Szőnyi Erzsébet közel egy éve nincs köztünk, az egykori Kodály-tanítvány zeneszerző, zenepedagógus és karvezető mestere nyomdokain haladva utolsó pillanatig szívén viselte a magyar zenei életet és a zeneoktatás ügyét. Saját zeneszerzői nyelve az évtizedek során megőrizte eredetiségét, a XX. század második felének gyakran változó stílusirányzatai, az aktuális zenei divatok éppen csak érintették: azokból annyit vett át, amit önmagában egységes zenei világába integrálhatott. Zenepedagógiai céllal komponált műveit és a hivatásos együttesek számára írt darabokat, ugyanaz a magyar népzenéből és zenei hagyományokból táplálkozó színvilág és az egyetemes zenetörténet örökségének együttélése jellemez, ami Kodály és Bartók alkotásait is meghatározta.

A Siratót viszonylag gyakran játsszák. Szőnyi Erzsébet a darabot Kodály Zoltán halálára komponálta 1967-ben. A szeretett Mester hatása jelöli ki a hangvételt, a népzenei alapokat és a kórus-felrakást. Azonban számos ponton nemcsak Kodály, hanem Bartók kóruskezelése is érződik a művön.

A „kantátásított” kórusmű hangszerekkel színezett: az énekkar és az altszóló mellett szóló fuvola, brácsa és cimbalom triót hallunk. A kantáta jelleget nemcsak a hangszerek jelentik, az egyes szakaszok szinte tételszerűen épülnek egymásra. A hagyományos népzenei sirató jajszavait feszültségekkel teli harmóniák jellemzik, amelyeknél mégsem a disszonancia, sokkal inkább a fájdalom bemutatása és a feloldás iránti törekvés dominál. A felső szólamokban megszólaló, jajszókra komponált hangzatok és az alt által énekelt autentikus siratószöveg együttese megidézi a hagyományos virrasztásokat.

Az első egység végén belép a cimbalom, és egy rövid hangszeres közjáték vezet át a második szakaszba. Itt többségében homofon szerkesztésben halljuk a szöveget, kicsit kilépve a jajszavakkal tördelt sirató eredeti énekstílusából. A fuvola szólam ezen a ponton elhagyja a népzenei dallamalkotás körét, és egy tizenkét fokú, dodekafon melódiát játszik kontrasztként. Ez a megoldás tovább fokozza a feszültséget, a két zenei világ találkozása tudatosan elkülönül, a fuvola szándékosan hamis hangként hat a zenei szövetben, hogy később, amikor a szövegben megjelenik a feloldást jelentő „eljött az Úr Jézus, nem késett sokáig” rész, ismét belesimuljon a hangzásba a dodekafon dallam népi jellegűvé alakításával. Erről a fuvolaszólóról Szőnyi Erzsébet így nyilatkozott: „Hogy Kodály mit szólt volna hozzá? Lehet, hogy összehúzta volna a szemöldökét, és mondott volna valami ironikusat, de megbocsátott volna.”

Hangszeres közjáték vezet át a harmadik szakaszba is, ahol altszólón halljuk a dallamot, cimbalommal kísérve, a kantáták szólótételeire jellemző csembalószerű akkordfelbontásokkal, majd újabb rövid hangszeres közjáték után a zárókórus következik ima-jellegű lezárással, a „Jó éjszakát!” szövegre.

A művet az Angelica leánykar előadásában hallhatjuk, Györfi Anna alténekes, Párkai Krisztina fuvola-, Kökényessy Zoltán brácsa- és Szalai András cimbalomművész közreműködésével, Gráf Zsuzsanna vezényletével. Az előadást 2008 januárjában a Műpában, a MINI Fesztiválon rögzítették.