Ultrakonzervatívnak nevezik az olyan szabályozást, amely az anya életveszélye kivételével minden esetben tiltja a magzatok elvetetését. Pedig nevezhetnénk ultraliberálisnak is, ha a liberalizmus lényegének az emberi méltóság elismerését és védelmét tartjuk. Vagyis azt, hogy minden személy abszolút belső értékkel bír, és ezért soha nem alacsonyítható le puszta eszközzé. Ha ugyanis a magzat emberi személy, akkor ki kell állnunk az élethez való joga mellett. De emberi személy-e? Ez itt az alapvető kérdés, aminek semmi köze sincs politikai ideológiákhoz. Sőt, bár a közélet optikáján át manapság kétségtelenül „katolikus ügynek” tűnik, igazából a valláshoz sem. Le kell hántanunk ezeket a közéleti vita felszínéről, hogy tisztábban lássunk.

De tudunk-e szót érteni ebben a kérdésben? Csak úgy, ha a politika és a jog világából visszalépünk az erkölcs területére. És semmi másra nem hagyatkozunk, mint a legalapvetőbb élettapasztalatainkra és a becsületes következetességre.

Mit jelent az, hogy valaki emberi személy? Még pontosabban: mit jelent az, hogy a bennünket körbevevő világ egy részhalmazát, jelenségét „személyként” azonosítjuk? Ahelyett, hogy elvont definícióval próbálkoznánk, fogalmazzuk át a kérdést: mit jelent egy személyt felismerni, egy személlyel találkozni? A választ a legtömörebben Martin Buber zsidó filozófus fogalmazta meg. Szerinte

személyről akkor van szó, ha arra, amivel találkozunk, nem „Az”-ként, hanem „Te”-ként tudunk tekinteni.

Ez olyan alapvető tapasztalatunk, amely nem vezethető vissza semmi másra, nem magyarázható semmi mással. Noha a találkozás az anyagi dolgok világában történik, lényegileg meghaladja azt, mintegy rést üt rajta.

De Buber hozzátette azt is, hogy a másikhoz való viszonyulásunk módja jórészt döntés kérdése. Elnyomhatjuk, elhessegethetjük a gondolatot, hogy a másik valaki, nem pedig valami. De ha őszinték vagyunk magunkhoz, azt is pontosan tudjuk, hogy hazugság és erkölcsi hiba, ha elfeledkezünk a másik ember személy voltáról, és pusztán tárgynak, eszköznek tekintjük. Tisztában vagyunk azzal is, hogy ezt a hibát úgy tudjuk leküzdeni, ha odafordulunk a másikhoz, jóindulattal, a javát akarva. Vagyis: szeretjük.

A magzatok személy voltának próbája is az, hogyan látják őket azok, akik a javukat akarják, szeretik őket. A megfogant gyermeket szeretettel váró szülőknek egyértelmű: az anyaméhben valaki, nem pedig valami növekszik és fejlődik. A magzatot elveszítő szülők gyásza ugyanezt erősíti meg. Az anya pedig ezt mondja gyermekének: „amikor terhes voltam veled”, vagy „amikor megszültelek”, nem pedig ezt: „amikor egy organizmust hordoztam, amelyből később te lettél”, amint korunk nagy német gondolkodója, Robert Spaemann emlékeztetett. Aki pedig abortuszra készül, a gondolati és érzelmi eltávolítást, a közömbösséget erőlteti.

De persze el is bizonytalanodhatunk. Az érzések megcsalhatnak, így az ész fogódzóira is szükségünk van. Valóban a megfoganás pillanatától kezdve személyről van szó? Hiszen hiába szólítjuk „Te”-nek, válaszolni nem tud. Vajon nem csak akkortól személy, amikortól érez? Vagy amikortól önálló életre képes? És ha életképtelen vagy értelmileg súlyosan fogyatékos? Ezek kétségkívül olyan kérdések, amelyek felől hétköznapi megfigyeléseink bizonytalanságban hagyhatnak. De éppen ebből kell kiindulnunk. Ugyanis nemcsak mi, senki más sincs olyan tudás birtokában, amelynek alapján meg-
győzően állíthatná: az embrió, a magzat egy adott pillanatban
még nem, a következőben pedig már személy. És annak sincs értelme, hogy azt mondjuk, valaki éppen „valahány százalékban” személy. Vagy „Az”, vagy „Te” – harmadik lehetőség nincs.

Az egyetlen „biztonságos” megoldás, ha a homo sapiens minden egyedét a létrejötte pillanatától személynek tekintjük, és akként tiszteljük. Az elkülönült létrejövés biológiai pillanata pedig egyértelműen a megfoganás. Az egyed biológiai definíciója vitán felül áll: az egyedi, a szülőkétől elkülönülő génállományon alapul.

De a megoldás nemcsak „biztonságos”, hanem az egyedül következetesen helyes is. Miért? Tegyük fel (Spaemannt követve), hogy egy másik objektív kritérium alapján döntünk a magzat sorsáról! Például arra jutunk, hogy egy magzatot akkor tekintünk emberi személynek, ha elmúlt nyolchetes, és súlyos rendellenességtől mentes. Magunkhoz rendeljük tehát a jogot, hogy megítéljük a vizsgált „dologról”, személy-e. Amikor azonban így teszünk, a „másik felet” eleve nem személyként kezeljük. Megtagadunk tőle minden méltóságot és szabadságot. Valójában az uralmunk végletesen kiszolgáltatott tárgyává tesszük. Bármilyen kényelmetlen is: abban a pillanatban, amikor objektív anyagi szempontok alapján mérlegeljük, hogy egy élő, az emberi nembe tartozó lény személy-e vagy sem, kimondatlanul eleve el is döntöttük, nem tiszteljük akként.

Kiállja-e ez az általános érvelés az igazán „rázós” esetek próbáját? Jelesül azokét, amikor a magzatnak súlyos betegsége, szervi rendellenessége van. Kétségtelen, hogy ez sokszor nagy, együttérzést és segítséget igénylő trauma, lelki és a felnevelés során testi és jóléti teher is egy szülőnek. Feljogosítja-e ez őt a magzat életének kioltására? Egy életképes -kóros magzat esetében könnyű belátni, hogy nem. Egyet tudunk (remélhetőleg) érteni abban, hogy egy megszületett Down-szindrómás gyermeknek ugyanúgy joga van hozzá, hogy emberszámba vegyük, és élni hagyjuk (sőt segítsük), mint egy egészségesnek. A megszületés „válaszfala” szintén nem tehet köztük különbséget.

Mi van azokban a súlyosabb esetekben, amikor a magzat jó eséllyel önálló életre képtelen lesz? Vajon ekkor nem mondhatjuk, hogy a magzat számára ez nem is igazi élet, az anyának pedig puszta gyötrelem, amit jobb gyorsan lezárni? Ha az anya élete súlyos és közvetlen veszélyben van, természetesen van erkölcsi tere a mérlegelésnek. Bennünket most az az eset érdekel, amikor az anya élete, egészsége nincs komolyabb veszélyben. Nézzük először a szeretet szemüvegén keresztül! A magzat az anya méhében él. A kérdés így az, hogy ha születése után meg is hal, legalább addig élhessen-e? Mondhatja-e szerető szív, hogy inkább addig se éljen? Ha pedig az észérvek útját követjük, itt sem mondhatunk mást, mint hogy az abortusz a magzat személy voltából fakadó erkölcsi tilalomfába ütközik. Ismét gondoljunk bele az alternatívába! Mi történik, ha elkezdünk határokat megállapítani? A magzat milyen betegsége, milyen állapota tehetné még éppen elfogadhatóvá, és milyen éppen nem az abortuszt? Ekkor elkezdünk válogatni az életre (legalább az anyaméhben) jogosult és nem jogosult személyek között. Rögtön, minden átmenet nélkül az eugenika terepére érkezünk, amely a fittség, a rátermettség alapján szelektál az emberek között. Ezen az sem változtat, ha a szelekciót nem más, hanem az anya végzi. A tapasztalat is azt mutatja, hogy ha egyszer ledöntjük azt az erkölcsi tabut, amely szerint a magzat betegsége önmagában nem lehet hivatkozási alap az abortuszra, akkor az életképes, nem szenvedő, de beteg magzatokat is széles körben el fogják vetetni. Ahogyan a genetikai tesztek megjelenése óta sok országban a Down-kórosok túlnyomó többségével történik. Elvetjük a „kényelmetlen életeket” – ahogyan az amerikai Nat Hentoff fogalmazott, aki ateista szabadságjogi aktivistaként is felismerte, hogy a „választáspártiság” összeegyeztethetetlen az emberi élet és méltóság védelmével.

Kegyetlennek tűnhet ez a következetesség. Ám ennek oka, hogy az abortusz valójában extremitás. Pontosabban annak kellene lennie. Az orvosi abortusznak az elmúlt évszázadban fokozatosan kialakult kultúrája rendkívüli, a korábbi korok számára elképzelhetetlen. Titkolandóból bocsánatos bűnné, majd joggá, szégyenből „felelősségteljes”, sokszor öntudatos döntéssé vált. A közbeszéd az anyák terheire, nehézségeire, vívódásaira koncentrált, eltüntetve „a képből” a másik érintettet. Az orvosok pedig asszisztáltak ehhez, partnerek voltak a magzatok eldologiasításában. Az abortuszt ellenzők – helyesen – a gyermeket váró nők támogatását hangsúlyozzák. De nem takarítható meg a helyes szülői és orvosi etika helyreállítása.

Az erre irányuló törekvések eddig leginkább csak az ellenállást keményítették. Minden kornak megvannak a maga erkölcsi vakfoltjai, amelyeket kifinomult érvkészlettel és társadalmi technikával védelmez. Nemcsak megszokásból és kényelemből, hanem a szembenézéstől való félelemből is. A kihívás mértékét akaratlanul is jól érzékeltette az abortuszt nemrég liberalizáló argentin egészségügyi miniszter, amikor így okoskodott: „Világos, hogy van egy személy, a másik pedig egy jelenség. Ha nem így lenne, a legnagyobb világméretű genocídiummal néznénk szembe, hiszen a civilizált világ több mint fele megengedi [az abortuszt].” Ahhoz, hogy akár az egyén, akár a közösség az összeroppanás veszélye nélkül tudjon szembenézni a valósággal, az engesztelés és a megbocsátás perspektívájára is szükség van.

Az érvelésben nem volt semmi katolikus vagy keresztény. A kereszténység a saját felfogása szerint is csak az emberi ésszel belátható tudást védi, amikor az abortusz ellen szólal fel. Csak arra akarja felnyitni a szemünket, amit eltakarunk előle. Nem vallásos hit kérdése, hogy az ember kezdettől fogva személy-e. Egy keresztény számára a hite csak megerősíti és elmélyíti ezt a felismerést: Isten maga is személy, aki minden embert mint testet öltő lelket közvetlenül és szeretetből teremt meg. Ez a meggyőződés erőt ad a következetességhez, az igazság melletti kitartáshoz, akkor is, ha az népszerűtlen. És erőt ad a másik személy igenléséhez, elcsépelt, de pontos szóval: szeretetéhez, ami nélkül a „Te” mindig „Az”-zá homályosul.

A szerző közgazdász, az ELTE ÁJK oktatója