt társadalom nem fordul elő, csupán az egyik szakasz alcímeként jelenik meg. Másrészt hasonló eljárással hangsúlyosan baloldali utópiákkal hozza összefüggésbe Ferenc pápa szövegét, s attól sem riad vissza, hogy Lukács György szavainak idézésével már-már bizarr karikatúrává torzítsa célkitűzéseit. Az utópia fogalma ugyanakkor számos katolikus társadalmi vízióban is felbukkan, egyebek mellett Chiara Lubichnál, akinek nemzetközi hatása nem sokban marad el az aktuális katolikus egyházfőétől. Ezek azonban a beállítás és a fénytörés kérdései, amelyek az olvasó részéről alapvetően módosíthatják a megértést, mégis nehéz szigorúan elvi vitát folytatni róluk.

Néhány egyéb megjegyzés és fenntartás fölött ellenben már nem lehet ilyen egyszerűen napirendre térni. Egyenesen tünetértékű a magántulajdonnal kapcsolatos bírálat, amely szerint a Fratelli tuttiban foglalt nézetek ellentmondani látszanak korábbi pápai megnyilatkozásoknak. Csakhogy a magántulajdon legitimitása és a javak egyetemes rendeltetése, a birtoklás vitathatatlan joga és a javak használatának közösségi természete közötti megkülönböztetés a legrégibb eleme a legkésőbb XIII. Leóval kezdődő katolikus társadalmi tanításnak, s az enciklikára adott első reakciók sokszor pontosan ezt a tanítóhivatali folytonosságot domborították ki (így például a világegyház alighanem legismertebb közéleti igényű hivatalviselője, Robert Barron). Hasonlóképpen érdemes lenne megvizsgálni, milyen folytonosság figyelhető meg II. János Pál halálbüntetéssel kapcsolatos nyilatkozatai és a halálbüntetést elfogadhatatlannak minősítő Ferenc pápa között. A tanítóhivatali hagyomány ismeretének hiánya komoly félreértések és egyoldalúságok forrása lehet.

Az enciklika tartalmának egyenesen ellentmondani látszik az a többször említett megállapítás, mely szerint a körlevél határok nélküli teljes nyitottságot, az identitásokon való túlemelkedést, a határok megszüntetését, a különbségek és a hierarchiák feloldását, végeredményben teljes feloldódást sürgetne. Szinte érthetetlen, miként alakulhatott ki ez a látszat. Ferenc pápa valóban felemeli a szavát a falak ellen, ám az egyetemes testvériségre, a kapcsolatteremtésre és az „eksztázis törvényének” (Karol Wojtyła) érvényesítésére vonatkozó igényei éppen az egyedi identitások, a saját kulturális értékek, az egyéni és a nemzeti önazonosságok megőrzésének kiemelésén alapulnak. A körlevél pontosan azt a különbségeket eltüntető hamis egyetemességet és hamis nyitottságot ítéli el (145), azt a torz nyitottságot (99), amelyet írásának utolsó bekezdésében a teljes feloldódás kapcsán Mezei Balázs emleget. 

Harmadsorban az immanentizmus vádja érdemel komoly figyelmet. Az immanens feloldódás az üdvösség és az eszkatológia említésének hiányából következik a Naiv utópia? című írás szerint. Valóban erről lenne szó? Valóban a végső állapot emlegetése lenne az immanens bezárkózás ellenszere? Nem maga Isten, nem maga a transzcendencia készteti megnyílásra az immanenciát, az az Isten, akit a körlevél közel száz helyen említ, az a Jézus, akire az enciklika majd’ két tucat helyen hivatkozik? A Fratelli tutti azt akarja felvázolni, milyen változásokat eredményezhetne a keresztény Isten valóságának elfogadása az emberi együttélés kézzelfogható valóságában – hát nem érthető, hogy nem kizárólag a végső, eszkatologikus „megoldást” tartja fontosnak, hanem azt is, milyen átalakulásoknak kell következniük az evangéliumból és a keresztény hitből?

Ferenc pápa írásában számtalan helyütt szóba kerül a téves látszat és a megtévesztés. Nem vádolom Mezei Balázst azzal, hogy megtéveszteni kívánja olvasóit, intellektuális becsületességével és elegánsan csiszolt gondolkodásmódjával nem férne meg ilyesmi. Ennek ellenére a téves látszat elemei több ponton is felismerhetők írásában, s ezzel olyan fénytörésbe kerül a pápai dokumentum, amely kifejezetten ellenszenvessé teszi, különösen Magyarországon, ahol a nyilvános kérdéseknek minden esetben sajátos indexük van.
Maradéktalanul igaz azonban, hogy a Fratelli tutti nem minden állítását dolgozza ki részletesen, helyenként jellemző rá a töredékesség és az asszociatív jelleg, s olyan kérdéseket is érint (például a nemzetközi migrációt), amelyek más fényben jelennek meg Kelet- és Közép-Európában, mint Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban vagy Németországban. Ezekről a kérdésekről éppúgy érdemes vitát nyitni, mint a testvériség jelentéséről. Mezei Balázs nem említi, de a dokumentumnak gyengéje, hogy a gazdaságról és a piacokról anakronisztikus elgondolásai vannak, olyan neoliberalizmussal számol ezen a téren, amely már nem létezik. A digitális kultúra ellen intézett támadásai ugyanígy tárgyát alkothatják értelmes és tisztességes vitáknak, és jó is lenne, ha ezek a viták elindulnának.
Ferenc pápával kapcsolatban nemcsak üzenetének bizonyos elemei tűnnek újszerűnek, hanem már önmagában az is, hogy olyan könnyűszerrel bírálják sokan, amihez fogható aligha volt tapasztalható a katolikus egyházfők esetében. XVI. Benedeknek és 
II. János Pál pápának szintén voltak bírálói, de az egyházi és a világi köztudatban sokszor megmaradtak marginális figuráknak, sőt akár egyházellenesnek is tűnhettek. Fordult a kocka, a bírálat ma már nemcsak szabad, de szinte apologetikus fegyverzetben is felléphet. A valódi feladat, úgy vélem, inkább az lenne, hogy János Pál, Benedek és Ferenc pápákat megvédjük az alakjukat egyoldalúan kisajátítani próbálókkal szemben: egyiküket sem méltányos ideológiák alátámasztására fölhasználni. Azzal pedig nem sokban mozdítjuk elő a katolikus ügyet, ha a közelmúlt és napjaink pápáit az egyik ideológia halálos öleléséből egy másféle ideológia nem kevésbé halálos szorításába lökjük.

A Fratelli tutti, úgy vélem, a szilárd és világosan határolt identitások talaján kezdeményezendő kapcsolatfelvétel és párbeszéd enciklikája, az egyetemes szolidaritás körlevele, amely szerint a legfőbb nehézséget az önmagunkból való kilépés, az „eksztázis törvényének” nem engedelmeskedő bezárkózás és a hamis egyetemesség jelenti. Mindkét magatartásformához illúziókat, megtévesztést, propagandát és hazugságokat társít, s ezen illúziók helyett vállalkozik inkább álmok szövésére. A hamis látszat helyett az igazság pártján van, az igazság pedig annyira fontos Ferenc pápának, hogy már csak ebből is nyilvánvaló, tanítóhivatala mennyire folytonos elődei, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek tanítóhivatalával. A változhatatlan igazság nevében hozzájuk hasonlóan elítéli a relativizmust, s az emberi természetet hozzájuk hasonlóan erkölcsi elvek közvetlen forrásának tartja. Az enciklika szerint igazság nélkül nem létezhet testvériség – ebből is látszik, hogy a francia forradalom jelszavait sajátosan katolikus minőséggel ruházza fel.
Az igazság természetéből pedig az következik, hogy bizonyos konfliktusok elkerülhetetlenek, mert a hívő embernek sokszor határozottan állást kell foglalnia a fontos kérdésekben, hiszen a hallgatás, a némaság nem a megoldás eszköze, inkább tovább ront a helyzeten. Hogyan érthetünk szót egymással, hangzik a Fratelli tutti egyik alapkérdése. Azt hiszem, érdemes vállalnunk a konfliktusokat, a véleménykülönbséget, de csak akkor, ha igényünk van arra, hogy a valóság talaján álljunk, kerüljük a megtévesztő beállításokat, és őszinte tisztelettel legyünk egymás iránt. 

A szerző filozófus, a Vigilia főszerkesztője, a PTE tanára.