Halász Iván
A magyar–szlovák közeledési gesztusok rövid története
(a nyomtatott kiadáshoz képest bővebb változat)
A magyar–szlovák kapcsolatok problematikus voltát fölösleges taglalni, miként azt is, hogy két kulturálisan és mentálisan nagyon közel álló nemzetről van szó. A régi hungarus hagyományok kevés helyen élnek tovább olyan erősen, mint Szlovákiában. A rendszerváltozás és Szlovákia függetlenné válása mégis új dinamikát vitt ebbe a viszonyba. Ennek alakulásáról sokat elárulnak azok a közeledési gesztusok is, amelyekre az elmúlt harminc évben került sor. A rendszerkritikus szlovák másként gondolkodók egy csoportja (nevezetesen Ján Čarnogurský, Miroslav Kusý, Ján Jablonický és Milan Šimečka) egyébként már 1985-ben tiltakozott az ellen, hogy a kommunista rezsim letartóztatta Duray Miklóst, amiért kritizálni merte az akkori csehszlovák nemzetiségi politikát és annak oktatási vonatkozásait. A tiltakozók egy része utóbb hatalomra került. Az 1990 és 1992 közötti szlovák törvényhozás a bocsánatkérések parlamentjeként is felfogható. Még 1990 decemberében elfogadta a zsidók deportálásáról szóló deklarációját, amelyben kimondta, hogy ez a tett mindenki lelkiismeretét terheli. 1991 februárjában pedig újabb nyilatkozatban tragédiának nevezte a szlovákiai németek kitelepítését és állampolgári jogaiktól való megfosztását. Különösen azt sajnálta a szlovák törvényhozó, hogy éppen azokat az ártatlan és dolgos embereket deportálták, akik 1945-ben önként hazatértek Németországból, ahová a távozó németek evakuálták őket. Sokan arra számítottak ekkor, hogy hasonló deklaráció születik a magyarok kitelepítéséről is, de az első szabadon választott parlament nem gyakorolt ilyen gesztust. Václav Havel államfő környezetében egyébként komolyan felmerült egy ilyen bocsánatkérés gondolata, de végül abból sem lett semmi. Ebben részben a magyarok határozatlansága is szerepet játszott, akik azon hezitáltak, hogy Csehszlovákiától vagy inkább a szlovákoktól kellene várni a bocsánatkérést. Az úgynevezett magyar kártya végül az akkori szlovák politika könnyen kijátszható eszköze lett. A második – az előzőnél jóval nacionalistább – parlamenti ciklusban nem is nagyon lehetett számítani efféle gesztusra. Éppen ellenkezőleg, az immár független államot irányító mečiarista többségű szlovák parlament 1993. október 7-én az első bécsi döntés ötvenötödik évfordulója kapcsán nyilatkozatot fogadott el, melynek értelmében „Dél-Szlovákia horthysta megszállása nemcsak a szlovákok határtalan etnikai elnyomását jelentette, hanem a szlovákiai magyar kisebbség egészével szemben a háború után foganatosított, a mai szemmel már diszkriminatívnak tűnő egyes intézkedések alapvető okaként is szolgált”.
Az 1992 és 1998 közötti időszak valóban nagyon nehéz volt a magyar--szlovák kapcsolatok történetében. Ezen igyekeztek némileg enyhíteni egyes liberális, konzervatív, illetve keresztény szlovák értelmiségiek, és a magyar oldalon a maga eszközeivel Göncz Árpád államfő. De az igazi pozitív fordulat lehetőségét csak a tekintélyelvűségre hajló és a keletre kacsingató mečiarista kurzus választási bukása hozta meg. A szlovák függetlenség tizedik évfordulójára készült az akkori házelnök, a kereszténydemokrata Pavol Hrušovský mai napig sokat idézett, Az ország arculata című beszéde. A több neves liberális-konzervatív és konzervatív értelmiségi közreműködésével készült beszédben a szlovák közjogi méltóság elismerte, hogy „Szlovákia második, örökre bevésődött arcvonása Magyarország megalakulása volt 1000-ben. Szlovákia olyan királyság része lett, amely kilencszáz éven át alakította Közép-Európa történelmét. Jóslatként hangzanak az országalapító Szent István szavai, aki végakaratában felszólította fiát, tartsa tiszteletben királysága nyelvi és nemzeti sokféleségét. Az utána következő uralkodók csaknem nyolcszáz évig tiszteletben tartották Szent István szavait, ezért volt Szlovákia nyolcszáz éven át Magyarország szubjektuma és nem objektuma… Ne féljünk magunkénak vallani azt, amire méltán lehetünk büszkék. Egy birodalom része voltunk, amelynek olyan jelentős uralkodói voltak, mint Szent István, Róbert Károly, Korvin Mátyás vagy Mária Terézia. Ők a mi királyaink és uralkodóink is voltak… Büszkén vállaljuk közös történelmünket a magyarországival, mint saját történelmünk részével.” A magyarországin itt a hungarus patriotizmus értelmében vett, azaz nem nemzetállami, régi Magyarországot kell érteni. Ez a beszéd jól tükrözte a szlovák tudomány és szellemi élet jelentős részének megváltozott hozzáállását a saját korábbi hagyományaihoz. A régi Magyarország tehát már nem volt azon ellenséges államalakulat, amelytől mindenáron el kellett határolódni.
Jól illeszkedett ebbe a katolikus egyházi körök aktivitása is a határ mindkét oldalán. Ez megnyilvánult a katolikus egyetemek közötti jó együttműködésben, az esztergomi székhelyű Szent Adalbert Kelet- és Közép-Európai Kutatásokért Alapítvány tevékenységében, a Charta XXI. Megbékélési Mozgalom működésében vagy abban, hogy a Magyar Sion című neves katolikus folyóiratnak a mai napig van hungaroszlovakológiai rovata. A legfontosabb gesztusra azonban 2006. július 29-én került sor az esztergomi bazilikában, ahol a megbékélés jegyében közösen imádkoztak a magyar és szlovák püspöki konferencia tagjai. Az eseményt a két püspöki konferencia elnökének, Erdő Péter bíborosnak és František Tondra szepesi püspöknek a levélváltása kísérte. A magyar levélben pedig szerepeltek a következő, sokatmondó mondatok: „Különös fájdalommal gondolunk vissza azokra az esetekre, amikor magyar emberek okoztak sebeket szlovák embereknek vagy közösségeknek. Ugyanakkor Isten színe előtt a tisztelet és kiengesztelődés érzését újítjuk meg, azét a megbocsátó szeretetét, amelyet népünknek is át kell éreznie a múlt egyes időszakaiban elszenvedett egyéni és közösségi sérelmek miatt. Megbocsátunk és bocsánatot kérünk.”
Az ezredforduló utáni évtizednek egyik sokat emlegetett pozitív kezdeményezése a magyar–szlovák közös történelemtankönyv megírása volt. Maga a mű ugyan összeállt, de különböző okokból mégsem jelent meg. Az okokat mindkét oldalon lehetne keresni, amire itt nincs lehetőség. A magyar–szlovák kapcsolatoknak ugyanis mindig az volt az egyik problémája, hogy a gondosan felépített gesztusokat és kezdeményezéseket nagyon könnyen félresöpörhette egy-egy huligán verekedés, fociszurkoló-skandálás és más hasonlóan túlfűtött hangulatú esemény.
2006 után azonban újabb – immár strukturális – probléma keletkezett: Szlovákiában ismét hatalomra került egy olyan ideológiájú kormánykoalíció, amely nem volt nyitott a történelmi dialógus iránt, bár a közös tankönyv ötletét nem utasította el. Az első Fico-kormány (2006–2010) barátságtalan magatartást tanúsított a magyar kisebbséggel szemben is. Az új kurzus olyan állampatrióta narratíva építésébe kezdett, amelyben hangsúlyosabb helyet kapott a nagy-morva tradíció és Szvatopluk, aki köztéri szobrot is kapott a pozsonyi várban. Ebbe a sorba illeszkedett az 1907-ben megtörtént csernovai sortűzről való parlamenti megemlékezés is. A 2007. október 26-ai parlamenti határozatban a szlovák jogalkotó mélyen meghajolt a csernovai áldozatok előtt, akik „szembeszegültek az akkori Magyarország állami szerveinek igazságtalan eljárásával, és életükkel fizettek érte”. A sortüzet a jogalkotó a szlovákok ellen elkövetett történelmi igazságtalanságként értelmezte.
Ennél is súlyosabbnak bizonyult Malina Hedvig megvert nyitrai diáklány ügyének szerencsétlen kormányzati kezelése, továbbá a Beneš-dekrétumok kérdése és a kétoldalú államközi kapcsolatok jelentős megromlása a parlamenti ciklus végén. 2007. szeptember 20-án a szlovák parlament határozatban ítélte el a kollektív bűnösség elvét, de elutasította azokat a törekvéseket is, amelyek el akarják érni a háború után elfogadott csehszlovák, illetve szlovák jogszabályok és döntések felülvizsgálatát, valamint a háború utáni berendezkedés jogi és tulajdoni viszonyainak módosítását. A címzettek a magyar kisebbség tagjai voltak. 2008. november 4-én a szlovák törvényhozó, a Nemzeti Tanács külön foglalkozott a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumával és annak potenciális negatív következményeivel. Elfogadhatatlannak nevezte azt, hogy szlovákiai parlamenti képviselők – akár tanácskozó jelleggel is – részt vegyenek egy másik állam parlamentjének munkájában, és közvetve felszólította az MKP képviselőit, ezt ne tegyék. 2009. június 3-án a szlovák parlament nyilatkozatban taglalta „Orbán Viktornak mint a Fidesz-MPP elnökének az ismételt nacionalista kijelentéseit” és a szlovákiai EP választási kampányába történő beavatkozásait. A dokumentum a szlovákiai MKP-t is kritizálta. Ezt követte 2009-ben a Sólyom László elmaradt komáromi látogatása körüli botrány, majd a magyarellenesség csúcsra járatása 2010 nyarán, amikor a szlovák parlament egyfajta ellen-törvénymódosítással reagált a magyar állampolgársági törvény novellájára és az egyszerűsített honosítás bevezetésére. A két ország között mintha sajátos jogalkotási háború zajlott volna, amely még az első Fico-kormányt is túlélte, hiszen a jobbközép demokratikus pártok által uralt szlovák parlament 2011. május 27-én nyilatkozatban reagált a 2011. évi magyar Alaptörvény elfogadására. Ebben a szlovák jogalkotó kinyilvánította, hogy elutasítja a más államok jogszabályainak területen kívüli hatályát. Ilyen jogszabályként konkrétan a magyar Alaptörvényt nevesítette.
Meglepő fordulat következett be a 2012. évi előrehozott választásokat követően, amikor Robert Fico pártja egyedül is képes volt kormányt alakítani. Miután kiderült, hogy a magyarellenes propaganda és jogi lépések nem sok új szlovák szavazatot hoztak, Fico felhagyott a barátságtalan politikával, és Orbán Viktorral együtt pragmatikus alapra helyezték a magyar--szlovák államközi kapcsolatokat. 2015 után a migránskérdés hasonló kezelése, illetve a kvóták elutasítása közelebb hozta egymáshoz az eredetileg egymástól távol álló, de hasonló korú két politikust. Igaz, a magyar kisebbséget nyugtalanító kérdések jelentős részét (az állampolgárság, a közigazgatási reform és a Beneš-dekrétumok kérdése) jegelték. A javuló tendencia még jobban megerősödött 2016 után, amikor a magyar–szlovák vegyespárt, a Most-Híd is csatlakozott a Fico vezette kormánykoalícióhoz. A barátságos hangnemnek egyik jogalkotási megnyilvánulásaként 2019. február 1-jén a szlovák törvényhozás olyan határozatot fogadott el, amelyben finoman túlzó megoldásnak nevezte azt, hogy az Európai Tanácsban szavazzanak az uniós alapszerződés 7. cikkelye szerint a Magyarországgal és Lengyelországgal szembeni eljárásról, ahogyan az EP követelte. Ehelyett párbeszédre hívta fel a feleket.
A szlovák politika újabb nagy fordulata 2018-ban a kettős újságíró-gyilkosság kapcsán következett el. Az ellenzéki pártok egymás után megnyertek különböző szintű választásokat. 2019 tavaszán pedig a Progresszív Szlovákia nevű balközép pártból induló Zuzana Čaputová ügyvédnő nyerte meg az államfőválasztást, és utána kisebbségi nyelveken is megköszönte a választói támogatást. A nyár elején pedig elsőként a magas szintű szlovák közjogi méltóságok közül ellátogatott a hagyományos gombaszögi magyar ifjúsági táborba. 2020 júniusában kétnyelvű Facebook-bejegyzésében az elnök asszony is megszólalt a trianoni évforduló kapcsán. A békeszerződés szerinte új korszakot nyitott a szlovákok és a magyarok együttélésében. „Bár a történelmünket olykor eltérően értelmezzük, közös múltunk, élményeink, családi kapcsolataink, kulturális értékeink és közös eredményeink szoros köteléket alkotnak közöttünk… 1989-ben együtt vívtuk ki a szabadságot, majd néhány évvel később egyesült erővel védtük a demokráciát. Közösen éltük meg Szlovákia megalakulását, csatlakozását az Európai Unióhoz, illetve NATO-taggá válását. A közelmúltban együtt harcoltunk az igazságért, a korrupció ellen, és ma együtt küzdünk a koronavírus okozta világjárvány ellen is. Mindaz, amit Szlovákia elért, a szlovákiai magyarok aktív részvétele nélkül nem sikerülhetett volna.”
Ebben az összefüggésben célszerű szemlélni az új szlovák kormányfő, Igor Matovičnak a trianoni évforduló kapcsán és budapesti látogatása során tett gesztusait. Ezekben nyilván nem Trianon játszik központi szerepet, hiszen azzal neki nincsen különösebb dolga, ahogyan jelezte a valaszonline.hu számára adott interjújában. Figyelemre méltó viszont további két elem – a magyar kisebbség tagjainak megkövetése az anyanyelvük használata terén ért sérelmekért, illetve az 1918 előtti magyarországi múlttal való sorsközösség vállalása. Az utóbbi – amint a fentiekből is látszik – egyáltalán nem számít újdonságnak, legfeljebb a Fico-kormányok által követett emlékezetpolitikához képest. Hasonló a helyzet a kollektív bűnösség elvének elvi elítélésével is. Az anyanyelvhasználati sérelmek elismerése viszont valóban újdonság, de az is jól illeszkedik a szlovák politika által mindig hangsúlyozott egyéni jogok koncepciójához és a kollektív jogok elutasításához. Az utóbbi attitűd megnyilvánult az MKP képviselői által meglehetősen ügyetlenül átnyújtott memorandumra való szlovák reakcióban is.
De elsődlegesen kiknek szóltak a június eleji szlovák kormányfői gesztusok? Az anyanyelv-használati hátrányokért való bánkódás nyilván a kisebbségi magyar polgártársaknak. A Trianon kapcsán Pozsonyban összehívott találkozó fő címzettjei szintén a szlovákiai magyarok képviselői voltak. A meghívottak köre viszont nem volt teljesen reprezentatív, hiszen főleg azoknak a magyaroknak szólt, akikkel Igor Matovič korábban is partneri viszonyra törekedett – azaz az általa nem kedvelt Most-Híddal versengő MKP politikusainak és azok holdudvarának. Nekik egyébként Matovič eddig már kétszer (2016, 2020) felkínálta az OĽaNO jelöltlistáján való indulás lehetőségét, de egyszer sem éltek vele, aztán negyedszerre is a szlovákiai parlament kapuin kívül találták magukat. Kérdés az, hogy az MKP vezetőinek a pozsonyi fogadáson tanúsított viselkedése segít-e megfordítani ezt a kedvezőtlen irányt. Matovič, akire az idei választásokon minden jel szerint sok magyar szavazott, nyilván továbbra is igényt tart a magyar szavazatokra. Van ugyanis frakciója, de még nincs igazi pártja, hiszen az OĽaNO éveken keresztül csak négyfős tagsággal rendelkezett. A magyar szavazók saját táboron belül tartása, illetve a működőképes helyi pártstruktúrák kialakítása tehát elemi érdeke. Nem véletlen, hogy az OĽaNO most már nemcsak Grendel Gábor parlamenti alelnök magyar származását exponálja, hanem más magyar kötődésű képviselőket is igyekszik bemutatni.
A jó hangulatú budapesti látogatása során elhangzott szavak már inkább Magyarországnak szóltak. Az új szlovák vezetés az éppen zajló politikai őrségváltás ellenére valószínűleg szeretné megőrizni az elmúlt években kialakult jó magyar–szlovák kapcsolatokat. Azok stabilitása fontos a visegrádi együttműködés szempontjából is. Nem véletlen tehát, hogy egy hónapon belül Budapestre látogatott az új szlovák kormányfő és házelnök is. Az 1918 előtti többnemzetiségű Magyar Királyság (szlovákul Uhorsko, szemben a mai Maďarskóval) pozitív örökségének szlovák miniszterelnöki vállalása a fentiek tükrében nem új keletű jelenség. Kérdés az, hogyan fog reagálni a budapesti politika – közép-európai multietnikus közös örökség kidomborításával vagy a közép-ázsiai gyökerekre visszavezetett „európai magány” hangsúlyozásával. Az elmúlt évek legfontosabb pozitív üzenete azonban mégiscsak az, hogy nem ezeken a szimbólumokon múlik a két szomszédos állam gyümölcsöző együttműködése, hiszen Robert Ficóhoz is a hungarus hagyományoknál ideológiailag jóval közelebb állt a nagy-morva Szvatopluk kultusza, ennek ellenére jó viszonyt sikerült kialakítania a magyarok egyediségét sűrűn hangsúlyozó Orbán Viktorral. Mindez pedig pozitív hatással volt az államközi kapcsolatokra.
/A pozsonyi vár 1947-ben Fotó: Fortepan/Adományozó: Romák Éva/
Bakk Miklós
A lehetséges művészete
Ha „a politika a lehetséges művészete”, miként Bismarcktól tudjuk, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy Matovič Trianon-beszéde a szlovák–magyar megbékélés milyen lehetőségeit vetíti előre. De ehhez először a beszéd premisszáit kell megvizsgálnunk, és szerintem három fontos körülményt kell számba vennünk. Az első:
a V4-es együttműködés mint a kölcsönös bizalom erősítésének a kerete. Matovič gesztusából mindenképpen kiviláglik, hogy a visegrádi csoport kívülről is „szított” belső egysége oldott a magyar–szlovák ellentéteken, még akkor is, ha ez a közvéleményben és a szlovák médiában nem érzékelhető egyértelműen. A második: a magyar pártok bukása a februári választásokon. A gazdátlanul, képviselet nélkül maradt magyar etnikai szavazótábor léte, potenciális súlya kétségtelenül felkeltette egyes szlovák pártok figyelmét; a Matovič-beszéd ekként újítási kísérletként is felfogható. A harmadik körülmény pedig bizonyos lassú, szemléleti átalakulás. A szlovák történelmi felfogás különbséget tesz Uhorsko és Mad'arsko között, vagyis a történelmi Magyar-ország és a Trianon utáni „etnikai” Magyarország között, mégpedig úgy, hogy a korábbi – szlovák nemzetiesítő – szemléletben élesen szembe is állította a kettőt. Uhorskót egy nagy, meghatározatlan identitású középkori államnak tüntette fel, amelyben számos etnikum, köztük magyarok és szlovákok éltek. Matovič beszéde viszont finom elmozdulást tükröz ehhez a szlovák felfogáshoz képest. Elismeri, hogy Uhorsko olyan keret volt, amelynek magyar alapjai közös identitásréteget adtak. Mindezt úgy is értelmezhetjük, hogy a középkori szlovákság hungarustudata új, modern közép-európai tartalmat kap. A mai magyar és szlovák állam közös történelmi alapjainak politikai felmutatását akkor tudjuk igazán értékelni, ha ugyanezt a kérdést Erdély és Románia összefüggésében vizsgáljuk. Ott ugyanis a román állam történelmi megalapozására éppen az erdélyi politikai hagyomány tagadásával és kiiktatásával került sor, és az európai integráció ezen nem változtatott. A most „újratöltött” román Trianon-felfogás a román egyesítés Erdélytől idegen, a XIX. századi balkáni térségbe beültetett modernista központo/sító tradícióját erősíti.
/Igor Matovic és Orbán Viktor közös sajtótájékoztatója 2020. június 13-án Fotó: Tények.hu/
Csáky Pál
Vannak kételyeim
Az elmúlt harminc évben parlamenti képviselőként és nyolc évig Szlovákia miniszterelnök-helyetteseként megpróbáltam tenni is ezt-azt az oly szükséges magyar–szlovák történelmi kiegyezésért. Ehhez 2004-ben, az EU-csatlakozáskor voltunk a legközelebb, de sajnos nem történt meg. Szlovákia EU-csatlakozásáért én voltam felelős az akkori kormányban; komoly politikai mozgástérre számíthattunk, de a történelmi kiegyezés említésére akkor is működésbe léptek a politikai és lelki fékek.
A téma persze nem új. Tekintsünk egy kicsit vissza: „Itt az ideje a szlovák–magyar, parlamenti szintű kiegyezésnek!” Ki is mondta ezt 2006-ban? Igen, Dušan Čaplovič akkori szlovák miniszterelnök-helyettes, az utódom ezen a poszton, pár héttel Malina Hedvig magyar diáklány nyitrai megveretése után. Emlékszik még erre valaki?
S arra, hogy a nagy nyilatkozat után pár héttel következett a diáklány megvádolása, majd a szlovák–magyar viszony mélyrepülése?
S emlékszik még valaki Pavol Hrušovský volt szlovák házelnök pár évvel korábbi nagy beszédére, amely szintén a történelmi kiegyezés szükségességét hirdette, és amitől a magyar sajtó úgy el volt ájulva? Vagy a szlovák és a magyar püspökök 2006-os esztergomi találkozójára, ahol kicseréltek egy dokumentumot, amelyben kölcsönösen „megbocsátottak egymásnak, és bocsánatot kértek egymástól”? S utána jött az az egyházmegyei felosztás, amely a katolikusok számára új Trianont jelentett? (František Mikloško volt szlovák házelnök kifejezése.)
Két sztereotípia él egymás mellett, és mintha azért nem tudnának a felek szót érteni egymással, mert teljesen másképp látják a világot. Eltérő kultúrkörök és szocializációk okozta különböző gondolatvilágokról van szó.
A szlovák politika, úgy tapasztaltuk, mintha némi bizánci beütéssel bírna: ma mondok valamit, azután holnap ettől majdnem függetlenül azt csinálom, ami akkor az érdekem lesz. Ha rákérdeznek a tegnapelőtti kijelentésemre, legfeljebb majd azt mondom, hogy félreértés volt, vagy az akkori helyzetre vonatkozott.
A régi magyar politikai alapállás szerint a kimondott szónak súlya van (gondoljunk Teleki Pál esetére, de a kommunista diktátorok közül egyedül Kádár János őrült bele politikai ellenfele felakasztatásába, lásd ehhez Egy nap az örökkévalóságból című drámámat).
A magyar–szlovák, magyar–román, magyar–szerb viszonyban a partnerek látják, hogy a magyarok nagyon szeretnék, ha szeretnék őket, és ezért vastagon bele is magyaráznak dolgokat olyan megnyilvánulásokba, ahol azok nincsenek jelen. Erre pedig politikailag rá is lehet játszani, és a magyar politikusok háta mögött szlovák, román, szerb partnereik itt-ott nevetnek is az ilyen naivitáson.
Igor Matovičot a szlovák sajtó a leggyakrabban a bohóc kifejezéssel illette az elmúlt években, és nem ez volt a legelőnytelenebb jellemzése, keményebb megfogalmazások is megjelentek vele kapcsolatban. Államférfiként eddig senki nem említette őt, általában kiszámíthatatlannak tartják.
Trianon századik évfordulóján tett lépése és elmondott beszéde ezért többolvasatú lehet: például úgy gondolhatta, ezzel a gesztussal felvidéki magyar szavazatokat is nyerhet, vagy az egész MKP-t becsatornázhatja hirtelen megerősödött pártjába magyar szekciónak.
A beszéd maga egyéként rendben volt, bár tény, hogy egy részét mi – az MKP politikusai – sugalltuk.
Hogy mi lesz mindennek a hozadéka? Engedjék meg, hogy Senecához meneküljek: Veritatem dies aperit, az idő ebben az esetben is felfedi az igazságot.
Azért nekem vannak kételyeim.
/Igor Matovič szlovák kormányfő és Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese 2020. június 5-én közösen jelentették be, hogy járvány után a két ország összes határátkelőjén korlátozások nélkül lehet közlekedni. Fotó: ma7sk/
Duray Miklós
2020. június 2. követendő példája
Az idén varázslatos évszámot, 2020-at írunk. Ez Trianon századik évfordulója, de hasonlóan varázslatos évszám lesz ezertíz év múlva (3030), amikor Trianon 1110. évfordulójára emlékezünk, és éppen annak a vizsgálatával leszünk elfoglalva, hogy a Kárpát-medencei létünk harmadik évezredében hogyan lehetett túlélni a mögöttünk lévő több mint kétezer évet.
Kétszázharminc évvel ezelőtt is történt olyasmi, amire emlékeznünk kellene, például II. József elmúlására egy járvány kapcsán. De van sok nem kerek évforduló is, például 1335, a visegrádi találkozó hatszáznyolcvanötödik évfordulója, Mátyás király szörnyű fájdalmakkal kísért halála ötszázharminc évvel ezelőtt, vagy Szent István királyunk megkoronázásának ezeregyszázhuszadik évfordulója – az 1-0-2-0 is érdekes számkombináció.
Emlékezni lehet sok mindenre, én is emlékezhetem családom korábbi, sok száz évvel ezelőtti meghurcoltatásaira, ami nem magyarságunk, hanem egyéb származási gyökerünk miatt történt, de hetvenöt évvel ezelőtt azért esett ez meg velünk, mert magyarok voltunk. Lényeges azonban arra figyelnünk: mi érinti legidőszerűbben ma a magyar nemzetet. Sőt, ezen túlmenően: a nemzet történelmi tudatát és a térséget. Ez mindannyiunk számára fontos, hiszen korábbi gyökereinktől eltekintve több száz éve egy közösséghez tartozónak érezzük magunkat. Korábban ezt hungarusnak, ma magyarnak nevezzük, noha a kettő nem ugyanazt jelenti, de mára, az elmúlt kétszáz évben részben összeolvadt a jelentése.
Ebből a szempontból közelítem meg Szlovákia miniszterelnökének, Igor Matovičnak 2020. június 2-ai kezdeményezését, hogy Trianon századik évfordulóján meghív Pozsonyba egy kormányzati fogadásra száz felvidéki magyart.
Fel lehet tenni a kérdést: a szlovák nemzet száz évvel ezelőtt hogyan viszonyult a trianoni döntéshez. Idézzük fel, mi történt százkét évvel ezelőtt Túrócszentmártonban. Az akkori Csehszlovákia-párti szlovákok alig tudtak összetoborozni annyi embert, hogy 1918. október 30-án elfogadtassanak egy nép által támogatott nyilatkozatot. Megvárták, hogy kijöjjenek a hívek a római katolikus szentmiséről, felolvasták előttük a szövegét, azok pedig ujjézva elfogadták. Mit tehettek mást? Siettek haza a vasárnapi ebédre.
Mindez azonban nem vonja kétségbe a nemzet önrendelkezési jogát, csupán az erre való pillanatnyi képességét. A többi a nemzeti és hatalmi politika következménye. Például az is, hogy Szlovákiában 1919 után a szlovák tanítási nyelvű iskolákban minden gyereket büntettek, aki az iskolai szünetben tájnyelvet használt. Ez leginkább a sárosiakra vonatkozott. Ugyanis nem volt egységes szlovák nyelv.
A szlovák katolikus misekönyv ekkor még középkori cseh nyelven íródott. Sajátos, hogy mi, magyarok ma is értjük a csaknem hatszáz évvel ezelőtt készült magyar bibliafordítást. És értem még a kétszáz évvel korábbi Ómagyar Mária-siralmat is.
De nem értem azokat a felvidéki magyar szülőket, akik amiatt tiltakoznak, hogy a szlovák tannyelvű iskolába járó gyermekeik a tíz- vagy tizenöt perces szünetben egymással magyarul beszélnek.
Visszatérve Igor Matovič 2020. június 2-ai fogadásához.
Ilyet szlovák politikus sohasem tett. Reméljük, ezt új korszak kezdetének lehet tekinteni. Ehhez hasonlót egyetlen magyar politikus sem tett, csak az ellenkezőjét a budapesti Kempinski Hotelben 2002. december 1-jén, amikor Románia és Magyarország miniszterelnöke együtt ünnepelte a történelmi Magyarország szétverését. Lehet, hogy érdemes szembeállítani a két esemény politikai üzenetét. Románia tudatosan kimaradt a visegrádi együttműködésből, ma Szlovákia tudatosan részt vesz benne.
Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy a szlovák politika nincs tisztában a felvidéki magyar közösség szétesettségével. Az okait is tudják. Ha nem ez lenne a helyzet, valószínűleg nem történik meg ez a fogadás. De hát a felvidéki magyar közösség szétverésén Beneš óta senki sem munkálkodott annyit, mint azon felvidéki magyar politikusok, akik harminc garasért eladták a lelküket, és húsz éve (1999), de főleg 2009, a Magyar Koalíció (Közösség) Pártjának szétverése óta csak ebben mesterkednek. Sajátos, hogy a legutóbbi szlovákiai parlamenti választások előtt éppen a hivatalban lévő köztársasági elnök pártja és a most hivatalban lévő miniszterelnök pártja szeretett volna minél több magyar választót a táborában tudni. Legyünk derűlátók: azért, mert értékesnek tekintenek minket.
Mindez nem függetleníthető a Trianonban megrajzolt térség állapotától, de nem is meghatározó része a térségi politikának. Ami igazán perdöntő lesz az elkövetkező években, hogyan tudnak a száz évvel ezelőtt egymással szembeállított nemzetek és államok együttműködni. Képesek leszünk-e a Szulejmán és Zrínyi szigetvári szoborkettősét megteremtő gondolkodás meggyökereztetésére? Az ebbe az irányba mutató lépést valóban Szlovákia miniszterelnöke, Igor Matovič tette meg 2020. június 2-án. Ha ismét megerősödik a felvidéki magyar politikai közösség, akkor hasznos támogatója lehet ennek a szemléletnek.
/A pozsonyi vár 1903-ban Fotó: Fortepan/Adományozó: Földrajzi Múzeum/
Hodossy Gyula
A pozsonyi vár az én otthonom (is!)
„Na Slovensku, po slovenský!” („Szlovákiában szlovákul!”) Életem során nagyon sokszor szóltak rám így az utcán, a vonaton, a munkahelyen, a kórházban, a hivatalban szlovák honfitársaim, sőt, magyar környezetben, magyar ajkúak is sokszor utasítottak így, hogy bántsanak, hogy érzékeltessék, ők vannak otthon, ha nem tetszik, mehetsz, ha itt akarsz élni, beszélj szlovákul. Nagyon fájt, megalázó volt, de talán éppen ezért fiatalkoromtól fogva, pedig akkor még javában dúlt a kommunizmus, ha beléptem bárhová, magyarul köszöntem, és magyarul szólítottam meg a bent levőt, levőket, mert én is otthon akartam lenni, mert én is otthon akartam érezni magam, mert éreztetni akartam Velük, hogy én is otthon vagyok.
Igor Matovič miniszterelnök meghívott engem (és még kilencvenkilenc derék magyar embert) a pozsonyi várba, baráti beszélgetésre Trianon századik évfordulója és a magyar Nemzeti Összefogás Napja alkalmából. A sajtó akkor sajnos nem foglalkozott vele, de gyönyörű magyar, aztán gyönyörű szlovák népzene szólt, majd a művészek közös zenélésbe kezdtek, megmutatva, hogy együtt is jól szól, ha van hozzá akarat, tudás, tehetség és türelem egymáshoz. Vendéglátónk magyarul köszöntötte a megjelenteket, majd anyanyelvén elmondta, hogy a múltról nem tehetünk, de a jövőt építsük közösen, meg hogy nem akar nemzetiségükre nézve másodrendű állampolgárokat, hogy az édesanyák minden félelem nélkül tanítsák gyermekeiket anyanyelvükre, járassák magyar óvodába, iskolába, bátran használják a magyar nyelvet az élet minden területén. Hát igen, ilyeneket hivatalban lévő szlovák miniszterelnök Trianon kapcsán, de egyébként sem mondott eddig. Jólesett, otthon éreztem magam.
Később olvasom a szlovák és a magyar sajtót: kiderül egynémely komoly újságíró politikai elemzéséből, hogy valójában Matovič nem mondott semmit, frázisokat, politikai szólamokat pufogtatott, populizmus az egész. Tehát a baráti gesztus nem más, mint politikai karrierépítés, az őszintének tűnő beszéd merő színjáték, a problémák közös megoldására tett ígéret csupán csapda. Pedig én, így hatvanévesen még tudok hinni az igaz, őszinte szóban, a cinizmusmentes barátságban, az érdek nélküli tenni akarásban. Tudok hinni, mert akarok hinni, legfeljebb csalódom, de akkor is megéri az otthonérzésért, a gyermekkacajjal teli közös játszótérbe vetett hitért.
A minap a városi játszótéren egy kisfiú megkérdezte a másikat: – Leszel a barátom? – Leszek! – szólt a másik, és elmentek közösen hintázni. Valahogy így, ilyen egyszerűen, aztán majd meglátjuk.
Hunčík Péter
Világteremtő alkat
1992-ben Havel elnök bocsánatot akart kérni a szlovákiai magyaroktól a Beneš-dekrétumok alapján elkövetett törvénytelenségek miatt. Az akkori magyar pártok képviselői összeültek, és néhány hónapon át tanácskoztak egymással. Végül olyan javaslatban egyeztek meg, amit az USA alkalmazott a háború alatt internált japán származású amerikai állampolgárokkal szemben. Kelet-közép-európai módra elpuskáztuk a lehetőséget. (Azért a többes szám első személy, mert Havel elnök megbízásából nekem kellett volna koordinálnom a tárgyalásokat.) Havellal szemben az egyik ellenvetés az volt, hogy tőlünk ne cseh politikus kérjen bocsánatot, hisz minket a szlovákok telepítettek ki a háború után, mi tehát tőlük várjuk el a bocsánatkérést.
Igor Matovič köztudottan kiszámíthatatlan, labilis személyiség, akit még a saját ellenzéki kollégái is bohócnak tartottak. Ám az is tudni való, hogy ellenzéki szerepkörben volt néhány izgalmas húzása. (Amikor például kollégáival együtt felkereste az egyik volt szlovák miniszter házát Cannes-ban, és a köztársaság nevében lefoglalta a luxusingatlant.) De alapjában olyan embernek tartják őt, aki hétfőn megígér valamit, és kedden ennek pontosan az ellenkezőjét teszi meg.
Csakhogy 2020 márciusától ő a szlovák miniszterelnök. Nemcsak a barátai, hanem az újságírók is figyelmeztették arra, hogy kormányfőként már nem engedhet meg magának ellenzékben sikeres bukfenceket. De mit tegyen, ha ilyen a természete. Az ember nem képes az egyik pillanatról a másikra változtatni önmagán.
A személyiségzavarok nem múlnak el ilyen gyorsan – pontosabban: nem múlnak el.
Már hónapokkal korábban keringtek hírek, hogy Magyarországon komoly események történnek majd az évfordulón. Véleményem szerint ezért döntött úgy Igor Matovič, hogy ellenzéki szokásaihoz híven most, még a trianoni évforduló előtt is tesz egy nem várt lépést, és így majd ő fogja tematizálni a közéletet. Minderről alighanem konzultált barátjával, Berényi Józseffel. Az MKP vezetői is tudhattak a készülő bejelentésről, különben nem írnak memorandumot a fogadásra.
Matovič olyan ember, aki rendkívül leegyszerűsített formában látja a világot, és úgy gondolja, hogy a dolgok csak az ő születése óta kezdtek el működni. Az ilyen világteremtő alkat belép az új munkahelyére, másnap mindent jobban tud mindenkinél, mindent át akar szervezni, és mindig van a tarsolyában „originális” javaslat. Így gondolkodhatott Matovič is a gesztusa előtt. Micsoda?, kérdezte tanácsadóit. Száz év alatt nem talált senki megoldást? Akkor most jövök én. És elmondta azt a néhány mondatot, amely kiverte a biztosítékot az MKP központjában.
Amit ugyanis elmondott, az tényleg minőségi változást jelent az utódállamok politikusainak hozzáállásában. Száz év alatt egy sem akadt közöttük, aki megszólalt volna a trianoni döntés kapcsán. És ne feledjük, kormányfőként beszélt. Az MKP politikusainak ebből, nem pedig a rossz tapasztalatokból és az előítéletekből kellett volna kiindulniuk. Matovič gesztusát leggyakrabban az a kifogás éri, hogy ezek csak szavak, de hol vannak a tettek. Talán kalapácsot és fűrészt kellett volna hoznia a fogadásra, és rögtön nekiállnia a konkrét munkának? Meggyőződésem szerint pontosan az ilyen szavakon alapulhat komoly tárgyalás. Már ha mind a két fél akarja a megoldást. Nem lehet egyértelműen kimondani, hogy Igor Matovič készen áll ilyen hosszú és bonyolult tárgyalássorozatra. Hiszen még azt sem tudjuk, hogy saját pártja és koalíciós partnerei hogyan reagálnának egy ilyen elhatározásra.
Ám az biztos, hogy jó „nyitást” választott. Az MKP-s politikusok válaszlépése (a „memorandum”) viszont rossz volt. Azt jelezte a világnak, hogy mi (még) nem állunk készen a tárgyalásokra. A rosszindulatú értelmezés így szólna: „Lassan a testtel, Matovič úr. Mert ha így ukmukfukk megoldjuk a Trianonnal kapcsolatos összes problémát, miről fog szólni az MKP politikája a jövőben? Mi ugyanis az elmúlt évtizedekben a panaszkodás művészetét sajátítottuk el. Maga meg jön, és elvenné a játékunkat?”
/Pozsonyi panoráma a várral 2019-ben Fotó: wikimedia commons/
Szarka László
Büszke nagyszombati polgár
Akár érdemi változásokat is hozhatnak a mostani magyar–szlovák közeledési kísérletek. Még ez évben kiderül, múlékony rögtönzések voltak-e Szlovákia kormányfőjének június 2-án száz szlovákiai magyar előtt tett figyelemre méltó kijelentései. A vigasztalan centenáriumi leltár bennünket is szerénységre inthet: nemigen jutunk ötről hatra a „száz év magyar magányként” jellemzett szomszédsági viszonyaink vagy a második legnagyobb kisebbségi magyar közösség jogi státuszának rendezésében, ha mindenről magunk szeretnénk dönteni.
Mindenesetre Igor Matovič a közös történelmi múlt hangsúlyozása mellett készségét fejezte ki a közös ügyek együttes rendezésére. A júniusi budapesti külügyminiszteri, majd miniszterelnöki megbeszélések után annyi talán már megkockáztatható: több volt PR-fogásnál a szlovákiai miniszterelnök elárvult trianoni gesztusa.
Az is elképzelhető persze, hogy a két ország erősen eltérő kül- és kisebbségpolitikai prioritásai miatt nem lesz fordulat, s marad a Fico-időkből ismert érdekvezérelt visegrádi politizálás. Továbbra is vékony jégen táncol minden szereplő. Erre utal a „felvidéki magyar nemzetközösség” nevében a trianoni találkozón átnyújtott memorandum heves szlovák elutasítása.
Pedig sok mindenre kellene közös válaszokat és megoldásokat találni: a lezáratlan történeti vitákra, a kisebbségi kulturális, oktatási önkormányzatiság vagy a bősi vízlépcső által érintett part menti területek, a közigazgatási határok problémáira. Mint ahogy az állampolgársági ügyeket sem lehet egyoldalúan jól rendezni. Szükség lenne schengeni határaink perifériáin a mostaninál jóval több közös fejlesztésre, közös alapítványokra, tömegeket mozgósító kölcsönös ifjúsági, szakmai programokra.
Igor Matovič büszke nagyszombati polgár. A szlovák város – ahol ma már csak száz-egynéhány magyar él – az 1996-os közigazgatási reform óta közel százhúszezer csallóközi és mátyusföldi magyarnak is a megyeszékhelye.
A Pázmány korabeli pompás barokk díszletek közt felnőtt miniszterelnök nem véletlenül emelte ki a közös történelem fontosságát, ami sajnos mindkét nemzeti emlékezetben ritka bölcsesség. A történelmi leckét csak közösen lehet megoldani: az etnocentrikus történelempolitika éppúgy nem tud mit kezdeni a mások igazával, mint az egyoldalú kisebbségpolitika.
/Indulókép: A pozsonyi vár 2019-ben Fotó: wikimedia commons/UOAEI1/
