Profunk megszállott történészként – de marad-e nyom megszállottság nélkül? – Cronint idézgetve állandóan buzdított bennünket, hogy „ne lépdeljünk a csillagok alatt anélkül, hogy nyomot ne hagynánk”. Nos, úgy látom, igaza volt az „öregnek”. Akkor még nem értettem, hogy az eltűnés elleni küzdelem nem maradhat egyéni feladat. De mintha ő sem hívta volna fel rá a figyelmünket, vagy már csak én nem emlékszem rá. Azt nem mondta, hogy ez a bölcs intés egy adott nemzetrészre is vonatkozhat. Igaz, akkor még tabunak számított, hogy az országhatáron túl is lehetnek magyarok. Mindegy, melyik irányból nézve.
Említettem már Neked, hogy amikor Itáliában törekedtem elsajátítani az angyalok földi nyelvét, városi sétáim alatt felfigyeltem ottani kortársaim fiatalos lendületére, nevetgélésükre, mosolygó arcukra, amelyről le sem lehetett volna törölni az életigenlés és öröm sugarait. Mintha csak azt üzenték volna a világnak, hogy nincs helye a búsulásnak, az életet a kihívásaival együtt kell elfogadni, nem problémát látni, hanem megoldandó nehézséget – és, hogy az életet nem szabad túl komolyan venni. Akkor még nem tudatosodott bennem, hogy nehézség és nehézség között van különbség, és hogy minden nehézségnek annyi arca van, ahány ember viseli. Nem értettem, de ma már úgy érzem, kezdek rájönni a mosoly hiányának titkára. Mondhatom, keserű felfedezés. Nálunk megölték a mosolyt, és képtelenek vagyunk elgyászolni. Anyáink, rokonaink, nevelőink nem merték megmondani – habár tudták! –, hogy ki és hogyan törölte le arcukról a mosolyt, de azt sem, hogy miért bújtak a szomorú női arcok fekete fejkendők fedezékébe, ahelyett, hogy életet sugárzó, aranyozott zsinórokkal díszített piros párták ékesítették volna hajukat. Ők voltak a reményre nevelő búskomor özvegyek. A közösség igazságtalan, irgalmatlan és kegyetlen megtizedelése következtében keserű titkok és nehéz súlyok hordozása jutott ki nekik osztályrészül. Könnyeket hullattak, de befelé, a szív mélyébe. A befelé hulló könnyek a legfájóbbak. S alig tértek magukhoz az egyik tragédiából, máris jött a másik. Most nem a vérszomjas bosszúállók keze végzett a férjjel, az apával, a gyerekkel, hanem az ideológia nevében alkalmazott lassú halálszenvedés. Túl nagy szenvedések ezek egy kis közösség számára. Káruk pedig kiheverhetetlen.
Amióta elmentél, itt még jobban megváltozott a világ.
A vér nem folyik. Olykor felcsillannak az öröm, a remény és az elfogadás évei is, de sorra kérészéletű hullócsillagoknak bizonyulnak. Nálunk, Barátom, az öröm és a boldogság továbbra sem talált otthonra, habár a szlogenek a szülőföldön való boldogulásról zengedeznek. Úgy látszik, közösségi szinten mindkettő eltűnt, az egyéni és családi kis boldogságoknak a hatósugara viszont rövid és gyenge. Pedig éppen arra lenne szükségünk, hogy a boldogság és az elégedettség vírusa fertőzzön meg mindannyiunkat, nem pedig a koronavírus. Nemzettársaink ezért, ahogy napjainkban mondani szoktuk, csak „dobbantanak”, s másnap már el is tűnnek. Nemcsak a ház marad üresen, hanem az iskolapadok, s űr támad a hozzátartozók, a barátok és életek szíve mélyén.
A távozók ígérgetik, hogy visszajönnek. De kérdezlek én Téged, vajon az ökörszekér vissza tud térni hajtási helyére?
Fertőző ez a továbbállás. De mennek, abban a reményben, hogy majd egy új helyzetben és egy új világban, ahol elfogadják a másságot, ahol az embert emberként kezelik, s nem vetik meg nemzeti hovatartozása miatt, ahol a jog- és az anyagi biztonság együtt jár, lehet, hogy majd újra találkoznak a boldogsággal és a mosollyal. Hiábavaló minden marasztalás. Hiába az anyagi megsegélyezések, ha a lélek nem találja helyét. Hiába a pénz, ha az ember nem érzi jól magát, és kivert kutyaként azt várja, melyik pillanatban rúgnak bele újra. Édenkerti állapotokat színlelő magas szintű puszilkodások hátterében a kirúgások okozta sebek sajognak. És ezt a kirúgást nyugodtan ragozhatod tetszésed szerint.
Emigrált a mosoly, és vele együtt elköltözött a gyermek is. Ürülnek templomaink, fogy az iskolás gyerekek száma, gyarapodnak a sírhantok temetőinkben. Már nemcsak a ház üres, hanem a bölcső is. S ahol nincs gyermek, ott bölcsődal sem hallatszik. Ott, ahol ellehetetlenítik az értelmiségieket, ott eltűnnek a vezetők, az érdekvédők is beadják a derekukat. A szellemi vezetők nem győzik már erővel. Az értelmiség útban van. Zavar, mert a véleménye lelkiismeretet nyugtalanít és gátolja a halászást a zavarosban. Lerongyolódott helyzetünkben az adományok és anyagi segélyek jól jönnek, de mit ér a karácsonyi pecsenye vagy éppenséggel a mákos guba, ha nincs, aki körülülje az asztalt. Mit ér a karácsonyfa és a betlehemi jászol, ha nincs körülötte és benne gyermek. Mit ér a traktor, ha hiányoznak a szeretteink.
Ezek után, biztosan nem rökönyödsz meg, ha azt mondom, hogy itt vagyunk gyermek és öröm nélkül. Igazi jövőképünk nincs. Elszármazott honfitársaink sem látogatnak már haza. Nemrégiben ünnepekre még az elszármazott gyermek vagy unoka látogatta az itthon maradt szülőt vagy nagyszülőt. Mára visszájára fordult a helyzet: az idős nagyszülőnek vagy szülőnek kell útra kelnie, ha valódi és nem interneten továbbított virtuális puszit akar nyomni az unoka cuki pofikájára. Félő, hogy tájunkon az állandó népességcsökkenés folytán a karácsony rövidesen már nem a családok, hanem a befelé síró magányosok ünnepévé válik.
A „vajdasági maradék” ments- és végváraivá vált templomainkban idén is felhangoznak majd az öröménekek, hirdetik a megváltást. Az Ige hirdetői tüzes szavakkal fogják ébresztgetni a reményt, kántálnak majd az „itthon maradás” szükségességéről és szépségéről, lelket igyekeznek önteni az elaléltakba, olykor összevegyítve a vallási hitet és reményt a megmaradásba vetett hittel és reménnyel. De amíg nincs gyermek a bölcsőben és Istengyermek a jászollá alakított szívekben, addig ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy a remény illúzióvá válik.
Legyen a karácsonyod áldott!
A szerző vajdasági ferences szerzetes, újságíró.
