Hogyan kezdjük és hogyan folytassuk,
hogyan érjünk a végére, hogyan, ó, hogyan
formáljuk, hogy dallam, mérték, ütem
egyesüljön a tartalommal, a gondolattal
s az érzékekkel, egyesüljön minden részlettel,
mint pontos csigolyasor és rugalmas gerinc,
mint háló erős boga, mely megfogja
áldozatát, a lényeget, ámbár
lyukacsos, átlátszó, könnyű, hogy áteressze
a vizet, a folyékony anyagot;
és hogyan díszítsük, hogy a tapasztalt
szemnek is úgy látszódjék, mintha most született volna,
majdnem hibátlanul, sudár,
összhangzó, tömött és teljes, bevégzett −
így jusson a foltos, zajos nyomdába
első ízben ólomba öntve, s összerakja
a nyomdai munkás, piszkos, de tiszta
erős keze; munkájából talán csak annyit ismer,
hogy majd megjelenik sárga, fehér, fekete könyv-alakban,
óvatosan bekötik lágy női kezek,
mint maggal teli kévéket kazalba,
s a könyvesboltba jut, ott egy véletlen, csöndes vevő
megveszi, néki fontos okból,
hogy valamit betöltsön életében,
valami láthatatlant, éltetőt, mint a légzés,
ha már fizet érte; a munkás pedig,
a dolgok bonyolultságában, érdekét
abban a százalékban látja, ami jár
a havi fizetéshez, kenyeret
s ruhát kell venni a gyerekeknek,
sőt, némi sóhajtással, ha kötelező az iskolában,
meg kell venni azt a könyvet is,
amit maga nyomtatott,
a fiának, hogy ezzel szerezzen jobb osztályzatot,
bírja folytatni az iskolát, és tudjon esetleg
egy nap, ha megnő, új metaforákkal
ő maga is verset írni.
(Weöres Sándor fordítása)
