Amikor 1989-ben bukásra állt a kommunizmus, apám negyvenhárom éves volt, vagyis pontosan annyi, amennyi én vagyok most. Bizonyára ugyanúgy, mint én most, egyfelől elég fiatalnak és egészségesnek érezte magát, másfelől viszont észrevette, hogy gyenge fény mellett már nem lát jól, az álmosság pedig hamarabb tör rá, mint korábban. Az életnek megvannak a maga törvényei, amelyek mindenkit utolérnek. És éppen akkortájt következett be a Nagy Változás. Valójában a forradalom. Mert míg a hatalomhoz és az erők megoszlásához kapcsolódó kategóriákban jóval több volt az előző rendszer folytatása, mint amennyire azt a nyilvánosság gondolta, addig az apámhoz hasonló mindennapi emberek életében, azokéban, akik távol álltak az aktív politizálástól, és inkább a családjukra, a munkájukra koncentráltak, hiszen ahhoz minden joguk megvolt, az ő életükben szinte minden megváltozott. Ez a valóság a mai napig kibeszéletlen, bőségesen palástolt valóság.
Apám egy kis építési vállalkozást vezetett (a 80-as években a kommunisták már nem akadályozták az ilyen szolgáltatók működését), és volt egy ismerőse a CPN (a lengyel ÁFOR) állami monopólium egyik benzinkútjánál (az idősebbek a mai napig a „CPN-nél” tankolnak, még ha az egy nyugati cég töltőállomása is). Üzemanyagot akkor vagy korlátozott mennyiségben, jegyre lehetett kapni, vagy feketén, aranyárban szerezni. A kapcsolat azzal a CPN-es emberrel tehát nagyon értékes volt. Jól emlékszem az egésznek a hangulatára. Biccentéssel kellett köszönni, de nem volt szabad odamenni az ismerőshöz, meg kellett várni, míg szakít magának időt egy kis beszélgetésre. Udvarias volt, de tartózkodó. Úgy viselkedett, ahogyan ma viselkednek a nagy konszernek középszintű menedzserei. Ezekhez hasonló hatalommal rendelkezett a ritkán kapható áru elosztása révén, és tudatában volt annak a hatalomnak. Apám pedig egy kicsit talán büszke is volt, hogy az illető az ismerőse. Nem túl közeli ismerős, de mégiscsak ismerős. Aztán alig telt el néhány hónap a Balcerowicz-féle tervből, és ez az egész elvesztette minden jelentőségét. Ez a viszony – és sok-sok más, gondosan felépített viszony – szemétdombra került. Soha többé nem láttam azt a CPN-es embert.
És jó, hogy így történt, mert az a berendezkedés beteg volt. De helyesen kerültek-e ezrével szemétdombra állami gazdaságok és gyárak, amelyeket tudatosan ítéltek halálra? Az a megvetés, amellyel a Szolidaritás tagjainak egy része kezelte mindazt, amit a társadalom megtermelt a kommunizmus idején, és ami mégiscsak az egyetlen létező valóság volt, erősen megsebezte a lengyeleket. Leszek Balcerowicz, a gazdasági változás vezénylője valóban doktriner volt, mint frissen megtért neofita nem látta a félárnyékot, és meg sem próbált gyakorlatiasan vagy rugalmasan cselekedni. Amikor bevezette tervét, kijelentette, hogy 1990-ben elindulunk fölfelé a gödör aljáról. Valóban ez történt, de közel két évvel később, a GDP tíz-egynéhány százalékos esése után. Nem véletlen, hogy Balcerowicz még ma, három évtized elteltével sem változtatta meg jottányit sem a nézeteit, pedig ezt még Jeffrey Sachs, a sokkterápia legfőbb teoretikusa is megtette (arra a magabiztos, sőt pimasz harminchárom éves suhancra bízták akkor közel negyvenmillió lengyel sorsát). Hírlik, hogy Sachs arra számított, hogy a lengyelek majd enyhítenek valamennyit a tervén, ezért ajánlott olyan szigorú eszközöket. A lengyelek azonban semmit sem enyhítettek, és a Szolidaritás munkástagjainak kivételesen keserű orvosságot írtak fel. A Szolidaritás számos, alsóbb szintű aktivistája néhány hónappal a fordulat után az utcán találta magát. A kommunista notabilitások kinevették őket – egészen nyíltan.
/Balcerowicz Wałbrzych-ban 1991 januárjában. Fotó Leszek Tarnawski/
Elkezdődtek a káprázatos és rettenetes 90-es évek.
A bűnözés őrjöngött; első szerkesztőségi munkahelyemen – 1997-ben – tulajdonképpen másnaponként hallottam, hogy valakinek ellopták az autóját vagy a táskáját. A banditák verték, sőt gyilkolták az egyetemistákat, a különféle maffiák zsarolták az éttermek tulajdonosait, az elit tagjai pedig azt magyarázták a népnek, hogy ennek így kell lennie, mert ez a szabadság ára. A kultúrában diadalt arattak a Szolidaritást gúnyoló alkotások és a direkt politikai provokációk, olyanok, mint az Agata elcsábítása című film, amely egy jobboldali politikust, aki igazán jó apa és jó katolikus, úgy mutat be, mint borzalmas szatrapát, aki az állami apparátus segítségével akadályozza meg szerelmes lányát abban, hogy megtalálja a boldogsághoz vezető utat. Jerzy Urban (a Jaruzelski-kormány szóvivője, minisztere) súlyos milliókat keresett a Nie (Nem) című, félpornográf hetilappal. A Szolidaritás legendás alakja, Zbigniew Bujak jótékonysági árverésre bocsátotta szakszervezeti igazolványát, amely hat złotyért kelt el. A gyalázat ellen egyedül a megboldogult Lech Kaczyński tiltakozott.
A csattanó tíz-egynehány évvel később következett be, amikor Lengyelország belépett az Európai Unióba, és szó szerint tizenvalahány hónap alatt fiatalok százezrei (összesen mintegy kétmilliónyian) hagyták el az országot. Ma is emlékszem, hogy Bydgoszczban egy pap mutogatta nekem a Gierek idején épült panelházakat, és sorolta: ebben a lépcsőházban egy család maradt, abban pedig egy sem. Egykori sziléziai kollégám osztályából egyedül ő maradt itthon. Az emigráció térképe elég jól lefedte a gazdasági cunamiét, amelyet, főleg a kisebb településeken, a rendszerváltozás (lengyelül transzformáció) okozott azzal, hogy kivégezte a környék néha egyetlen, sok embert foglalkoztató nagyüzemét. A PiS (Jog és Igazságosság) nevű párt 2015-ös győzelme bizonyos mértékben szintén annak a tudatalatti meggyőződésnek az eredménye, hogy a rendszerváltozás szerzői megrövidítettek bennünket, ezt a számlát pedig ki kell egyenlíteni. És ezt csak most lehet megtenni, mert hiszen akkor csak egy szűk csoportnak volt tudása, kapcsolatrendszere és lehetősége a cselekvésre. Egyébként mi mindnyájan, a szüleim, olyanok voltunk, mint kisgyerekek a ködben: tanácstalanok, manipuláltak. Ezért olyan nagy azoknak az embereknek a történelmi felelőssége. Lehet, hogy lelkük mélyén eltöprengenek, de ennek nyilvánosan semmiféle jelét nem mutatják. Tadeusz Mazowiecki miniszterelnök életrajzírója (Od uwikłania do autentyczności), Roman Graczyk 1997-ben megkérdezte könyve hősét, hogy mit változtatna kormánya politikáján, ha visszafordíthatná az időt. „Az volt a benyomásom, hogy meghökkent a kérdésemen. És igazából nem is adott választ” – közli Graczyk. Szimbolikus mondat.
Ezt az egész ügyet azonban nem árt alaposabban mérlegelni. Néhány hónapja a magyar kormányszóvivő a Twitteren azzal dicsekedett, hogy lám, Magyarország 2019-ben lehagyta Lengyelországot az egy főre jutó jövedelem tekintetében. Hogy Kovács Zoltán ezt büszkeségre okot adó dolognak tartotta, sokatmondó tény. Mert hiszen hol volt 1989-ben Magyarország, és hol Lengyelország? A 80-as évek sötét évtizede után inkább Ukrajnához álltunk közelebb, mint Csehországhoz vagy Magyarországhoz. A nemzeti jövedelem 1989-ben még mindig jóval alacsonyabb volt, mint 1978-ban, amikor pedig kétmillió fővel nőtt a népességszám. A lengyel gazdaság 1993-tól folyamatosan bővült, és még a 2008-as válság sem okozott visszaesést; lehet, hogy ez éppen most fog bekövetkezni a világjárvány következtében, de ebben sem vagyok biztos. A jólét tekintetében lehagytuk Portugáliát. Ez talán éppen azért volt lehetséges, mert romhalmazról indultunk? Lehet, hogy ennek következtében a modern Lengyelország hasonlít némiképp Amerikához? Magyarországon, ha belépünk egy étterembe, gyakran azt látjuk, hogy ugyanott működik, ahol fél évszázaddal korábban vagy még régebben. Lengyelországban ilyesmivel nem igazán találkozunk. Mi építkezünk, gyorsan, de csúnyán, aztán bontunk. És újra építkezünk.
Néhány éve az egyik kicsi, de gazdag nyugati ország nagykövete és orosz származású felesége meghívtak magukhoz villásreggelire. És az a liberális nézeteket valló orosz asszony megkérdezte tőlem: de hát maguk, a lengyel jobboldal miért gyűlöli annyira Balcerowiczot? Hiszen neki köszönhetik, hogy itt tartanak, ahol tartanak, és az egész Kelet irigyli magukat. Elkezdtem neki magyarázni, rámutatva a változások dogmatikusságára és a teljesen fölösleges brutalitásra. Mert hiszen, amint azt éveken át hangsúlyozta Jadwiga Staniszkis professzor asszony, bizonyos üzemekben, különösen az élelmiszeripari szektorban, csupán egy korszerű csomagológépsor hiányzott; nyugodtan harcolhattak volna a nyugati konkurenciával, amely 1993-tól azt tehette nálunk, amit akart, miközben nekünk 2004-ig kellett várnunk, hogy teljes egészében hozzáférhessünk a nyugati piacokhoz. Na igen, válaszolta beszélgetőtársam, de éppen azért, mert azok az üzemek nem maradtak fenn, igazgatóik nem tudtak meggazdagodni, és így maguknál nincs oligarchia. Lehet, hogy igaza van? Hiszen az oligarchia különösen gyilkos méreg, ha egyszer befecskendezik az állam szervezetébe, örökre megmarad benne. A mi vöröseink ugyan egészen jól berendezkedtek, de igazi nagy vagyonból alig van egy, esetleg kettő. De azok sem érnek el olyan szintet, amely lehetővé tenné, hogy birtokosaik például komolyan manipulálhassák az országos politikát.
Sok múlik a nézőponton. Amikor 1995-ben Varsóba érkeztem, hogy elkezdjem tanulmányaimat a Varsói Egyetemen, fővárosi egyetemista társaim nem hitték el, hogy a rendszerváltozás után Lengyelországban bárki is rosszabbul járt anyagilag. Én viszont nem hittem el, hogy így látják a helyzetet. De hát nekem volt igazam, pedig magam sem tudtam, milyen szegények vagyunk a mi szép Warmiánkban; az ember a saját nyomorúságát gyakran nem látja. Igazam volt, mert azon az őszön nem véletlenül győzte le Aleksander Kwaśniewski az előző államfőt, Lech Wałęsát, és a posztkommunisták átvették a teljes hatalmat. Emlékszem a csalódottságukban részeg, felsőbb évfolyamos egyetemistákra (akkoriban a Varsói Egyetem még erősen jobboldali volt), akik a helyi autóbuszon elkeseredve énekelték, hogy „Lech Wałęsa! Lech Wałęsa!”, s közben sorra kérdezték az utasoktól: „És te kire szavaztál?” A következő paradoxon, hogy az elnök Wałęsa végérvényesen eltemette a lengyelek esélyét egy mély politikai fordulatra azzal, hogy a reálpolitikában a kommunista káderekre támaszkodott. Beteljesedett Jarosław Kaczyński diagnózisa, ő ugyanis már 1993 elején figyelmeztetett arra, hogy ha a posztkommunistáknak adja a változásból származó összes profitot, ha megengedi nekik, hogy az előző rendszerben szerzett befolyásukat pénzre váltsák, miközben a rendszerváltozás felelőssége kizárólag a Szolidaritás erőit sújtja, akkor a vörösök politikai győzelme is csak idő kérdése. „Nem lehet Lengyelország új gazdasági és politikai rendszerét a kommunisták által létrehozott társadalmi megegyezésre építeni, amit önök ajánlanak” – mondta Kaczyński Michniknek egy ma is aktuális televíziós vita során; Michnik úgy tett, mintha nem értené a dilemmát.
Kaczyński véleménye akkor pusztába kiáltott prófécia volt. Lehet, hogy akkoriban egyáltalán nem lehetett volna azt megvalósítani. Jan Olszewski kormánya megpróbált más úton haladni, és 1992. június 4-én aljas módon megbuktatták. Tárgyilagosan szemlélve nem is volt sok esélye. Nem álltak rendelkezésre felkészített káderek, hiányzott az egység, a struktúrák, végül pedig a tapasztalat. A kommunistáknak és a balosoknak volt fegyelmezett katonaságuk, médiájuk, pénzük és kapcsolataik, a jobboldal pedig nem tudott megszabadulni a szélsőséges individualizmus génjétől és bizonyos, a lengyel hagyományra jellemző puhaságtól. Ugyanez ismétlődött meg 2005–2007-ben, amikor az első PiS-kormány megpróbálta gyorsan befejezni a Szolidaritás forradalmát. Ez a kormány már előbbre jutott, de szintén megbukott, pedig első ízben ő mutatta meg, hogy lehet egészen másként is tevékenykedni: lendületesen, eredményesen, holisztikusan. Az igazi áttörést azonban csak Szmolenszk hozta meg, illetve az, ami utána következett: akkor történt meg, hogy államfőnk rettenetes halála kapcsán sokan megesküdtek magukban, hogy összeszedik bátorságukat, megszabadulnak kétségeiktől. Sokunk életében igazán ekkor ért véget a kerekasztal. Megkezdődött a politikai felnőttkor. És lehet, hogy ezért kezdtem a gazdasággal? Hiszen a mi népeinknek éretté kellett válniuk annak megértéséhez, hogy cinikusan, kemény milliárdokkal verték át őket üveggyöngyökért cserébe.
De még így sem dőlt el minden. A III. Köztársaság (Rzeczpospolita) uralmát egy pillanatra sem lehetett volna megtörni, ha nincs egyetlen ember: Jarosław Kaczyński politikai talentuma. Az erők egyenetlenek voltak akkor is, ma is azok. Kaczyński tett lehetővé bármiféle komoly választást a lengyeleknek. Akik azt mondják, hogy minden lengyel vita valójában a lengyelek lelkéért folytatott harc Kaczyński és Michnik között, azoknak igazuk van. Michnik hatalmát és a mögötte álló támogatást figyelembe véve, komoly tehetség és vasakarat nélkül próbálkozni sem érdemes valamiféle változtatással. Legyen ennek bizonyítéka a Szolidaritás Választási Akció groteszk kormányzása 1997 és 2001 között! A változást ígérő erő szánalmas, korrumpált, veszekedő táborként végezte, amely ráadásul nem a saját, hanem az Unia Wolności (Szabadság Uniója) nevű párt programját valósította meg. Soha többé!
De térjünk vissza a kerekasztalhoz! Emlékszem egy 1989 elején a tévéhíradóban közvetített beszámolóra: a riporter ellátogatott egy kis asztalosműhelybe, ahol azt a bizonyos asztalt készítették elő. Nem nagyon értettem, miért kell annak az asztalnak kereknek lennie, de magára a riportra jól emlékszem. A történelmi bútordarab most Varsóban az Elnöki Palotában áll, vagyis ott, ahol a tanácskozások zajlottak. Voltak, akik abban reménykedtek, hogy Andrzej Duda államfő a győzelme után eltünteti örökös befejezetlenségünknek ezt az emlékművét, de ez csalóka ábrándnak bizonyult, lehetetlen volt megtenni. Az asztal maradt, és az államfőhöz igyekvő újságírók bármikor alaposan szemügyre vehetik. Érdemes nézegetni, mert hiszen az asztal nem a múlt emléke, hanem még mindig a jelenünk. Nem az egyetlen, de mégiscsak az.
2017 szeptemberében Lengyelországban heves vita folyt az igazságszolgáltatás reformjáról, és ez a vita valójában még mindig tart. Egy adott pillanatban Marcin Święcki, a Polgári Platform (PO) képviselője, ez az egyenesen szimbolikus életutat bejárt ember (1989-ben a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának titkára, 1989 és 1991 között külgazdasági miniszter a Mazowiecki-kormányban, később éveken át Varsó polgármestere és parlamenti képviselő), a következőket találta mondani: „A bíróknak az Igazságszolgáltatás Országos Tanácsába politikusok és nem bírók által történő megválasztása ellentétes a Kerekasztallal, az Alkotmánnyal, az EBESZ Európai Tanácsának ajánlásaival.” A Kerekasztalt tette az első helyre; bizonyára nem véletlenül. Ezzel tulajdonképpen mindent megmondott.
Nem lehet eldönteni, hogy az akkori, kommunistákkal kötött megegyezés hiba volt-e, vagy sem. Azoknak is igazuk van, akik azt mondják, hogy a kommunizmus szétesés előtt áll, és azoknak is, akik arra emlékeztetnek, hogy a Szolidaritás gyengébb volt, mint ahogy látni lehetett. Egy kicsit mindenki csak tapogatózott, még a nyugatnémetek sem tudták pontosan, mekkora csődben van az NDK. Egy dolog biztos: a Kerekasztal döntései nem válhattak volna a III. Köztársaság informális alkotmányává. Azokat legkésőbb egy év múlva el kellett volna törölni, fölfelé kellett volna licitálni. Ezt akarta Kaczyński, és valójában ezért gyűlölték meg. Michnik való-színűleg már jóval 1989 előtt tudta, hogy szövetséget fog kötni a kommunisták egy részével, mert tartott – ahogyan őszintén vagy taktikusan gondolta – a nacionalista és katolikus tömegektől, tartott a jobboldal uralmától. Ezért védte annyira a Kerekasztalt. Mert a Kerekasztalnak valójában a demokráciát kellett volna helyettesítenie Lengyelországban. Be kellett volna fagyasztania a természetes folyamatokat. Vissza kellett volna tartania a nemzet igazi emancipációját és mindazt, aminek ebből előbb-utóbb következnie kellett, vagyis a kommunizmus eltörlését.
Ez a terv igencsak sikeres volt. Hiszen még ma is milyen gyakran süppedünk a sárba, nem tudunk továbblépni. Néhány helyen sikerült eljutnunk az áttörésig, addig a momentumig, ahonnan nem lehet visszafordulni: a Köz-
ponti Antikorrupciós Iroda elérte, hogy a korrupciót elég hatékonyan sikerült kiirtani, a Nemzeti Emlékezet Intézete, valamint a Varsói Felkelés Múzeuma (Lech Kaczyński nagy műve) visszaadták a hazafias narráció fényét, rámutatva a saját múltunk iránt táplált gyűlölet filozófiájának tényleges halálára. Ezt a filozófiát Bronisław Wildstein találóan „a szégyen pedagógiájának” nevezte. Jellemző, hogy azok a dolgok sikerültek, amelyek újonnan, a nulláról épültek. Amit csak javítgattak, rendszerint hamar visszatért a gödör aljára, a régi vágányokra. Összegezve: sok is, kevés is volt. Lech Kaczyńskiról elnevezett rendes, állambarát egyetemet nem sikerült felépíteni. Pontról pontra próbálunk áttörést elérni más elfogadhatatlan ügyekben: hajózható csatornát vágnak Visztula-turzáson főként Elbląg város kikötőjéhez, óriási közlekedési csomópont épül, új, már nem a felosztások időszakának térképéhez igazodó vasúthálózat létesül, továbbá sikerült szétverni az államot az adókkal megrövidítő maffiákat. Mindehhez azonban elszánt akaratra, makacsságra, erőszakos áttörési képességre van szükség. És mindennek ellenére nagyon törékeny az egész. Elég egyetlen elvesztett választás, és visszatérünk a régi állapotokhoz.
/1989. Lengyelország, Krakkó villamos a Krakowska utcán. Foto: Fortepan/
Az volt a rendszerváltozás Kerekasztalhoz köthető fázisának talán legnagyobb bűntette, hogy az új valóságba borzalmas mimikrit, felszínességet, kicsinyességet fecskendeztek. A lengyel értelmiség óriási része elhitte, hogy az, amit a Kerekasztalnál elterveztek, nemcsak jó, de egyenesen az egyetlen demokráciamodell. Nemcsak nagy vonalakban, hanem a részletekben is. Semmit sem lehet megváltoztatni, mindennek úgy kell maradnia, ahogy van, aki pedig másként gondolja, az kezet emel a demokráciára. Ha ez igaz, akkor tulajdonképpen nincs is miért önállóan gondolkodni, hiszen az összes dilemmát megoldották. Na jó, azt még meg kell valósítani, ami Nyugatról, Brüsszelből jön, de az nem probléma. Ehhez jött még az idő perspektívájából nézve abszurd, nagyon erős államellenesség, a Lengyel Népköztársaságra adott válasz. Lengyelországban, a hadiállapot tapasztalataiból kiindulva, erősebb volt ez a reakció, mint a térség más országaiban, és így kártékonyabbnak is bizonyult. Mert hiszen itt, a világnak ezen a helyén csak akkor maradhatsz fenn, ha nagyon akarod, és meg is tudod szervezni a jóakaratú embereket közös cselekvésre. Ha nincs – még hogyha nem is nagy – küldetéstudattal rendelkező állami elit, ha nincsenek emberek, akik önállóan gondolkodnak, keresik a fejlődés lehetőségeit, akkor semmi esélyünk. A lengyel elitek viszont annyira gyermeteg receptet találtak ki, hogy kész csoda, hogy ez az egész nem dőlt össze. Nagy árat kellett fizetni érte: félgyarmati státuszba süllyedt az ország, amelyben a cinikus Nyugat csak könnyű piacot, munkaerő-tartalékot látott. Ha ez tovább tartott volna, erőtlenségünk még láthatóbb lett volna.
2005. december 23-án, amikor a Lengyel Köztársaság elnöki tisztét átvette, a megboldogult Lech Kaczyński többek között ezeket mondta: „Önökhöz fordulok, honfitársaim, hogy az összes csalódás ellenére, még egyszer higgyenek. Meg kell változtatnunk Lengyelországot, de önök nélkül nem változtatjuk meg. Márpedig feltétlenül meg kell változtatni.” Olyan mondat ez, amelyhez gyakran visszatérek. Mert igen, a lengyel rendszerváltozás nagymértékben csalás volt, ugyanakkor azoknak az embereknek az erőfeszítése, akik gyakran hősiesen, máskor magányosan harcoltak az igazságért, a tisztességért és az államért, elérte azt, hogy a remény és ambíció nem halt meg. Sőt, kiderült, hogy e küldetéshez hű emberek győzni képesek, még akkor is – mint a megboldogult Lech Kaczyński esetében – a legnagyobb árat kell ezért fizetniük.
Utóirat: A cikk írása közben utánanéztem, hogy a kerek asztalt Henrykówban, a Művészi Bútorokat Gyártó Üzemben rendelték meg, és ott is gyártották. A cég nem élte túl a rendszerváltozást (pedig még el tudta készíteni 1993-ban II. János Pál részére a pápai trónt), az épületet 2008-ban lebontották. Ma a német Kaufland szupermarket áll a helyén.
Fordította: Boros Attila Botond
/Indulókép: Lengyelország, Varsó Alkotmány tér, 1989. Fotó: Fortepan/
