Az eredetileg – vélhetően – egy gyors kijevi rezsimváltást kierőszakolni akaró „különleges katonai művelet” lényegében az első hetekben kudarcba fulladt, s jelenleg szó szerint „iszapbirkózássá” vált. Moszkva, amely a konfliktus előtt, illetve azóta is, rendszeresen egymásnak ellentmondó háborús célokat fogalmazott meg, mostanra eljutott odáig, hogy „fut a pénze után”, azaz igyekszik valami olyan eredményt elérni, illetve rákényszeríteni annak elfogadására az ukrán vezetést, amit Putyin és rezsimje otthon győzelemként fogadtathat el. Az orosz vezetés számára ugyanis
egy háborús kudarc lényegében az Oroszországi Föderáció – eddig sem túl meggyőző – globális hatalmi státuszának feladását jelentené,
illetve önnön bukásuk – hatalomvesztésük – beismerése lenne.
Mit hozhat a jövő, meddig tarthat a háború, amely ukránok – zömében civilek – tízezreit ölte meg, százezreit megnyomorította, tízmillióit pedig elüldözte otthonukból (az ENSZ adatai szerint november 30-ig több mint 15,5 millió ember menekült el az országból, ebből csaknem hárommillió Oroszországba „ment”, többségüket vélhetően elhurcolták; további legkevesebb tízmillió fő pedig Ukrajnán belül menekült a keleti területekről az ország nyugati részébe), azonkívül Európát is energiaválságba taszította, és az egész világ élelmiszer-ellátását fenyegeti. Sajnos nincsen rá megnyugtató válasz, de a legvalószínűbb, hogy késő tavaszig, azaz 2023 májusáig szinte biztosan zajlani fog a konfliktus. Hogy megértsük azt, hogy mi várható a jövőben, először röviden át kell futnunk azt, hogy hogyan jutottunk el a háború jelenlegi – patthelyzetközeli – állapotához.
A kezdeti – első pár napban elért – orosz sikerek után elég hamar megmerevedtek az arcvonalak. Egész egyszerűn Moszkva nem vetett be akkora erőt, hogy sikert érjen el egy védekező ellenféllel szemben. Száznyolcvan–kétszázezer orosz katona támadt kétszázezer ukránra, egy közel ezerötszáz kilométeres arcvonal mentén elszórva. Az ukránoknak átadott korszerű nyugati légvédelmi és páncéltörő rakéták, illetve a rugalmas, gerilla-hadviselésre hasonlító ukrán harceljárás – aminek elsajátításához szintén komoly külső támogatás érkezett – pedig az első pillanattól fogva óriási veszteségeket okozott az orosz csapatoknak. Ráadásul a támadók logisztikája – a csapatok élelmiszerrel, üzemanyaggal és lőszerrel való ellátása – az első pillanattól kezdve nehézkes volt, s heteken belül össze is omlott.
A zöld kör heves harcokat jelöl az utóbbi 24 órában, a fehér-piros terület a február 24-e előtti orosz megszállást, a rózsaszín a mostani megszállást, a szaggatott piros szélű rózsaszín terület orosz előrenyomulást, a szaggatott kék szélű kék terület ukrán ellentámadást, a ferde kék sávos terület ukrán partizánharcokat, a sárga terület nem megerősített orosz területszerzést jelöl.
Keretes feliratok: Alárendelt erőkifejtés – Donyeck megye megszerzése; Fő erőkifejtés – Kelet-Ukrajna; Támogató erőkifejtés, déli irány
Április elején így az oroszoknak komoly területeket kellett feladni, kivonultak Kijev térségéből, és erőiket középre, illetve délre, a donyecki régió és Mariupol elfoglalására koncentrálták. Itt viszont már éreztette a hatását, hogy mivel Oroszország „csak” különleges katonai műveletet folytatott, ezért Moszkva nem rendelt el komolyabb mozgósítást, amit ellenben Kijev azonnal megtett, így
májusban már az a furcsa helyzet állt elő, hogy százötvenezer orosz katona próbált meghátrálásra kényszeríteni négyszázezer ukránt.
Ugyan a nehézfegyverekben (harckocsik, tüzérségi eszközök, helikopterek, harci repülőgépek stb.) meglévő elsöprő orosz erőfölény eleinte még sikerekhez vezetett, például sikerült Mariupol elfoglalásával közvetlen szárazföldi összeköttetést nyitni a Krím-félszigethez, de hosszú távon az erőviszonyok kiegyenlítődtek. A nyugati országok által szállított korszerűbb fegyverrendszerek (főleg a tüzérségi eszközök, azaz a vontatott és önjáró lövegek, illetve rakéta-sorozatvetők) minőségi fölénye (lőtávolság és pontosság) lassan kiegyenlítette az oroszok mennyiségi fölényét, s Moszkva lassan felélte hatalmas lőszer- és rakéta-raktárkészleteinek jelentős részét. Az utóbbit jól jelzi, hogy Irántól precíziós fegyvereket – rakétákat, cirkáló lőszereket, pilóta nélküli repülőeszközöket (UAV) – Észak Koreától pedig tüzérségi lőszert kellett vásárolnia.
Augusztus végén, illetve szeptember elején két irányban is sikeres ukrán ellentámadás indult meg. Harkivnál (északon) lényegében darabokra zúzták az orosz védelmi vonalat, a csapatok teljes pánikban, szervezetlenül vonultak vissza, és az ukránoknak több ezer négyzetkilométert sikerült felszabadítaniuk. Herszonnál (délen) ugyan lassabban – és jelentős véráldozatok árán – haladtak az ukrán erők, de itt végül maguk az oroszok döntöttek úgy, hogy a komolyabb veszteségeket elkerülendő – maguk ürítik ki a Dnyeper nyugati (jobb) partján birtokolt állásaikat (hídfőjüket). Október közepére Moszkva belátta, hogy katonai téren ez a háború nem nyerhető meg, így stratégiát váltott: a polgári lakosságot célzó, a kritikus infrastruktúrát (főleg az összes többi működtetéséhez szükséges elektromos energiarendszert) célzó támadásaival az emberek szenvedését fokozva akarja rávenni Kijevet, hogy adja meg magát, de legalábbis egyezzen bele a háborút orosz igények szerint lezáró tűzszünetbe.
Itt is nagy kérdés persze, hogy Oroszország meddig tudja fenntartani az ukránokra nehezedő nyomást, mennyi ideig elegendőek még a meglévő – és nyugati források szerint – gyorsan apadó lőszerkészletei. Mire lesz elég az iráni utánpótlás, egyáltalán a szintén nyugati embargó alatt álló iszlám köztársaság mennyi precíziós eszközt tud vagy akar szállítani Moszkvának. Bár rengeteg találgatás, becslés és jóslás jelent meg ebben a témában, pontos választ nem tudunk adni, egy biztos, ebben az évben még több nagy támadást tudnak indítani az ukrán infrastruktúra ellen. Ugyanakkor ezek hatásosságát egyre inkább csökkenteni fogják az Ukrajnába folyamatosan érkező fejlett nyugati légvédelmi rakétarendszerek, valamint az, hogy Moszkva egyre régebbi rakétákat kell hogy elővegyen a fegyverraktáraiból. Harminc-negyven éves fegyverek esetén pedig elég nagy az akár több tucat kilométeres „eltévedés” esélye. Ha a közelmúltban Lengyelországban történt eseményekre gondolunk, akkor egyből megértjük egy esetleges ilyen véletlen biztonsági kockázatait. A hagyományos lőszerek esetében vélhetően jobb az oroszok helyzete, ám azért
itt is érezhető a készletek fogyása, hiszen a leghevesebb harcok idején kilőtt napi száz–százötvenezer gránát és nem irányított rakéta mennyisége mostanában már „csak” nagyjából napi húszezerre csökkent.
Ez a fajta orosz hadviselés – a polgári lakosságot ellátó alapvető infrastruktúra támadása – súlyosan sérti a hatályos nemzetközi és hadijogi szabályokat, de az ENSZ BT egyik állandó tagjával, illetve egy közel hatezer atomtöltettel rendelkező nagyhatalommal szemben a nemzetközi közösség nem bír túl sok eszközzel, hogy jobb belátásra bírja. Moszkva abban a helyzetben van, hogy lénygében nagyon nehezen tudná tovább rombolni nemzetközi tekintélyét, talán csak az atomfegyver bevetésével tehetné meg ezt, de ezzel Oroszország a saját pusztulását is kockáztatná. (A nemzetközi jog normáinak megsértése, egy kisebb szomszéd leigázására tett kísérlet önmagában is nehezen igazolható, de gondoljunk arra, hogy bárhonnan vonultak is vissza az Ukrajnának elvileg segítséget nyújtó orosz csapatok, tömegsírok, megkínzott és megerőszakolt emberek ezrei, illetve porig rombolt épületek maradtak utánuk.) Oroszország ma a nemzetközi kapcsolatok páriaállama, amely mellett csak más páriaállamok (Irán, Észak-Korea, Belorusszia, Szíria és Eritrea) állnak ki egyértelműen és nyilvánosan. „Mordor a Fekete Kapun túl”, mondhatnánk. Ez a helyzet nyilván senkinek sem jó, hiszen előbb-utóbb Oroszországnak vissza kell (kellene) integrálódnia a világgazdaságba, mert hatalmas ásványkincstartalékaira, illetve az ott megtermelt élelmiszerkészletekre óriási szükség van. Ahhoz viszont, hogy normalizálódjanak a nemzetközi kapcsolatok, az agresszornak engednie kell.
Tarasz Sevcsenko költő emlékműve Kijevben, az orosz rakétatámadások elleni védőburkolatban (2022)
Moszkva azonban a meghódított területeket nem akarja elengedni, nemhogy a Krímről nem fog lemondani, de a háború elején elfoglalt régiókra is saját területeként tekint, erről tanúskodnak a szeptember végén megtartott „népszavazások” is, amelyeket követően Oroszországhoz „önként” csatlakozott négy ukrán megye (Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon). A nemzetközi jogi normákkal teljesen ellentétes, a valódi véleménynyilvánítástól elég távol álló procedúrát csak néhány ország – a „rendkívül nagy nemzetközi tekintélynek örvendő” Belorusz, Szíria, Nicaragua és Észak-Korea – ismerte el, de a szélesebb nemzetközi közvélemény, beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsának másik négy állandó tagját is, határozottan visszautasította azt. Moszkvának ugyanakkor szüksége van egy szárazföldi összeköttetésre a Krímmel, illetve valamivel igazolni kell az orosz haderő véres veszteségeit is. (Pontos adatok természetesen nincsenek, hiszen ez a háború a kommunikációs térben is zajlik, de legkevesebb negyven–ötvenezer orosz katona halt meg eddig, és száz–százötvenezer sebesült meg súlyosan, több ezren pedig dezertáltak, illetve ukrán fogságba estek.) Herszon megye Dnyepertől keletre lévő részének megtartása ráadásul nem csupán szimbolikus jelentőségű, hiszen itt halad át a folyóból kiinduló csatorna, amely vízzel látja el a kevés saját forrással rendelkező, 2014-ben megszállt Krím-félszigetet.
A háborúnak nemcsak az emberi áldozata jelentős Moszkva számára, hanem az anyagi is. A nyugati embargók által sújtott orosz gazdaságnak ugyanis a háború árát is ki kell valahogy gazdálkodnia, ami mértéktartó becslések szerint napi ötszázmillió dollárjába kerül Moszkvának. Igen ám, de Európa – egy-két országtól eltekintve – drasztikusan csökkentette az orosz energiahordozóktól való függését, azaz elapadtak az olaj- és földgáz-kereskedelemből befolyó jövedelmek. Tetézi a gondokat, hogy a gazdaság romokban hever, nyugati cégek ezrei távoztak az országból, Moszkva nem fér hozzá a fejlett technológiákhoz (amelyeket maga nem képes előállítani), s emberek százezrei veszítették el a munkájukat, illetve milliók – elsősorban katonaköteles férfiak – menekültek el az országból, mert nem akarnak egy értelmetlen háborúban meghalni, egy diktátor birodalomépítő álmaiért. Sokan persze azt mondják, hogy ezzel az orosz rezsim helyzete stabilizálódott, hiszen főleg a „bajkeverők” mentek el, s az otthon maradók támogatják az elnök politikáját. Valóban, a száznegyvenmilliós népességből „csak” kétmillió távozott eddig, de zömmel diplomás emberek, kutatók, mérnökök, orvosok, tanárok, közgazdászok, informatikusok stb., azaz Oroszország háború utáni újjáépítésének zálogai – az ország jövője. (S hamarosan megy utánuk a család is.)
Ukrajna veszteségei is óriásiak, a fentebb már említett, hihetetlen méretű emberáldozatok mellett a gazdasági veszteség is hatalmas. Romokban az oroszok által folyamatosan támadott kritikus infrastruktúra (közlekedési hálózatok, hidak, elektromos és vízszolgáltató rendszerek), közintézmények (oktatási épületek, kórházak stb.). Ugyanakkor Kijev mögött ott áll a világ gazdaságilag fejlett országainak döntő többsége, amelyek nemcsak fegyverrel és hírszerzési információkkal, hanem folyamatosan dollár- és eurómilliárdokkal támogatják Ukrajnát. Kijev mindaddig folytatni tudja az ellenállást, amíg ezt a támogatást megkapja. A Nyugat részéről ez a fajta hadviselés pedig rendkívül költséghatékony megoldás. Gondoljunk bele, csak a Pentagon – azaz az USA védelmi minisztériuma –
közel kétezer milliárd dollárt költött az afganisztáni és az iraki konfliktusokra 2001 és 2021 között, lényegében eredmény nélkül. Most ennek az összegnek a töredékéből legkevesebb egy évtizedre úgy meggyengítik Oroszországot, hogy az – hagyományos fegyverekkel legalábbis – nem tudja fenyegetni Európa államait.
S azt se feledjük, a nyugati támogatás Kínának is egyfajta üzenet: veled is az történhet, ami az oroszokkal, ha megtámadod Tajvant.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzetben Moszkvának és Kijevnek is az lenne a hosszú távú érdeke, hogy – méltányos feltételek mellett – békét, de legalább tűzszünetet kössön. A probléma csak az, hogy a hadviselő felek máshogy képzelik el a méltányos feltételeket. Ukrajna – természetesen – szeretné visszaállítani a nemzetközileg elismert és korábban Oroszország által szintén elfogadott, sőt többször is garantált területe feletti teljes szuverenitását. Moszkva pedig – mint fentebb jeleztem – a jelenlegi frontvonal mentén vonná meg az új határokat. Ezen a téren kell valahogy kompromisszumot kötni. Mivel az jól látható, hogy jelenleg egyik fél sem akar komolyan egyezkedni, azért sajnos még jó ideig a fegyvereké lesz a szó. Ezt az időjárás és a hadműveleti helyzet is indokolja.
Most éppen „raszputyica” van, azaz a folyamatos esőzések miatt sártenger borít mindent, ami megnehezíti a csapatok mozgását, lényegében megmerevítette a frontvonalat. A komoly fagyok majd újra lehetővé teszik a gépesített erők mozgását, ugyanakkor fokozzák a katonák szenvedéseit. (Itt is az ukránok vannak jobb helyzetben, hiszen az ő katonáik a legkorszerűbb nyugati egyenruhákat, aláöltözeteket is megkapják, ellenben főleg az orosz tartalékosok egyenruhája nem igazán véd az extrém hidegben.) Jelentős hadműveletekre így a télen nem számíthatunk, marad az első világháborút idéző állásharc, azaz a felek kiépített lövészárokrendszerekből lövik majd egymást. A tavaszi raszputyica, azaz az olvadás nyomán kialakuló újabb sártenger felszáradását követően várható az, hogy a felek döntésre akarják majd vinni a dolgot. Moszkva addigra talán rendesen kiképezheti, illetve felkészítheti a mozgósított tartalékosokat (ha maradt még a súlyos veszteségeket szenvedő haderőnek elég tisztje és tiszthelyettese erre a feladatra) egy nagyobb támadó műveletre, amire viszont az ukránok – és nyugati támogatók – is fel fognak készülni. A lerövidült arcvonal mentén (a frontvonal több száz kilométeren a Dnyeper mentén húzódik, ami egy nehezen leküzdhető természetes terepakadály) jóval sűrűbben fognak tömörülni az orosz és az ukrán erők. Vélhetőleg ezért egyik fél sem fog jelentős katonai sikert elérni. Történelmi példák alapján az sem túl valószínű, hogy az ukrán polgári lakosság ellenállása megtörik. Talán április végén vagy májusban megindulhatnak végre a komoly tárgyalások, amelynek előfeltétele egy – mindkét fél által betartott – tűzszünet lenne. Ez az eddigi – 2014, a háború tényleges kezdete óta elfogadott – egyik tűzszünet esetében sem teljesült.
A szerző biztonságpolitikai szakértő, az NKE docense
Nyitókép: Tűzoltás orosz rakétatámadás után Kijevben, október 10-én
