Károlyi Pál (1934–2015) nagy együttérzéssel vett részt a forradalom eseményeiben, honfitársaihoz hasonlóan változást várt. Hálaadó misét tervezett írni, és még november 4. előtt neki is kezdett a komponálásnak. Csak a Kyrie-t tudta befejezni a forradalom leverése előtt. 1957 elején fejezte be az egész művet, amely megítélésem szerint De profundis-kiáltássá vált. Márciusban már lelkesen próbálta a Zeneakadémia Ének- és Szimfonikus Zenekara. A főpróbát azonban a főiskola vezetője, Szabó Ferenc leállíttatta, továbbá Károlyit és zeneszerzés tanárát, Viski Jánost az intézményből való eltávolítás következményével szembesítette. Károlyi később több ízben is igazított a misén, de az 2016-os bemutatót nem élte meg. (Károlyival közel egy időben, 1957-ben írt misét Hidas Frigyes és Soproni József. Hidas darabját a Szent István Bazilika énekkara rendszeresen előadja, de felvétel nem készült belőle, Soproni művét a mai napig nem mutatták be.)
A zeneszerző 1957 után fejezte a tanulmányait. Tanárként kezdte pályáját, tantárgyai egyre bővültek, hamarosan zeneszerzés-oktatás vezetésére is megbízást kapott. Egyre több külföldi bemutatóban volt része, és itthon is egyre gyakrabban mutatták be műveit. Legjelentősebb külföldi sikerét Bergenben, a város nagy múltú „Harmonien” zenekarának 200. évfordulója alkalmára meghirdetett zeneszerzői versenyen érte el (1966), amelynek bemutatóján feleségével együtt résztvett. Károlyi a társadalmi eseményeket mély együttérzéssel kísérte, nemcsak 1956-ot siratta el, de kantátát írt 1980-ban a Szolidaritásról (Eszmélet címmel). A következő években minden jelentős műve, ortatóriuma, fontos kórus- és kamarazenei művei, új hangvételű zongoradarabjai sorra bemutatásra kerültek. A magánéletében bekövetkezett változást követően előbb Vácra, majd 1990-től második családjával Nardára költözött, és 1990-től a Szombathelyi Tanítóképző Főiskolán a zenei tanszék elismert tanára volt. Míg szóló- és kamarazenei műveit a zenei szakma jól ismeri, nagyobb lélegzetvételű darabjait, mint nemzedékének legtöbb kompozícióját napjainkban nem-igen játsszák.
A misében jól hallható, hogy Károlyi és a korabeli zeneszerzői nemzedék számára Kodály munkássága megkerülhetetlen előkép volt, de nyilvánvalóan Bartók és a második bécsi iskola hatása is érvényesült a műben. A témák első hallásra számomra idegennek tűnnek, koncepciójukban a hangszeres megközelítés dominál. Károlyi szimfonikus együttesre írta miséjét: a kettőzött fúvóskart (fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt, trombita és harsona) üstdobbal és orgonával egészítette ki. A négyszólamú vegyeskar mellett négy szólistát is foglalkoztat. A hangszerelés változatosan alkalmazza a szimfonikus együttest, és egyben utal a hazai szakrális zenei hagyományokra (például Dohnányi Ernő miséjére).
A misét indító Kyrie az egyetlen derűs tétel: szép A-dúr zárlatával reményt sugall. A szerző az első szakaszt („Kyrie eleison!”) motivikusan úgy szövi tovább, hogy a „Christe, eleison!” hosszú ideig csak a szólóénekesek szólamában kap helyet. Azzal, ahogy egymás fölé helyezi a két szövegrészt, azt az érzetet kelti, mintha a Fiúisten maga könyörögne értünk. A „Kyrie, eleison!” visszatérést rövid „indulós” átvezető szakasz előzi meg, amely a nyers disszonanciák mellett feltehetően a mű komponálásának külső körülményeire utal.
A Gloria érzelmileg telített, erős ellentéteket egyesít. A négy szakaszra tagolható tételt a Gloria-téma köti össze, amely szenvedélyes, spanyolos táncdallamra emlékeztet. Abból nő ki a „Gloria in escelsis” első motívuma, amely a romantika dallam- és hangzásvilágát idézi fel. A hatalmas lendületet egy fohász-motívum megtöri („Deo”), és a csend után visszatér a téma, amely immár keményebb hangzatokkal lendíti tovább az imádságot. A korábbi fenséges karaktert a szólisták könyörgése („Qui, tollis peccata mundi”) folytatja. A zenekar lírai kíséretében a mise legszemélyesebb mondanivalója bontakozik ki, amelyhez lassan csatlakozik a kórus is. A harmadik nagy szakaszban, a „Tu solus altissimus!” megszólaltatásában a szólisták, a kórus és a teljes zenekar együttese Kodály inspirációját jelzi. Végül a negyedik szakasz nagyszabású kórusfúga, amelyet végül a zenekari Gloria-téma zár le ritmikus jellegű lüktetésben.
A mise szerkezeti súlypontja a több mint negyedórányi Credo. A tétel négy egységre épül: a Himnusz-idézeten alapuló első részre, a keresztre feszítés borzalmaira, a feltámadás örömére és a hitvallás többi tételét tömörítő keserű hangulatú lezárásra. Az első ütemekben fenséges fanfárt hallunk, amelyre az üstdob tritónusz-ütései felelnek. Ezután hangzik fel a tétel – és egyben az egész mise – alapmotívuma: a Credo in unum Deum a Himnusz dallamára. Jellegzetes vonásnak tekintem, hogy a szerző itt a hitvallás legsúlyosabb tételéhez a nemzetet jelképező himnusz-dallamot idézi fel. (Később az „Et in unum Dominum” szövege a „Jó kedvvel bőséggel”, a „qui locutus est per Prophetas” részlet pedig a „Balsors, akit régen tép” dallamára szólal meg.) A tétel közel tízperces, főként zenekari hangszerelésű szakasszal folytatódik, számos erős gesztussal. A feltámadást az egész misétől idegen, idillikus Cisz-dúr harmónia jellemzi, amelyre ellentétként felel a további hittételek zenekari szólamszerű recitálása. Jellemző, hogy sem a „et in Spiritum Sanctum”, sem az „Amen” ezúttal nem kap önálló karaktert, egyedül a „expecto resurectionem mortuorum” („hiszem a holtak feltámadását”) rész válik a háromszori ismétlés révén hangsúlyossá. A forradalom leverésének és a hatalom újbóli berendezkedésének drámai hangfreskója a tétel. (A Himnuszt Lajtha László is beépítette a VII. Szimfónia zárótételében.
A Sanctus a mise legrövidebb és egyben legnehezebben befogadható tétele, de harmóniai újszerűsége mégis lenyűgöző. A tételt ostinatóként kíséri az ostorcsapásra emlékeztető H-F üstdobütés. A kemény disszonancia minden szentség dicsőítését ellenpontozza. A zenekar kamraegyüttessé olvad: egyetlen fájdalmas fuvolahang vezeti fel a kórus Gloriát idéző belépését. Az énekkar azonban nem tudja spanyolos motívummá formálni témáját, ehelyett szekundban és kistercben mozog. A Hosanna máskor ünnepélyes kiáltása itt monoton recitálássá alakul. A tételt tizenegyfokú hangfürt zárja. Károlyi Pál könyörtelen őszinteséggel lepi meg a híveket: a szentség és a földi lét végérvényesen elvált, ahogy azt a Credo jelezte. (A szerző második feleségének nyilatkozata szerint férje elégedetlen volt miséje második felével, ezért átírta, így a kezdeti kodályos hangvételtől markánsan eltérő, a második bécsi iskolára jellemző stílusban fejezte be.)
A Benedictus az előző tételek keserű és fájdalmas hangját viszi tovább. Szép madrigalizmus, ahogy az „in excelsis” („magasságban”) érzékeltetésére a hegedűszólisták a háromvonalas oktávban és a fölött játsszák a siratódallamot. Ezúttal a szólóénekesek is csak kis lépésekben, gyakorlatilag melizmatikusan tudnak mozogni. A világban levő szakadást, a megtörettetést jelzi Károlyi azzal, amikor a szóló együttes „Benedictus” témája d-moll-nónakkordjára a kórus f-moll akkorddal feleli: „in excelsis”. Ahogy a Sanctus esetében úgy a „Hosanna” itt is is inkább gyász és könyörgés, mintsem örömkiáltás. Az égbe törő, szinte testetlen hegedűhangok zárják Jézus eljövetelét ünneplő tételt.
Az Agnus Dei annyi érzelemmel telítődik, amennyi hitelesíti a kétségbeesett hívő könyörgését. A hangzás a Sanctus és a Benedictus komorságát, szikárságát és kamarazenei jellegét folytatja, mégis a hegedűfigurák révén átitatódik melegséggel. A szerző ezúttal is bravúrosan ütközteti össze a kórus és a szólókvartett szöveg- és dallamívét, a zenekar különböző csoportjai a „miserere” fohászt mélyítik el. A tétel és ezzel a mise zárlata szép G-dúrszeptim, amely feloldatlanul marad. Ahogy a korábbi disszonanciákat, úgy ezt sem oldhatja fel emberi kéz, isteni beavatkozás szükséges ahhoz, hogy a szent, a szép és az igaz eggyé váljék.
Károlyi Pál Missa in memoriam diei 23 Octobris című alkotása, a kortárs zenei alkotásokhoz hasonlóan, nézetem szerint nehéz hangélményt jelenthet. A kemény hangzatok, a megszokottól eltérő dallamok és a lecsupaszított zenei gesztusok együttese megnehezíti a befogadást. A megismerésre méltó alkotás sajátossága, hogy Károlyi zeneszerzői érzékenységgel teremtette meg az általa megélt 1956-os forradalom zenei emlékezetét.
A művet Bartal László karmester 2016-ban az Art’s Stúdió Kórus és az Art’s Phil-Harmony Zenekar élén mutatta be a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, három alkalommal: Fóton a Szeplőtlen Fogantatás, Pesterzsébeten a Szent Erzsébet és Szentimrevárosban a Szent Imre-templomban. A közönségsiker ellenére stúdióban még nem rögzítették.
A jelen felvétel az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója tiszteletére rendezett emlékhangversenyen készült az Árpád-házi Szent Erzsébet Főplébánia-templomban, 2016. október 16-án.
Előadók:
énekes szólisták: Rendes Andrea, Bódi Marianna, Varga Donát, Cser Péter
Art’s Stúdió Kórus
Art's Phil-Harmony Szimfonikus Zenekar
karmester: Bartal László
