Mekkorát sóhajtott a tó, amikor beledobtam a naplóm! Egy női kéz nyúlt ki a habokból, majd fölbukkantak a szép vállak, a helyes arc. Piros lakk a nagy körmökön, fekete haj. A dressz zöld anyaga csillámló felülettel volt impregnálva. A Hold bevilágította a tenger felszínét. Olyan volt az úszó hölgy az éjszakában, mint egy foszforeszkáló bója az óceán közepén. Majd a partra ért a jelenés, és fölvette a vízcseppek gyöngyeivel borított testére a vérnarancs köntöst. Bent a szobában egy skarlát ágyat nyitott szét, és belefeküdt meztelenül, csak a lábfejeit dugta a rozsdabarna takarók alá. A lábujjait viszont kint hagyta, hogy azokkal integessen. Magához édesgetett. Ódon, tiszta bútorok bámulták a melleit. A kezeit fölemelte, átnyúlt a feje fölött, hátra a polcra helyezett talpas pohárhoz, és magára öntötte a benne lévő hideg csapvizet. Közben Schubert jött be a színpadra. De addigra már egy könyv csukódásába zuhant bele az este. Mintha a múlt lapjait fújta volna be a szél az erkélyről. Minden függönylebbenés egy-egy mondatba fúlt bele. A világháborúról beszélgettünk, arról, hogy minden napot meg kell becsülni, amikor ki lehet menni az utcára, le lehet menni a lépcsőn, és mint Ottlik, be lehet ülni egy kávéra a New Yorkba. Nyitva vannak a kenyérboltok, vannak bankautomaták. A hálaadás csészéiről is szó esett, amelyek jó illatot árasztanak az oltár mellett, ahol a szent kenyerek is helyet foglalnak a menóra tövében. A beszélgetés majdnem világteremtés lett. Jegyezte meg egyikünk. Az éjszaka berendezte a megnyugtatást, teletömte emóciókkal, gesztusokkal. Idegszálak csüngtek még a karmazsin brokátból is, a kredenc tetején. Legalábbis ezt fogalmazta meg a díva, amikor kiszállt a takarók alól, hogy lezuhanyozzon. De hiszen egész életében egy szerepben élt, gondoltam, most sem akart sokat időzni egy másik dimenzióban, amit eufemisztikusan csak őszinteségnek tituláltam mérgemben. Folyamatosan az ösztönök között tartotta, melegen, az őrületét. A tombolását és a hancúrozó kedvét, amivel felborzolta a kedélyeket és edzette környezetét. A felettes énje beszorult a tudata alá. Ő aposztrofálta így örökös készenlétét. Mély akkordok hallatszottak a fürdőszoba felől. Oda is elhelyezett egy pianínót, amikor nyert a lottón. Rezignált tükröződés volt ez, a káosz szép visszaigazolása. Még az a szerencse, hogy egy elbeszélésben voltunk párba állított motívumok. Kis matchboxok voltak szétrakva a polcán. Levettem egyet és hátrahúztam. Kilőtte magát a televízió alá. Majd egy cetlit fúj a szél az ágyába. A meggyes rétes ízvilágát és a telefonhívások koordinátáit öntötte versbe ezen a piciny piedesztálon. Ahogy ő zárta a művét, úgy fejeztem be én is az újonnan vett naplóm első fejezetét. A lélek pillanat-céllövöldéje bezárt. Kézen fogva sétálhatunk be a dráma legbelsőbb szobájába, ahol a szövetség ládája várja, hogy ráhintsünk néhány igaz könnyet. S a vér megvár