Két ügy került a testület elé: Az SB8-ként (nyolcadik állami törvényjavaslat, State Bill) elhíresült texasi ügy és a mississippi Dobbs kontra Jackson Women’s Health Organization-per jogi szempontból jelentősen eltér egymástól, de mindkettő esetében felmerül annak a lehetősége, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti az 1973-as Roe kontra Wade-ítéletét, amely az abortuszhoz való jogot alkotmányos alapjognak minősítette az USA minden tagállamában.

Az amerikai jogrendszerben a bírókat a common law alapján kötik a korábbi bírói döntések (precedensek), ahogyan a törvények és persze az 1787 óta hatályos kartális Alkotmány is, amelynek első tíz kiegészítése, Bill of Rights (jogok törvénye, 1791) tartalmazza az állampolgárokat szövetségi szinten megillető alapjogokat, illetve az 1868-ban megalkotott tizennegyedik alkotmánykiegészítés, a jogállamiság követelményét előíró  Due Process Clause (tisztességes eljárásról szóló klauzula). A Legfelsőbb Bíróság az 1803-as Marbury kontra Madison-ügyben rendelkezett egy jogszabály alkotmányellenességéről, ettől kezdve működik az alkotmánybíráskodás legmagasabb szintű szerveként.

Az abortuszhoz való jog alkotmányos alapjogként való rögzítése is a Legfelsőbb Bíróság jogfejlesztő, jogértelmező tevékenységnek eredménye, amelynek alapját az 1973-as Roe kontra Wade- és az ezt kis mértékben módosító 1992-es Planned Parenthood kontra Casey-ítélet adja. Ezekben az ügyekben a Legfelsőbb Bíróság úgy határozott, hogy a Due Process Clause minden állampolgárnak biztosítja a magánélethez való jogot (right to privacy), amely minden terhes nő számára garantálja, hogy eldönthesse, él-e az abortusz lehetőségével vagy sem. Az abortuszhoz való jog biztosításával együtt a Legfelsőbb Bíróság meghatározta e jog gyakorlásának legfontosabb korlátját is, mégpedig az úgynevezett magzati életképesség (fetal viability) követelményét is, amely szerint abortusz csupán addig engedélyezhető, amíg a magzat nem válik életképessé az anyaméhen kívül.

Ezzel a bíróság szerint a terhesség 23. vagy 24. hetéig gyakorolható az abortusz.

A testület 1992-ben azt is meghatározta, hogy az egyes tagállamok csak addig korlátozhatják az abortuszhoz való jogot, ameddig az esetleges korlátozás nem okoz indokolatlan terhet (undue burden) az abortuszhoz való jog gyakorlásában. Habár a tagállami szabályozások között nagy eltérés van, az abortusz szövetségi szabályozása az egyik legmegengedőbb a világon, ugyanis a terhesség 20. hete után is lehetővé teszi az abortuszt.

Magyarországon a hatályos jogszabályok sokkal részletesebben kifejtett feltételek mellett, főszabály szerint a terhesség 12. hetéig teszik lehetővé a terhesség művi megszakítását.

Mind a Roe kontra Wade-, mind a Casey-ügy megszületése óta számos tagállam igyekszik különböző szabályozási megoldásokkal szigorúbb korlátok közé szorítani az abortusz gyakorlását. A mostani esetek azért térnek el a korábbiaktól, mert a legfelsőbb bírói testület tagjai között többségbe kerültek az olyan konzervatív bírák, akikről azt feltételezik, hogy hajlandóak az 1973-as és 1992-es döntések megváltoztatására. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a Casey-ügy esetében a konzervatív főbírókra is szükség volt ahhoz, hogy fenntartsák a Roe kontra Wade-ben megállapított jogosultságot. Most azonban a Legfelsőbb Bíróság többségét konzervatív bírók alkotják, akik az Alkotmány originalista vagy másnéven textualista értelmezését támogatják. Amely felfogás szerint az alkotmányértelmezés során az egyes rendelkezések eredeti szándékát kell figyelembe venni. A jelenleg kisebbségben lévő bírók egy másik iskolához, az „élő alkotmány” (Living Constitution) irányzatához tartoznak, akik az Alkotmány értelmezése során a kortárs társadalmi viszonyoknak való megfelelésre helyezik a hangsúlyt.

A most terítéken lévő ügyekben Texas a terhesség 6. hetéig, míg Mississippi a 15. hetéig tenné lehetővé a művi terhességmegszakítást. Ha csupán a jogszabályokat elemezzük, az új szabályok szigorítanak az abortuszvégzés feltételein, de abszolút mértékben nem korlátozzák azt. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, mert e rendelkezések különböző jogi megoldásokkal kívánják megkerülni a korábbi precedensek által felállított alkotmányos korlátokat. A szabályozások elemzésekor nem árt figyelembe venni azt sem, hogy az abortuszról szóló politikai vita szereplői szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a gyermekvédelem további szempontjait. Sem az életvédő (pro-life), sem a választáspárti (pro-choice) oldalon nem merülnek fel hangsúlyosan a gyermekszegénység megakadályozásának kérdései.

A valódi alkotmányos vita ugyanakkor nem az abortusz technikai szigorításának jogszerűségéről, sokkal inkább az alkotmánybíráskodás demokratikusságáról szól.

A kérdés valójában az, vajon helyes-e, ha az abortuszhoz való jog körül zajló demokratikus vitában nem az állampolgárok által közvetlenül választott törvényhozó testületek, hanem a bíróságok döntenek. Jeremy Waldron liberális jogfilozófus szerint a demokratikus vitát helyettesítő alkotmánybíráskodás sokkal több kárt okozhat azzal, hogy megspórolja az egyes alapjogok tartalmában egyet nem értő állampolgárok egymás közötti vitáját. A Legfelsőbb Bíróság így a jelenleg előtte fekvő ügyekben két úton haladhat: vagy tovább folytatja a korábbi gyakorlatot, és így vagy úgy, de meggátolja a demokratikus vitát, vagy pedig úgy dönt, hogy visszaadja a demokratikus döntéshozatal lehetőségét az állampolgároknak.