Harminc évvel a rendszerváltozás eseményei után különleges, nehezen meghatározható határponton vagyunk. Az eltelt nemzedéknyi idő két horizont egymásba olvadását hozta el. Egyrészt élő és érzékeny perspektívát kínál a szereplők emlékezete, másrészt – az elmúlt harminc évben – létrejött az a történetírói distancia is, amely révén tudományos ellenőrzésnek is alávethetők a narratívák. Persze máris felmerül a történetírás régi kérdése: mikor s mi által válik „tudományossá” a közelmúlt feltárása a visszaemlékező alanyok összegzéseihez képest?  Kialakulhat-e a történetírói „objektivitás” a tanúságtételek „szubjektivitásával” szemben?

Frank Ankersmit vagy Hayden White szerint a „tudományos” történetírás is narratíva, mindig értelmezés, és sohasem leíró állítás, vagyis mindig csupán javaslat a múlt lehetséges elgondolására. White egyenesen úgy fogalmaz, hogy a „történelmi narratíva nem reprodukálja a benne leírt eseményeket; azt mondja el, hogy mi az események értelmezésének a helyes iránya”.

A román rendszerváltozás értelmezésének az első „népi toposzai” – amelyek szerint „nem is volt rendszerváltozás”, „Iliescu ellopta a forradalmat” stb. – lassan épültek át a történészi megközelítés néhány, immár paradigmaként működő keretébe. Ezek pedig azt jelzik, hogy a román történelem visszazökkent egy olyan „keréknyomba”, amelyben a történelem „kontinuitása” sejlik fel.

Az alábbiakban a változás és folytonosság összefüggéseire reflektálok néhány olyan kérdés kapcsán, amely a rendszerváltozás romániai irodalmában fogalmazódott meg. Ezek közül hármat tartok kiemelkedően érdekesnek: 1. a román rendszerváltozás mint alkotmányos fordulat és folytonosság; 2. a román identitás és geopolitikai önérzékelés, valamint 3. a román–magyar viszony „újrageopolitizálódása”.

A rendszerváltozás alkotmányos fordulatként némi késéssel következett be Romániában. Az 1991-es új alkotmány emberi jogi katalógusa igézően hatott az első demokratikus közvélemény-formálókra, ezért az állam közhatalmi funkcióinak félreszabott intézményesítése az első pillanatokban nem tűnt olyan aggályosnak. A liberális értelmiség jó része (köztük például a Magyarországon is ismert Gabriel Andreescu) úgy vélte, hogy az emberi jogokkal és szabadságokkal felvértezett állampolgári közösség majd elvégzi – valamiképpen – a szükséges jogi és intézményi korrekciókat.

Ami akkor nem tűnt föl sokaknak, az az, hogy az új alkotmány milyen módon viszi tovább a közhatalom működését a román politikai hagyománynak megfelelően.

/A román Parlament épülete Bukarestben Fotó: Wikimedia Commons/ 

Az 1989. decemberi román forradalomról írt – talán az eddigi legkiválóbb – történeti szintézis, Peter Siani-Davies 2005-ös munkája (The Romanian Revolution of December 1989) a forradalmi események – egyébként minuciózus – feltárásával és összegzésével megáll 1990. február 9-énél. Ekkor jön létre a Ion Iliescu (a Román Kommunista Párt korábbi, háttérbe tolt vezetőségi tagja) irányította Nemzeti Megmentési Front (FSN) hegemóniája mellett a román „protoparlament” (a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa – CPUN), és ekkorra szerveződik meg az ideiglenes területi hatalom – Siani-Davies szerint ekkor zárult le a rendszerváltozás első, „forradalmi” szakasza. Itt kezdődik a „forradalom” becsatornázása az új, de még alkotmányosan meghatározhatatlan közhatalmi keretbe. Az 1991-es alkotmányt megelőlegező döntések egy jó része itt, a protoparlamentben született meg 1990 elején. Itt fogalmazódott meg a két világháború közötti bikameralizmushoz való visszatérés javaslata, és itt hozták meg a döntést a közvetlenül választott köztársasági elnök intézményéről. Ez utóbbit a protoparlament nem alkotmányozási vitákkal, hanem az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1990. májusi megválasztásának (az első szabad többpárti választás) lebonyolításával legitimálta. Ion Iliescu alkotmányos alapok híján, de 85 százalékos többséggel történő államfővé választása a kortársak szemében ekkor már a visszarendeződést jelentette.

Az így megalapozott, majd az 1991-es alkotmányban kartálisan is rögzített „félprezidencializmus” látszólag a francia mintát követte. Csakhogy egyben „a duális hatalom” 1866-ig visszanyúló román hagyományát is felélesztette. A román királyok (1866-tól 1938-ig) kijelölték a miniszterelnököt, aki aztán megszervezte a – nem feltétlenül tisztességes – választásokat, hogy biztosítsa kormányzásához a szükséges többséget. Vagyis a kormányfő kettős legitimitással rendelkezett: egyrészt bírta az uralkodó bizalmát, másrészt rendelkezett a választói akarat visszaigazolásával is. A román kommunizmus továbbfejlesztette ezt a kettősséget. 1974-ben Ceaușescu módosította az 1965-ös kommunista alkotmányt, bevezette abba a köztársasági elnök intézményét, és el is foglalta azt a tisztséget. Ez egyedülálló megoldás volt a kelet-közép-európai szocialista államok körében: a kommunista pártok főtitkárai sehol sem érezték szükségét annak, hogy hatalmukat ekként még tovább erősítsék. Ceaușescu ezzel kettős legitimitásra igyekezett szert tenni: egyrészt a párt vezetőjeként szüksége volt továbbra is a proletárforradalom eszméjére a szűkebb pártkádervilágban, másrészt államfőként a szocialista államnacionalizmus legitimálóerejét is biztosítani akarta a maga számára. 

Az 1989-es román forradalomban vitt szerepe révén Iliescu ugyanilyen kettős legitimációra tett szert az 1991-es félprezidenciális rendszerben: egyrészt „átvette” a forradalomtól kapott „kinevezését”, másrészt megerősíttette azt az alakuló választási demokráciával. Az újonnan kialakult politikai rendszerben a román államfő – hatáskörei révén – részese a végrehajtó hatalomnak, ugyanakkor a megválasztását lehetővé tevő pártkoalícióhoz is tartozik, ami a politika egyes tartalmi kérdéseiben is elkötelezi. Viszont kellően távol is tudja tartani magát a kormányzati hatalomtól (a monarchikus éthosz egyfajta örökségeként) ahhoz, hogy „nemzeti projektek” megfogalmazására érezzen késztetést, majd ezeket felülről, elnöki pártok s koalíciók fabrikálásával igyekezzék megvalósítani. Így született újjá tehát egy régi román politikai hagyomány.

Románia identitásának, hovatartozásának kérdése a történelmi fordulópontokon mindig előtérbe került. Sorin Alexandrescu 1998-ban megjelent, A román paradoxon című könyvében három paradoxonnal jellemzi Románia és a románok helyzetét. Az első, a hovatartozás paradoxona abból a földrajzi és civilizációtörténeti adottságból ered, amely Romániát Közép-Európa, Kelet-Európa és a Balkán közé helyezi. Egyikhez sem tartozik igazából, de eközben jelentős közvetítő szerepet tudott betölteni e három kulturális térség között. Bár sok más ország került ilyen közvetítői helyzetbe, Románia esetében egészen sajátos az a történelmi körülmény – írja Alexandrescu –, hogy a mai államot alkotó történelmi régiók sohasem tartoztak egyidejűleg ugyanabba a befolyási övezetbe. Folyamatosan kihívást jelentett az egyensúlyozás a környező nagyhatalmak (a Magyar Királyság, az Oszmán Birodalom, Lengyelország, Oroszország) között, és a századok során ez az egyensúlyozási attitűd olyan kulturális szintézist hozott létre, amely egyszerre tartalmaz nyitottságot és szkepszist, a kétértelműségek kultiválását és a fennmaradás kérdéseire való összpontosítást. Az identitás – írja Alexandrescu – mindig elsőbbséget élvezett minden más kulturális vagy ideológiai kérdéssel szemben. A második, a szimultaneitás paradoxona abban áll, hogy az európai kultúra nagy áramlatai nem szakaszokban, hanem szimultán módon érték el a román kultúrát. Nem szerzők, hanem szövegek révén vannak jelen, ami kedvezett a román kultúra azon időmitológiájának, mely szerint a lemaradások gyorsan meghaladhatóak. A harmadik paradoxon egyrészt azt a román kultúrát „függőlegesen” megosztó diszkontinuitást foglalja magában, amely élesen elválasztja a folklórt a magas (írott) kultúrától, másrészt pedig azt a – nem csupán a románság esetében leírható – vízszintes diszkontinuitást, amely az elitje révén most már egyértelműen a Nyugat felé forduló országot saját balkáni hátterével és gyökereivel állítja szembe.

A román rendszerváltozás első, euforikus szakaszában az említett időmitológia alakította a várakozási horizontokat: a gyors európai felzárkózás volt a domináns vágyképzet. Igaz, a román politikai mezőny Iliescu-szárnya (némi egyszerűsítéssel a „posztkommunista blokk”) a 90-es évek első felében inkább gátolta az Európa Tanács és a NATO felé közeledést, és ennek a választói hátterét az említett vízszintes diszkontinuitás jegyében a nyugatos értelmiségnek a „nép nevében” való lejáratásával próbálta megalapozni. Mindez végül 1999-ben lezárult, amikor a román politika fősodra támogatta a NATO hetvennyolc napig tartó légitámadásait Milošević rendszere ellen. Ezután következett az uniós csatlakozás, majd a tagság megtapasztalásának a felzárkózási eufóriát szelídítő és oszlató hatása. Az ezzel kapcsolatos kérdések abban a nagy vitában tevődtek fel a legélesebben, amelyet Lucian Boia Miért más Románia? című, 2012-es könyve váltott ki. Boia tézise: Románia más, mint a többi, környező európai ország, és beleragadt saját rossz történelmi hagyományaiba. Vitatói, köztük is elsősorban a nemrégiben elhunyt Vintilă Mihăilescu antropológus azzal érvelt, hogy a román történelem neves „mítosztalanítója” ezzel a könyvével tulajdonképpen a „román kivételesség” mítoszát fogalmazza újra. Holott a kérdés nem az, hogy „miért más” Románia, hanem az, hogy miért „ilyen”. Vagyis: nem az, hogy miért nem tud olyan lenni, mint „a többiek” – az európai egységesülés társutasai –, hanem az, hogy milyen belső okai és tranzitológiai „útfüggőségei” vannak a román fejlődésnek. A kérdésnek ez az átfogalmazása a fatalizmus feladását jelentené, és a rendszerváltozás kínzó identitáskérdéseit a felzárkózás menedzsmentjének gyakorlati kérdéseivé alakítaná át.

Mindazonáltal a válaszútkomplexusok nem oldódnak fel, és Romániának a változó geopolitikai helyzetben (ezek: a Fekete-tenger térségének stratégiai felértékelődése, a közép-európai térség, a V4-ek Unión belüli elkülönülése, az Egyesült Államok és az EU viszonyának NATO-t érintő változásai stb.) új fenyegetettségérzékelése kezd kialakulni Moszkva és Közép-Európa (V4-ek, Magyarország) között.

/Temesvári utcakép Fotó: Fortepan/

Ez a román–magyar viszonyt érintő „geopolitikai önérzékelés” természetesen kihat az erdélyi magyarság helyzetére is. Már a 90-es évek közepétől látható volt, hogy az Erdélyben élő magyar közösség politikaistratégia-keresésére kihat Románia válaszútkomplexusa is. Természetesen az erdélyi magyarok Románián belüli története vizsgálható önreferenciális keretekben is (e tekintetben jelentős tanulmányok születtek az utóbbi időben fiatal történészek tollából, nem utolsósorban Bárdi Nándor meghatározó tudományszervezői tevékenysége nyomán). E keretben a szenvedéstörténet meghaladása, a Trianon utáni „kényszerközösségből” (Bárdi Nándor) valódi politikai-nemzeti közösséggé való szerveződés politikatörténete került előtérbe (ennek a két világháború között az Országos Magyar Párt, a második világháború után – pár évig – a Magyar Népszövetség, 1989-től pedig az RMDSZ volt a főszereplője). E felemás sikerű, többszörösen újrakezdett kisebbségi nemzetépítésnek igazodnia kellett a geopolitikailag is változó Románia–Magyarország-viszonyhoz.

A rendszerváltozást követően az RMDSZ volt az erdélyi magyarság „etnikai keretprogramjának” (Kiss Tamás), a párhuzamos társadalom építésének olyan értelemadó képviselője, amely pártként, koalíciós potenciállal tudott jelen lenni a román politikai életben is, miközben kisebbségi keretben folytatta az 1920-ban megszakadt magyar nemzetépítést. Ekként egyfajta „kettős ügynök” lett. Egyrészt a román nemzetállam „ügynöke” az erdélyi magyar társadalom felé, azaz a magyar kisebbségi nemzetépítő elitnek a román politikai életbe való integrálódása fenntartotta azt a közösségi reményt, hogy van lehetőség átfogó kiegyezésre a román állammal. Másrészt az RMDSZ a magyar állam „ügynöke” is a román nemzetállam felé a nemzetközi politikai közvetítések és egyensúlyozások tekintetében. Ebben a kettős közvetítésben rajzolódik ki és át Románia geopolitikai térérzékelése.

A romániai rendszerváltozásban nem a kivételesség újabb megnyilvánulását, hanem sokkal inkább az ország keveredő és ellentmondásos, de újításokra is képes hagyományainak a továbbélését kell látnunk – ez szükséges is ahhoz, hogy Románia „olvasható” legyen Magyarország számára.

/Indulókép: Románia, Bukarest 1989. Fotó: Fortepan/